A CIA-főnök üzenete önmagában kevés Putyinnak

John Ratcliffe CIA-igazgató moszkvai útjának pontos tartalmát egyelőre csak azok ismerik, akik ott ültek a tárgyalóasztalnál, illetve akik később megkapták a jelentéseket. Az amerikai sajtó hírei azonban túl egybehangzóak ahhoz, hogy puszta találgatásként lehessen félresöpörni őket. A beszámolók szerint Ratcliffe azért utazott Moszkvába, hogy világossá tegye: Washington érzékel egy esetleges orosz NATO-provokációra utaló veszélyt, és figyelmezteti a Kremlt, ne próbálja ki, meddig terjed a nyugati szövetség türelme.

Már maga az út is figyelemre méltó. A CIA vezetője ritkán repül Moszkvába, miközben az ukrajnai háború tart, Oroszország pedig Európában alkalmazza a hibrid hadviselés eszközeit. Kibertámadások, szabotázsakciók, kritikus infrastruktúrák elleni műveletek és egyre merészebb drónincidensek jelzik, hogy Moszkva teszteli, hol húzódik a határ a kellemetlen provokáció és az olyan támadás között, amely már valódi katonai választ kényszerítene ki.

A balti államok ebből a szempontból veszélyeztetettek. Észtország, Lettország és Litvánia földrajzilag kiszolgáltatott, Oroszországgal vagy Fehéroroszországgal határos országok, amelyek NATO-tagsága ugyan teljes jogú biztonsági garanciát jelent, ám Moszkva éppen azt mérheti fel, mennyire automatikus ez a garancia egy korlátozott, nehezen értelmezhető támadás esetén. A „zöld emberkék” módszere a Krím 2014-es elfoglalása óta ismert: az agresszor úgy próbál kész helyzetet teremteni, hogy közben bizonytalanság maradjon arról, pontosan ki támadott, és indokolt-e azonnal életbe léptetni a kollektív védelmet.

A NATO sebezhetősége ebben a késlekedésben rejlik. Vlagyimir Putyinnak nem kell katonailag legyőznie a teljes szövetséget. Elég lenne bebizonyítania, hogy egy tagállamot támadás érhet azonnali közös válasz nélkül. Ha ez megtörténne, az ötödik cikkely politikai hitele súlyosan sérülne. A NATO erejét ugyanis nem a hadosztályok puszta száma adja, hanem az a meggyőződés, hogy bármely tag megtámadása automatikusan közös ügy.

Ezért különösen károsak Donald Trump korábbi kijelentései. Amikor még azzal dicsekedett, hogy akár bátorítaná is Oroszországot azokkal a NATO-tagokkal szemben, amelyek szerinte túl keveset költenek védelemre, éppen ezt a bizonyosságot kezdte ki. A Kreml számára minden ilyen mondat ajándék: azt sugallja, hogy Washington döntése politikai alku tárgya lehet, és egy jól megválasztott provokációval éket lehet verni Amerika és európai szövetségesei közé.

Most furcsa helyzet alakult ki. Miközben amerikai sajtóértesülések szerint Ratcliffe éppen azért ment Moszkvába, hogy elrettentő üzenetet vigyen, Trump azt állítja, egyáltalán nem tart orosz NATO-támadástól, és azt is tagadja, hogy a CIA-főnök ilyen figyelmeztetést adott volna át. Washington így egyszerre mutat keménységet és bizonytalanságot. Egy titkosszolgálati csatornán érkező fenyegető üzenet csak akkor ér valamit, ha a másik fél biztos lehet benne, hogy az Egyesült Államok elnöke is kész végrehajtani, amit emberei közölnek.

A múlt ráadásul óvatosságra int. 2021 végén William Burns, a CIA akkori igazgatója szintén Moszkvába utazott, hogy figyelmeztesse az orosz vezetést az Ukrajna elleni támadás következményeire. Néhány hónappal később megindult az invázió. Ebből nem az következik, hogy az ilyen tárgyalások fölöslegesek. A közvetlen kommunikáció válsághelyzetben nélkülözhetetlen. A Kreml viselkedését azonban aligha változtatja meg egy kemény hangú beszélgetés, ha mögötte nem látszik katonai és politikai erő.

A hiteles elrettentéshez ezért több kell egy CIA-igazgatói látogatásnál. Az Egyesült Államoknak világossá kellene tennie, hogy a balti térségben egy korlátozott orosz akció is amerikai katonákkal találkozna. Érdemi, tartós amerikai jelenlét Észtországban, Lettországban, Litvániában és más keleti NATO-államokban olyan garanciát teremtene, amelyet nehezebb félreérteni. Ha egy támadás első pillanatában amerikai katonák is érintettek, a Kreml nem számíthat arra, hogy hosszú politikai vita kezdődik arról, vajon megéri-e beavatkozni.

Európának közben saját felelősségét sem szabad Washingtonra tolnia. A kontinens túl lassan reagált az orosz hibrid műveletekre, és túl sokáig hitte, hogy az óvatos válasz megakadályozza az eszkalációt. Moszkva közben egyre messzebb tolta a határokat. Az európai országoknak ezért gyorsítaniuk kell a fegyverkezést, erősíteniük kell a légvédelmet, a drónelhárítást és a kritikus infrastruktúrák védelmét, miközben a balti államok katonai megerősítése közös európai feladat is.

Ratcliffe moszkvai útja tehát fontos jelzés, mert azt mutatja, hogy Washingtonban vannak, akik komolyan veszik a veszélyt. De Putyint aligha az fogja visszatartani, hogy milyen mondatokat hallott egy zárt ajtók mögött zajló találkozón. Az elrettentés ott kezdődik, ahol a Kreml számára világossá válik: egy NATO-tagállam elleni kísérlet nem politikai teszt, hanem katonai konfliktus az egész szövetséggel. Ezt az üzenetet nem elég elmondani. Láthatóvá is kell tenni.