A Donbász foglya lett a Kreml ura

Vlagyimir Putyin ma már nem a háborút irányítja, hanem a háború irányítja őt.

A konfliktus kezdetén Moszkva gyors győzelemben reménykedett. Kijev néhány nap alatt elesik, az ukrán állam összeomlik, a Nyugat tiltakozik ugyan, de néhány hónap múlva minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Ebből semmi sem valósult meg. A villámháború elbukott, az ukrán állam fennmaradt, a NATO megerősödött, Finnország és Svédország csatlakozott a szövetséghez, Oroszország pedig egy hosszú felőrlő háborúban ragadt.

Az ilyen konfliktusoknak van egy sajátos logikájuk. Egy idő után már nem a katonai racionalitás diktál, hanem a politikai önigazolás. Putyin számára a Donbass ma már jóval több egy földrajzi területnél. Presztízskérdés, történelmi küldetés és személyes megszállottság egyszerre. Ha úgy érne véget a háború, hogy Moszkva nem szerzi meg teljes egészében a kelet-ukrajnai régiót, azt saját rendszerének vereségeként kellene elkönyvelnie.

Éppen ezért különösen veszélyes az a helyzet, amikor egy vezető már nem engedheti meg magának a kompromisszumot. Minden újabb hónap újabb emberéleteket követel, mégis egyre nehezebb kiszállni. A háború ára ugyanis már nemcsak a fronton jelentkezik.

Az ukrán dróntámadások az elmúlt hónapokban először tették igazán kézzelfoghatóvá a konfliktust az átlagos orosz polgár számára. Finomítók állnak le, üzemanyaghiány alakul ki, egyre gyakoribbak az áramkimaradások, nőnek az árak, miközben a hétköznapi emberek azt érzik, hogy a "különleges katonai művelet" már rég nem valahol messze zajlik. Beköltözött az életükbe.

A Kreml propagandagépezete természetesen továbbra is a győzelem képét festi fel. Csakhogy a propaganda önmagában nem tölti meg a benzinkutakat, nem csökkenti az inflációt és nem pótolja az egyre fogyó munkaerőt. Oroszország gazdasága ugyan még nem omlott össze, de a háborús működés ára folyamatosan emelkedik. Egy újabb nagyszabású offenzíva pedig aligha képzelhető el újabb mozgósítás nélkül.

Ez az a lépés, amelyet Putyin a konfliktus kezdete óta igyekezett elkerülni. Az első részleges mozgósítás után százezrek hagyták el az országot. Egy újabb sorozási hullám politikailag jóval kockázatosabb lenne, mint két vagy három évvel ezelőtt. Az orosz társadalom ugyan még mindig nem lázad nyíltan, de egyre inkább a beletörődés és a fásultság jellemzi. Ez veszélyes állapot minden autoriter rendszer számára. A dühöt könnyebb kezelni, mint a reményvesztettséget.

Közben a nemzetközi nyomás is fokozódik. Donald Trump ismét a béketárgyalások lehetőségéről beszél, Ankara után ismét felmerült a diplomáciai rendezés esélye. A Kreml hivatalosan nyitottnak mutatkozik, Dmitrij Peszkov rendszeresen hangsúlyozza, hogy Moszkva politikai megoldást szeretne. A mondatok második fele azonban mindig ugyanaz: Oroszország folytatja a hadműveleteket.

Ez a kettősség árulkodó. A Kreml egyszerre akar békepártinak látszani és katonailag előrenyomulni. Ez azonban hosszabb távon egyre nehezebben tartható stratégia.

Még aggasztóbbak azok a nyugati hírszerzési értékelések, amelyek szerint Moszkvában már egy korlátozott NATO elleni provokáció lehetőségét is mérlegelik. Egy balti célpont elleni korlátozott csapás katonailag aligha hozna döntő eredményt, politikailag viszont egyetlen célt szolgálhatna: megvizsgálni, valóban egységesen reagál-e a szövetség az 5. cikkely alapján.

Ez rendkívül veszélyes játszma lenne. A NATO hitelessége éppen azon múlik, hogy senki se merje kipróbálni a kollektív védelem működését. Ha mégis sor kerülne egy ilyen tesztre, Európa a hidegháború óta nem látott biztonságpolitikai válsággal szembesülne.

Éppen ezért Putyin ma talán pályafutása legnehezebb döntése előtt áll. Ha enged, be kell ismernie, hogy az eredeti célok elérhetetlenek. Ha tovább eszkalálja a konfliktust, még súlyosabb gazdasági és társadalmi árat fizethet érte Oroszország. Mindkét út veszélyes.

Van azonban egy harmadik lehetőség is, amelyet a Kreml láthatóan választani próbál: fenntartani az állandó háborút. Annyira felerősíteni a konfliktust, hogy a béke mindig közelinek tűnjön, de soha ne érkezzen el. Ez rövid távon politikailag kényelmes megoldásnak látszhat, hosszabb távon azonban éppen azt a rendszert őrli fel, amelyet megőrizni hivatott.

A történelem tele van olyan vezetőkkel, akik azt hitték, urai az általuk elindított háborúnak. Végül a háború döntött róluk. Putyin számára most már egyre kevésbé az a kérdés, képes-e elfoglalni a Donbász maradékát. Sokkal inkább az, hogy képes-e megállítani azt a folyamatot, amelyben saját politikai túlélése vált a konfliktus legfontosabb tétjévé. A Donbász megszerzése ma már nem katonai cél. A Kreml számára a rendszer fennmaradásának szimbóluma lett. Éppen ezért minden újabb kilométerért aránytalanul nagyobb árat kell fizetnie.