Osztie ámokfutása most próbára teszi a püspököket

Osztie Zoltán lassan ott tart, hogy egyedül ő képviseli az igaz hitet, a magyar püspökök pedig gyávák, mert nem vonulnak fel mögötte a Fidesz politikai lövészárkába. A Sándor-palotánál még háttérhatalomról, BlackRockról, fasiszta és kommunista terrorról beszélt, Magyar Péter megtéréséért imádkozott, majd a miniszterelnököt a Sátán eszközének nevezte. Most már a hazaárulás fogalmát is elővette, közben pedig saját egyházi vezetőit oktatja ki arról, miként kellene megszólalniuk. Ez már nem lelkipásztori útmutatás, hanem egy pártpolitikai szónok ámokfutása reverendában.

A pap természetesen beszélhet közügyekről. Az egyháznak kötelessége szót emelni a szegénység, a háború, az igazságtalanság, az emberi méltóság megsértése ellen. Osztie azonban nem erkölcsi elveket alkalmaz következetesen, hanem politikai oldalt választ. Orbán Viktorért évről évre hálaadó misét tart, a Fidesz–KDNP szövetségesének nevezi magát, a jelenlegi kormányfőt pedig hazaárulónak és démoni erők eszközének minősíti. A két magatartás között nincs evangéliumi mérce, csak párthűség.

A főegyházmegye már jelezte, hogy Osztie a Stop Önkény! rendezvényen nem egyházi megbízásból és nem engedéllyel szerepelt. Süllei László általános helynök emlékeztette a papokat: küldetésük nem politikai szerepvállalás, hanem az evangélium hirdetése és a rájuk bízott közösségek szolgálata. Osztie válasza lényegében az volt, hogy ezt gyávaságnak tartja. Ezzel már nem egy kormányt bírál, hanem nyíltan szembefordul saját egyházi elöljáróinak iránymutatásával.

A püspöki konferencia ebben az ügyben nem fegyelmi főhatóság. Osztie az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye papja, ezért a közvetlen felelősség az ordináriusé. A kánonjog világos alapot ad a fellépésre: a papnak a békét és az igazságon alapuló egyetértést kell szolgálnia, pártpolitikai részvételt pedig csak kivételes egyházi megítélés alapján vállalhat. Aki egy demokratikusan megválasztott kormány vezetőjét hazaárulónak és sátáni eszköznek bélyegzi, aligha a kiengesztelődést építi.

A külföldi példák megmutatják, hogy az egyházi vezetésnek vannak eszközei. Lengyelországban Jacek Międlar papot szélsőséges nacionalista és idegengyűlölő prédikációi után rendje teljesen eltiltotta a nyilvános szerepléstől, rendezvények szervezésétől és a médiaszerepléstől. Międlar később kilépett a rendből, majd gyűlöletbeszéd miatt bíróság is elítélte. Henryk Jankowski, a Szolidaritás egykori híres papja antiszemita kijelentései miatt egy évig nem mondhatott prédikációt, később plébánosi tisztségéből is felmentették. A késlekedés és a későbbi visszakozás azonban hosszú időre rombolta a lengyel egyház hitelét.

A püspökök rendszerint azért óvatosak az ilyen papokkal, mert a hangos támogatói kör könnyen üldözést, liberalizmust vagy hitárulást kiált. A harcias kisebbség szervezett, leveleket ír, tüntet, pénzt gyűjt és nyomást gyakorol. A csendes többség ritkán vonul az utcára azért, hogy papja ne gyűlölködjön. Ettől még a püspök feladata nem a leghangosabb hívek kiszolgálása. A pásztornak éppen akkor kell vezetnie, amikor a nyáj egy része rossz irányba indul.

Osztie esetében a puszta elhatárolódás kevés. Ideiglenes szilencium, a politikai rendezvényektől és médiamegjelenésektől való eltiltás, a befolyásos belvárosi plébánosi tisztségből történő felmentés is indokolt lehet. Egy kisebb, közéleti színpadtól távoli szolgálat alkalmat adhatna arra, hogy újra lelkipásztorként dolgozzon. A vidéki hívek persze nem büntetőtelep lakói; az áthelyezés csak felügyelettel és világos korlátozásokkal lehet értelmes intézkedés.

A tét nagyobb Osztie személyénél. Ha az egyház hagyja, hogy papjai pártpolitikai harcosként ellenfeleket démonizáljanak, a kereszténységet azonosítja a Fidesz legkeményebb nyelvével. Krisztus tanításából nem vezet út a hazaárulózásig, a sátánozásig és az emberi méltóság megvonásáig. A gyűlöletre épített szónoklat attól sem válik kereszténnyé, hogy reverendában mondják el.

A magyar egyházi vezetés várhat arra, hogy a Vatikán oldja meg helyette a helyzetet. Róma vizsgálhat, utasíthat és végső esetben szankcionálhat. Ez azonban azt üzenné, hogy a magyar püspökök saját papjukkal szemben sem képesek érvényesíteni az egyház szabályait. Osztie már őket is gyávasággal vádolja. Ha erre is hallgatás a válasz, a vád önbeteljesítővé válik.

Most még van lehetőség világos határt húzni. Nem Osztie politikai véleményét kell betiltani, hanem meg kell akadályozni, hogy papi tekintélyét pártpropagandára és gyűlöletkeltésre használja. Az egyházi vezetésnek nem kell félnie attól, hogy néhány dühös hívő haragra gerjed. Sokkal többet veszít, ha a társadalom azt látja: Krisztus nevében bárkit lehet hazaárulónak és a Sátán eszközének nevezni, következmények nélkül.