A kormányfői tisztségre hajt a szerb elnök
Aleksandar Vučić ismét úgy rendezheti át a szerb politikát, mintha az állam intézményei egyetlen nagy választási kampány kellékei lennének. A szerb elnök szerint fontolgatja lemondását, és egyre komolyabban gondolkodik a kormányfői tisztségen. A belgrádi válság azonban már jóval túlmutat azon, milyen poszton folytatná Vučić. Szerbia előtt az a kérdés áll, tarthat-e olyan választást, amelynek eredményét a saját polgárai mellett az EU is legitimnek fogadja el. A hatalom számára ez a tét nagyobb, mint egy újabb választási győzelem.
Ha Vučić valóban lemondana az államfői tisztségről, a szerb jogrend szerint Ana Brnabić, a parlament elnöke venné át ideiglenesen az elnöki feladatokat. Brnabić ezzel különös történelmi helyzetbe kerülne: korábban miniszterelnök volt, jelenleg a törvényhozás elnöke, átmenetileg pedig a köztársasági elnök helyettesítője lehetne. A modern szerb politikában eddig két nő, Nataša Mićić és Slavica Đukić Dejanović látta el ideiglenesen az államfői feladatokat. Brnabić esetében azonban a személyi folytonosság még látványosabb lenne: Vučić egyik leglojálisabb szövetségese kerülne az államfői székbe, amíg az ország az új választások felé fordul.
Az ideiglenes államfő legfeljebb három hónapig maradhatna ebben a helyzetben. Ez idő alatt képviselné Szerbiát belföldön és külföldön, fogadná a diplomáciai megbízóleveleket, kihirdetné a törvényeket, ellátná a hadsereg főparancsnoki feladatait, és javaslatot tehetne a miniszterelnök személyére is. Az elnökválasztást a lemondástól számított kilencven napon belül ki kellene írni, a szavazás napjáig pedig a kiírástól számítva legalább harminc, legfeljebb hatvan nap telhet el. Ez elég mozgásteret adna a hatalomnak ahhoz, hogy az elnökválasztást összehangolja egy előrehozott parlamenti választással, ha Vučić valóban a kormányfői posztot célozza meg.
A forgatókönyv több irányba nyílhat. Vučić lerövidítheti elnöki mandátumát, a kormány javaslatára feloszlathatják a parlamentet, majd ugyanazon a napon tarthatnak elnök- és parlamenti választást. A másik út a kormány átalakítása lenne: Đuro Macut miniszterelnök lemondhatna, vagy a parlament vonhatná meg a bizalmat a kormánytól, Brnabić pedig ideiglenes államfőként akár Vučićot is megbízhatná az új kabinet megalakításával. Ha a többség harminc napon belül megválasztaná az új kormányt, parlamenti választásra nem is lenne szükség. A Szerb Haladó Párt egyelőre nem mondja ki, melyik megoldást választaná, de azt már alig rejtegeti, hogy Vučićot a belgrádi Nemanjina utcában látná szívesen.
Miloš Vučević pártelnök már meg is kezdte a politikai előkészítést. Azt mondta, ha az SNS és koalíciója győz, természetes választásnak tartják Vučić miniszterelnöki jelölését. Az államfőjelölt személyéről viszont hallgatnak. Ez a hallgatás nem véletlen: a rendszer középpontja továbbra is Vučić, a többi szereplő feladata a hely kitöltése körülötte. A lemondásról szóló beszéd így kevésbé visszavonulásnak, sokkal inkább pozícióváltásnak tűnik. Vučić 2012 óta ugyanazt a modellt építette: a döntések személyes központját, amely mellett az intézmények gyakran utólag adnak formát a már meghozott döntéseknek.
Most azonban a régi módszer kockázatosabb, mert Szerbia nem zárt politikai térben mozog. Az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások évek óta akadoznak, a jogállamisági és választási feltételek körüli bizalmatlanság pedig nyílt politikai kérdéssé vált. A 2023. decemberi választások után az Európai Parlament súlyos szabálytalanságokat emlegetett, a választói névjegyzék, a kampányfinanszírozás, a médiaegyensúly, a közigazgatási erőforrások használata és a választókra gyakorolt nyomás ügye pedig azóta sem tűnt el. A 2026. márciusi helyhatósági választásokon a nemzetközi megfigyelők újra erőszakról, megfélemlítésről és egyenlőtlen feltételekről számoltak be. Belgrádban ezért pontosan tudják, hogy a következő országos választás már nem csupán a szerb ellenzék és a hatalom küzdelme lesz, hanem próba az EU előtt is.
Tivatban, az EU és a Nyugat-Balkán csúcstalálkozóján a szerb vezetés azt az üzenetet kapta, hogy a választási és igazságügyi reformoknak kézzelfoghatóan kell haladniuk. Brüsszel az ODIHR ajánlásainak teljesítését, a Velencei Bizottság kifogásainak figyelembevételét, a médiaszabályozás rendezését, a REM függetlenségét és a választói névjegyzék megtisztítását várja. A tét nem elméleti: az uniós támogatások egy része is jogállamisági feltételekhez kötődik. Ha a szerb hatalom ugyanazokat a választási technikákat alkalmazná, amelyek miatt az előző voksolásokat éles bírálatok érték, könnyen eljuthatna a helyzet oda, hogy Brüsszel nem tekinti hitelesnek az eredményt. Ez Szerbiát olyan politikai szürkezónába lökné, amelyben a kormány ugyan belső jogi értelemben győztesnek mondhatja magát, európai partnerként viszont elveszíti a demokratikus felhatalmazás látszatát is.
Ezért Vučić dilemmája nehezebb, mint korábban. Választást akar, mert a tiltakozások, a diákmozgalom és a társadalmi elégedetlenség hónapok óta nyomás alatt tartja a rendszert. Választástól tart, mert a nagyvárosokban érezhetően gyengült a hatalom pozíciója, és mert a nemzetközi figyelem már jóval erősebb, mint 2023-ban volt. Az őszi időpont emlegetése időnyerésre is szolgálhat: mozgásban tarthatja a saját táborát, fáraszthatja az ellenzéket, és alkalmazkodásra kényszerítheti a diákok köré szerveződő tiltakozó energiát.
A szerb elnök évek óta abból él, hogy ő szabja meg a válságok ritmusát. Most viszont a ritmust részben Brüsszel, részben az utca, részben a választási szabályok írják. Ha lemond, Brnabić rövid időre történelmi szereplővé válhat, Vučić pedig megnyithatja az utat saját miniszterelnöki visszatérése előtt. De ha a választás nem lesz tiszta, a győzelem ára a nemzetközi elszigetelődés lehet. Szerbia számára ebben a helyzetben már nem az a fő kérdés, ki ül majd az elnöki palotában vagy a kormányfői hivatalban. Az a kérdés, marad-e még olyan választás, amelyet az országon belül és Európában is választásnak lehet nevezni.