A demokráciát néha radikálisan kell helyreállítani

Orbán Viktor most a demokrácia végét siratja. A Fidesz önkényt kiált, alkotmányos puccsról beszél, és úgy tesz, mintha Magyarországon tizenhat éven át a jogállami finomságok, a hatalmi önmérséklet és az intézményi egyensúly példás rendszere működött volna. Ez a szerepcsere önmagában is sokatmondó. Az a politikai erő félti hirtelen az alkotmányosságot, amely 2010 után saját képére formálta az államot, kétharmados többségét pedig nem korlátnak, hanem felhatalmazásnak tekintette minden létező ellensúly felszámolására. Orbán Viktor 2014-ben nyíltan beszélt az illiberális állam építéséről. A fogalom nem nyelvbotlás volt, hanem program. A választási rendszert a Fidesz érdekeihez igazították, a választókerületeket politikai szempontok szerint rajzolták át, a közmédiát kormányzati szócsővé alakították, a médiapiac jelentős részét baráti kézbe szervezték. A bírósági igazgatást központosították, az Alkotmánybíróság hatáskörét szűkítették, a testületet lojális emberekkel töltötték fel. A veszélyhelyzeti kormányzásból állandó módszer lett, a parlamenti vita pedig gyakran puszta formasággá silányult. Közvagyont helyeztek politikailag ellenőrzött alapítványokba, hosszú évekre bebetonozták a kulcspozíciók vezetőit, és létrehozták a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, amely már puszta létezésével is nyomást gyakorolt a kormánytól független szervezetekre és sajtóra. Ehhez képest különös Orbán Viktor szájából a demokrácia temetése. A Fidesz vezetője akkor nem aggódott, amikor az ellenzéknek lényegében statisztaszerepet szántak, amikor érdemi egyeztetés nélkül írták át az ország alapvető szabályait, vagy amikor a kétharmadot arra használták, hogy még egy esetleges kormányváltás után is fideszes kinevezettek maradjanak a döntő intézmények élén. Most, hogy ugyanez a kétharmad más politikai erő kezében van, hirtelen minden gyors döntés önkénynek, minden személyi változtatás megtorlásnak, minden közjogi beavatkozás diktatúrának látszik. A Tisza Párt valóban rendszerváltásra kapott felhatalmazást. A választók nem egyszerű kormánycserét akartak, hanem egy másfél évtized alatt felépített politikai rendszer lebontását. Magyar Péter ezt ígérte, és kétharmados többséget kapott hozzá. Lehet vitatni egy-egy döntés szükségességét, arányosságát vagy jogi technikáját, de politikai értelemben a megbízatás világos. A Tisza akkor árulná el a választóit, ha érintetlenül hagyná azokat az intézményeket, amelyek eredeti rendeltetésük helyett az előző hatalom túlélését szolgálták. A most elfogadott alaptörvény-módosítás természetesen veszélyeket is hordoz. Minden olyan szabály, amely konkrét személyek mandátumát rövidíti meg, életkori határt állapít meg, vagy visszamenőleges politikai következménnyel jár, óvatosságot követel. A jó cél nem tesz automatikusan jóvá minden eszközt. A kétharmados többség mindig csábítást jelent: könnyű hozzászokni ahhoz, hogy nincs szükség kompromisszumra, és minden akadály egyszerű szavazással eltávolítható. A Tiszának ezért különösen fontos volna átláthatóan indokolnia döntéseit, valódi társadalmi egyeztetést folytatnia, és világossá tennie, hogy az átmeneti beavatkozásokat tartós, pártsemleges szabályok követik. Egyelőre azonban semmi sem mutat arra, hogy Magyar Péter a saját uralmának bebetonozására használná a többségét. A miniszterelnöki időkorlát, a képviselői mandátumok korlátozása, a függetlenebb alkotmánybíráskodás vagy a vagyonvisszaszerzés intézményének megteremtése éppen a hatalom koncentrációjával szemben hat. Ezeket a szabályokat a jelenlegi vezetés saját magára is alkalmazza. Ez alapvető különbség az Orbán-rendszerhez képest, amely rendre úgy alakította a törvényeket, hogy azok a Fidesz fennmaradását, embereinek védelmét és gazdasági hátországának gyarapodását szolgálják. Erős túlzás volna a demokrácia diktatúrájáról beszélni. Pedig bizonyos értelemben éppen erre van szüksége az országnak: arra, hogy a demokratikus játékszabályokat következetesen, kérlelhetetlenül visszaállítsák. Tizenhat éven át egy eltorzult közegben éltünk, amelyben a rendkívüli vált hétköznapivá, a párthűség szakmai alkalmassággá, a propaganda tájékoztatássá, az állam pedig a kormányzó párt magántulajdonává. Ezt a rendszert nem lehet néhány udvarias gesztussal és lassú személycserével felszámolni. A normalitáshoz vezető út ezért radikális döntéseken át halad. A radikalizmus önmagában nem bűn, ha célja a jogállami rend helyreállítása, és ha a hatalom később hajlandó saját kezét is megkötni. A Tisza megítélése azon múlik majd, hogy a bontás után mit épít. Független intézményeket, átlátható szabályokat és valódi politikai versenyt, vagy egy újabb, más színű központi rendszert. Ma még az előbbi mellett szólnak az érvek. Az ország pedig nem engedheti meg magának, hogy a túlzott óvatosság címén érintetlenül hagyja azt, amit tizenhat év alatt tudatosan rontottak el.