Izland megmutatta, hol ér véget Európa vonzereje

Pedig ha volna ország, amelynek könnyű lenne belépnie az Európai Unióba, Izland ilyen. Stabil demokrácia, fejlett gazdaság, európai jogrend, schengeni tagság, az Európai Gazdasági Térségen keresztül pedig már most része az egységes piacnak. A 2010-ben megkezdett tárgyalások is gyorsan haladtak: 33 érdemi fejezetből 27-et megnyitottak, 11-et ideiglenesen le is zártak. A kapu tehát nyitva állt.

Az izlandiak többsége mégsem akar belépni rajta.

Ez első látásra rossz hír Brüsszelnek. Miközben az Európai Unió vezetői arról beszélnek, hogy a kontinens geopolitikai súlyát további bővítéssel kell növelni, egy gazdag, demokratikus, nyugati ország lakosságát még arra sem sikerült meggyőzni, hogy érdemes folytatni a tárgyalásokat. Ráadásul Izland esetében aligha lehet arra hivatkozni, hogy az uniós szabályok túl idegenek lennének. Reykjavík ezek jelentős részét már ma is alkalmazza.

Éppen ez a történet kulcsa.

Izland ugyanis abban a kényelmes helyzetben van, hogy az európai integráció előnyeinek jelentős részét tagság nélkül is megkapja. Része az egységes piacnak, polgárai szabadon dolgozhatnak és tanulhatnak az unióban, vállalatai hozzáférnek az európai piachoz, az ország Schengen tagja. Közben megőrizte önállóságát azokon a területeken, amelyeket az izlandi társadalom különösen érzékenynek tart: a halászatban, az agrárpolitikában és a monetáris rendszerben.

Miért adná fel ezt?

Brüsszel erre azt válaszolhatja, hogy Izland most is rengeteg uniós szabályt átvesz, miközben azok elfogadásakor nincs szavazati joga. Ez igaz. Az EGT-modell demokratikusan tökéletlen: Reykjavík gyakran alkalmazkodik olyan döntésekhez, amelyek meghozatalában érdemi beleszólása nincs. Csakhogy a választók számára úgy tűnik, ez még mindig elfogadható ár azért, hogy a halászati kvótákról továbbra is Izland döntsön.

A halászat jelentőségét kívülről könnyű alábecsülni. Magyarországról nézve különösen. Izland számára a tenger feletti ellenőrzés történelmi tapasztalat, gazdasági érdek és nemzeti önkép egyszerre. A 20. századi tőkehalháborúkban az ország Nagy-Britanniával is vállalta a konfliktust azért, hogy ellenőrzése alá vonja a környező vizeket. Nehéz elképzelni, hogy néhány évtizeddel később könnyedén elfogadná: ugyanerről részben Brüsszelben döntsenek.

Az unió gyakran követ el egy alapvető kommunikációs hibát: hajlamos feltételezni, hogy az integráció előnyei önmagukért beszélnek. Mintha az egységes piac, a közös valuta, a fejlesztési pénzek vagy a nagyobb geopolitikai súly automatikusan felülírná a nemzeti önállósághoz kötődő érzelmeket. Izland megmutatta, hogy ez nincs így.

Különösen akkor nincs, ha egy ország gazdag, működőképes és már eleve szorosan kapcsolódik Európához.

A kelet-európai bővítés idején más volt az egyenlet. Magyarország, Lengyelország vagy a balti államok számára az EU-tagság történelmi visszatérést jelentett Nyugathoz, gazdasági felzárkózást, intézményi garanciát és biztonságpolitikai kapaszkodót. Izlandnak nincs ilyen történelmi hiányérzete. Nem akar „visszatérni Európába”, mert soha nem érezte magát azon kívül.

Ezért hiba volna az eredményt valamiféle izlandi euroszkeptikus lázadásként értelmezni. A szavazók aligha fordultak Európa ellen. Egyszerűen kiszámolták, mit kapnak most, mit nyernének a tagsággal, és miről kellene cserébe lemondaniuk. Szűk többségük arra jutott, hogy a jelenlegi alku jobb.

Brüsszel számára ebben van az igazi figyelmeztetés. Az Európai Uniónak meg kell tanulnia, hogy a bővítéshez nem elegendő a tagság előnyeinek felsorolása. Azt is el kell tudnia mondani, miért érdemes egy országnak olyan jogköröket közösségi szintre emelnie, amelyekhez történelmi, gazdasági vagy érzelmi okokból ragaszkodik.

Izland most nem hagyta el Európát. Maradt pontosan ott, ahol eddig volt: nagyon közel hozzá, de egy lépéssel kívül.

És úgy tűnik, számára ez a távolság egyelőre éppen megfelelő.