Lángokban álló oktatás

Nehéz a tanulás fontosságáról beszélni annak a tizenévesnek, aki negyvenedmagával ül egy osztályteremben, rendszeresen elmaradnak az órái tanárhiány miatt, vagy olyan épületbe jár, ahol beázik a plafon, használhatatlan a mosdó és nyáron negyven fok közelébe emelkedik a hőmérséklet. Franciaország mér évek óta szembesül ezekkel a problémákról, mégis a mindenkori kormány hagyta, hogy különösen a nagyvárosok peremkerületeiben az iskola egyre kevésbé jelentse ugyanazt az esélyt, mint a tehetősebb környékeken. Ok tehát bőven van a megmozdulásokra, a kormánnyal szembeni bírálat teljesen megalapozott. Teljesen jogos, hogy a diákok több tanárt szeretnének, kisebb osztályokat, jobb épületeket, kiszámíthatóbb továbbtanulási rendszert. Érthető az a düh is, amelyet az vált ki a fiatalokból, hogy miközben folyamatosan azt hallják: rajtuk múlik Franciaország jövője, saját mindennapjaikban sokszor éppen azt tapasztalják, hogy az állam egyre kevesebb pénzt és figyelmet szentel rájuk. Ebből azonban még nem következik, hogy minden eszköz elfogadható. Amikor egy iskola bejárata lángol, egy igazgatót megtámadnak, bútorokat, buszokat vagy középületeket gyújtanak fel, nehéz azt állítani, hogy ezek a cselekmények az oktatás jobbá tételét szolgálják. Különösen furcsa formája a tiltakozásnak az, amelynek során éppen azt az infrastruktúrát teszik tönkre, amelynek rossz állapota miatt az egész mozgalom elkezdődött. A helyzet azért groteszk, mert a francia állam egyik legnagyobb gondja éppen a pénzhiány. Az eladósodott ország kormánya takarékoskodni próbál, miközben az oktatásban már eddig is jelentős hiányok halmozódtak fel. Ha egy iskola épületének felújítására nincs elegendő forrás, aligha kerül közelebb a megoldás azzal, hogy ugyanennek az épületnek megsemmisítik a bejáratát. A javításra fordított pénz végül ugyanabból a költségvetésből hiányzik majd, amelyből tanárokat, mosdókat, szigetelést vagy tanszereket kellene finanszírozni. Ettől természetesen a követelések még nem válnak kevésbé jogosakká. Az erőszak azonban alkalmas arra, hogy éppen a lényegről terelődjön el a figyelem, hiszen így már nem arról beszél a közvélemény, miért nincs elég tanár, hanem arról: ki gyújtotta fel az iskolát. Ez pedig kedvező fejlemény a kormány számára, hiszen sokkal könnyebb letartóztatásokról és rendbontókról beszélni, mint arról, hogy miközben Franciaország Európa legtehetősebb államai közé tartozik, mégsem képes a diákoknak egyenlő és elfogadható körülményeket teremteni. A tűzoltás azonban más okokból sem könnyű. A radikális pártok politikai tőkét próbálnak kovácsolni a történtekből, a baloldali populista Engedetlen Franciaország (LFI) nyíltan támogatja a tiltakozókat, és rendőri elnyomásról beszél. A szolidaritással nem is lenne gond, azzal annál inkább, hogy a párt igyekszik olajat önteni a tűzre. Ez a diákok számára is veszélyes. Abban a pillanatban, amikor egy oktatási tiltakozás valamely párt utcai hátországának látszik, elveszítheti azt a széles társadalmi támogatást, amely nélkül nehezen kényszeríthető engedményekre bármilyen kormány. De az is igaz: ha a hatalom minden tiltakozó mögött politikai felbujtókat keres, azzal éppen a valódi elégedetlenség okait tagadhatja le. Franciaországnak ezen a téren bőséges történelmi tapasztalata van. Diákmozgalmak, sztrájkok és utcai tiltakozások többször változtatták meg az ország politikai napirendjét. De a sikeres társadalmi mozgalmak erejét rendszerint az adta, hogy követeléseikkel másokat is maguk mellé tudtak állítani. A mostani tiltakozók előtt is ez a választás áll. Megmutathatják, milyen állapotban vannak az iskoláik, kikényszeríthetik, hogy Franciaország beszéljen a tanárhiányról, az esélyegyenlőtlenségről és a leromló közoktatásról. Vagy hagyhatják, hogy néhány égő barikád, feldúlt iskola és pártpolitikai csata elfedje mindazt, amiért eredetileg az utcára mentek. A dühük érthető. Éppen ezért volna kár, ha éppen saját maguk tennék lehetetlenné a minden szempontból elengedhetetlen tűzoltást.