Leszámoltak a félelem hivatalával

Ez az intézmény nem a magyar szuverenitást védte. Nem az ország függetlenségét óvta. Nem a külföldi befolyástól mentette meg Magyarországot. Arra találták ki, hogy a hatalom ellenségeinek kijelölt embereket és szervezeteket megfigyelje, megbélyegezze, megfélemlítse.

A Szuverenitásvédelmi Hivatal valójában a gyanúsítás hivatala volt. Aki kormánykritikus újságíróként dolgozott, civil szervezetet működtetett, ellenzéki politikusként beszélt, vagy egyszerűen nem hitt el mindent, amit a propaganda elé tett, az bármikor megkaphatta a bélyeget: idegen érdekeket szolgál. Nem kellett hozzá bizonyíték. Elég volt, ha a hatalomnak útban volt.

Ez volt benne a legveszélyesebb. Nem az, hogy minden nap látványos akciókat hajtott végre. Hanem az, hogy ott volt a háttérben, mint fenyegetés. Egy hivatal, amely azt üzente: figyelünk. Tudjuk, kik vagytok. Majd mi eldöntjük, ki magyar, ki nem magyar, ki szolgálja a hazát, és ki az ellenség.

Ilyen logikára nincs szüksége egy demokratikus országnak. Ilyen logikára csak egy bizonytalan hatalomnak van szüksége.

A hivatal élére Lánczi Tamás került, ami önmagában is pontosan jelezte, miről van szó. Nem független állami intézmény épült, hanem politikai fegyver. Nem szakmai műhely, hanem hatalmi eszköz. Nem a nemzetbiztonság egyik józan védvonala, hanem a propaganda meghosszabbítása pecséttel, irodával, költségvetéssel.

És mindez sok pénzbe került. Milliárdok mentek el arra, hogy a rendszer saját ellenfeleit üldözze. Miközben az egészségügy recseg, az oktatás kimerült, az önkormányzatok forráshiánnyal küzdenek, a mindennapi élet pedig egyre több embernek jelent megoldhatatlan terhet, erre volt pénz. Félelemgyártásra. Ellenségképzésre. Politikai listázásra.

Ez mutatta meg igazán, milyen volt az Orbán-rendszer. Nem az emberekért működött, hanem saját maga fenntartásáért. Nem a magyarokat védte, hanem a magyarokat tartotta sakkban. Nem erős országot épített, hanem engedelmes országot akart. Olyat, ahol mindenki kétszer meggondolja, mit mond, hová ír, kivel működik együtt, kitől fogad el támogatást, milyen ügy mellé áll oda.

A szuverenitás szép szó. De ebben a rendszerben kiforgatták az értelmét. Szuverenitásnak nevezték azt, amikor a kormány Brüsszellel hadakozott, miközben kiszolgáltatta az országot keleti autokráciáknak. Szuverenitásnak nevezték azt, amikor külföldi befolyásról beszéltek, miközben közpénzből épült propaganda védte a hatalmat. Szuverenitásnak nevezték azt is, amikor magyar állampolgárokat próbáltak elhallgattatni.

Pedig egy ország nem attól szuverén, hogy a kormánya bárkit ellenségnek nevezhet. Hanem attól, hogy a polgárai szabadon beszélhetnek. Hogy az újságíró kérdezhet. Hogy a civil szervezet dolgozhat. Hogy az ellenzék politizálhat. Hogy a hatalom nem használhatja az államot bosszúra.

Ezért a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése nem egyszerű technikai döntés. Jelképes lezárás. Egy korszak egyik legsötétebb intézményének végét jelenti. A félelem hivatala bezárhatja kapuit.

De önmagában ez még kevés. Tudni kell, mire költötték a pénzt. Kik ellen indítottak vizsgálatokat. Milyen adatokat gyűjtöttek. Kik adtak politikai megbízást. És főleg: hogyan lehet garantálni, hogy ugyanez a módszer ne térjen vissza más néven, más szervezetben, más törvénnyel.

Mert a hivatal megszüntetése csak az első lépés. A valódi feladat az, hogy többé ne lehessen hazafias jelszavakkal megfélemlíteni magyar embereket. Ne lehessen a „nemzet” nevében elhallgattatni a nemzet polgárait. Ne lehessen közpénzből állami fenyegetést építeni azok ellen, akik nem a hatalom oldalán állnak.

A Szuverenitásvédelmi Hivatal nem véletlen kisiklás volt. Az Orbán-rendszer lényegét mutatta meg. Azt, hogy a hatalom számára nem az ország szabadsága volt a fontos, hanem saját érinthetetlensége.

Most bezárhatják. Helyes. De a tanulságot nem szabad elfelejteni: ahol a kormány dönti el, ki a hazafi, ott előbb-utóbb mindenki gyanús lesz, aki nem tapsol elég hangosan.