Trump vámháborúja már Amerikának is egyre drágább

Donald Trump kereskedelempolitikájának egyik alapfeltevése nem nevezhető bonyolultnak: az Egyesült Államok akkora piac, hogy partnerei végül meghátrálnak, ha Washington elég magas vámokat helyet kilátásba velük szemben. Több ország inkább engedményeket tett, mert attól tartott, a konfliktus ára nagyobb lesz, mint egy kedvezőtlen megállapodásé. Kanada most azt üzeni, ennek a politikának is van határa. Az amerikai–kanadai tárgyalások összeomlása után életbe lépett ötvenszázalékos amerikai vámok első látásra Trump erejét mutatják. Valójában inkább azt jelzik, hogy a tárgyalási technikája már nem hat. Ottawa nem fogadta el a feltételeket, Mark Carney miniszterelnök pedig dollárról dollárra válaszlépést ígért. Szeptember elejétől több amerikai ágazatot kanadai megtorló vámok érnek, több mint 700 egyesült államokbeli termékről van szó. Egy vámháborúban egyik fél sem jár jól. Kanada különösen kiszolgáltatott, hiszen exportjának nagyjából hetven százaléka az Egyesült Államokba kerül. Ebből mégsem következik, hogy Ottawa szükségszerűen megadja magát. A kereskedelmi függőség kétirányú. Az észak-amerikai autóipar, acélipar, mezőgazdaság és energiapiac évtizedek alatt olyan szorosan összenőtt, hogy a határon kivetett vám amerikai vállalatok költségeit is gyorsan emeli. Ez Trump politikájának leggyengébb pontja. A vámot politikailag könnyű úgy eladni, mintha azt a külföld fizetné. Gazdaságilag azonban az importőr fizet, majd a terhet részben áthárítja. Drágább lehet az alapanyag, az alkatrész, a késztermék, végül pedig a fogyasztói ár. Ha az amerikai autógyártó kanadai fémet vagy alkatrészt használ, a büntetővám saját versenyképességét is rontja. A kanadai ellenlépések pedig az amerikai exportőröket érintik a legérzékenyebben. Ezért különösen sokatmondó, hogy az Egyesült Államokon belül is erősödik a bírálat Trump vámkirohanásaival szemben. A nagyvállalati vezetőket tömörítő Business Roundtable már korábban arra figyelmeztetett, hogy az észak-amerikai szabadkereskedelmi rendszer szétzilálása amerikai munkahelyeket, ellátási láncokat és exportpiacokat veszélyeztet. A republikánusok számára mindez politikailag is kínos, mert novemberben félidős választást tartanak. Egy elhúzódó konfliktus addigra bolti árakban és bizonytalanabb megrendelésekben is megjelenhet. Trump módszerének másik kockázata, ha egy partner azt látja: az engedmény újabb követelést szül, idővel megváltoztatja az alkustratégiáját. Kanada éppen ezt teszi. Carney kormánya arra jutott, hogy a folyamatos hátrálás nem stabilizálja a kapcsolatot, mert Washington bármikor újranyithatja a már lezártnak hitt kérdéseket. Ez különösen azért hitelteleníti az amerikai álláspontot, mert Trump első elnöksége alatt maga ünnepelte történelmi sikernek az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó új kereskedelmi egyezményét. Most ugyanezt a rendszert kezeli úgy, mintha rossz alku lenne. A kiszámíthatatlanság rövid távon tárgyalási fegyver lehet, hosszabb távon viszont felárat épít minden gazdasági kapcsolatba. A vállalatok kevésbé bíznak a több évre szóló beruházási döntésekben, a kormányok pedig új piacokat keresnek. Minél gyakrabban használja Washington a piacra jutást politikai nyomásgyakorlásra, annál több ország próbálja majd csökkenteni amerikai függését. Ebből Európának is érdemes tanulnia. Az Európai Unió gyakran abból indult ki, hogy Trump fenyegetéseit engedményekkel lehet kordában tartani. Ez rövid távon csökkentheti a konfliktust, de egy olyan tárgyalóféllel szemben, amely minden kompromisszumot újabb alku kiindulópontjának tekint, könnyen önmagát erősítő folyamattá válik. Kanada most azt próbálja bizonyítani, hogy a határozott ellenállásnak is lehet tárgyalási értéke. Ez persze kockázatos stratégia. A kanadai gazdaság kisebb, az amerikai piac nehezen pótolható, és egy elhúzódó konfliktus Ottawának is fájni fog. Trump számára mégis veszélyes lehet az a tanulság, amelyet más országok levonnak az ügyből. Ha Kanada túléli a nyomást, és Washington végül enged, az amerikai fenyegetés ereje csökken. Ha az Egyesült Államok kitart, és közben saját vállalatai, farmerei és fogyasztói egyre többet fizetnek, a vámháború belföldi támogatása tovább csökken. Trump sokáig úgy kezelte a vámot, mint univerzális külpolitikai eszközt: büntetésnek, bevételi forrásnak és tárgyalási fegyvernek egyszerre. A kanadai konfliktus azt mutatja, ez az eszköz már egyre kevésbé hatékony. Egy gazdasági nagyhatalom képes komoly nyomást gyakorolni partnereire, de még az Egyesült Államok sem tudja következmények nélkül megdrágítani saját ellátási láncait és megingatni szövetségesei bizalmát. Minél több ország jut arra a felismerésre, hogy egy engedmény után újabb amerikai követelések következhetnek, annál kisebb lesz a hajlandóság a meghátrálásra.