Trump ezúttal nem robbantotta fel a G7-et, de Ukrajna ettől még nem került közelebb a békéhez

A G7-csúcs előtt sokan arra számítottak, hogy Donald Trump ezúttal is szétveri a nyugati egység látszatát. Volt rá ok. Az amerikai elnök az elmúlt hónapokban egyoldalú döntésekkel sodorta új helyzetbe szövetségeseit, az Irán elleni háború következményeit pedig Európa is megérezte az energiaárakon, a tengeri szállítás bizonytalanságán és a térségben megnőtt katonai kockázatokon keresztül. Ehhez képest Évianban nem jött a nyílt összecsapás. Trump nem oktatta ki látványosan az európaiakat, nem alázta meg vendéglátóit, nem csinált a csúcsból személyes sérelmi színpadot. Már ez is eredménynek számított.

A kérdés persze az, miért. A válasz egyik része Trump saját politikai érdekeiben keresendő. Az Iránnal kötött, illetve aláírás előtt álló megállapodást sikerként akarja eladni. A Hormuzi-szoros újranyitása számára nem diplomáciai részletkérdés, hanem kampányba illő győzelmi kép: az olaj újra áramlik, Amerika rákényszerítette akaratát Iránra, a világ pedig hálás lehet neki. Ehhez rosszul illett volna egy újabb G7-botrány, amely elvitte volna a figyelmet a számára kedvező üzenetről.

A másik ok ennél józanabb és fontosabb: Európa ezúttal nem pusztán panaszkodó szövetségesként jelent meg, hanem olyan szereplőként, amelyre Washingtonnak szüksége lehet. A Hormuzi-szoros biztonságossá tétele nem sajtónyilatkozat kérdése. Ha valóban tengeri aknákat kell felderíteni és hatástalanítani, ha a hajózási útvonalakat ellenőrizni kell, ha a biztosítók, a tankerhajók tulajdonosai és a kikötők csak ellenőrzött folyosók után térnek vissza a normális működéshez, akkor szükség van aknakereső hajókra, haditengerészeti tapasztalatra, logisztikára és politikai fedezetre. Ebben Franciaországnak, Nagy-Britanniának, Németországnak és más európai államoknak lehet tényleges szerepe.

Ez átmenetileg megváltoztatta az erőviszonyok hangulatát. Trump hajlamos úgy kezelni Európát, mint költséges mellékszereplőt, amely folyton kér, de keveset ad. A Hormuzi-szoros ügye viszont éppen azt mutatja, hogy a transzatlanti kapcsolat nem ilyen egyszerű. Az Egyesült Államok képes volt katonai erővel kikényszeríteni egy új helyzetet, ám a rendezés fenntartásához már partnerekre van szüksége. A tengeri kereskedelem szabadsága, az energiaellátás biztonsága és a Közel-Kelet törékeny stabilitása nem kezelhető pusztán amerikai elnöki bejelentésekkel.

Az európai vezetők ezt felismerték. Nem keresték a nyílt vitát Trumppal, mert most többet nyerhettek azzal, ha a megállapodás végrehajtásának nélkülözhetetlen partnereiként pozicionálják magukat. Ez nem diadal, inkább kényszerű alkalmazkodás. Európa nem tudja átírni Trump külpolitikáját, de olykor képes rá, hogy a végrehajtásban nélkülözhetetlenné váljon. A mostani csúcson ez a kis mozgástér is elég volt ahhoz, hogy elmaradjon a szokásos nyugati családi jelenet.

Csakhogy ettől a G7 nem lett erősebb, és a nyugati egység sem vált szilárdabbá. A csúcs békésebb hangneme inkább pillanatnyi érdekközösséget takart. Irán ügyében Trumpnak jól jött az európai támogatás, Európának pedig elemi érdeke, hogy a Hormuzi-szoros ne maradjon tartósan bizonytalan. A felek most ugyanabba az irányba néztek, de ez még nem jelenti azt, hogy ugyanazt látják.

Ez különösen Ukrajna ügyében vált világossá. Trump ugyan találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, beszélt békéről, tárgyalásokról és arról, hogy tenni akar a háború lezárásáért, de a szavai mögött továbbra sem látszik egyértelmű stratégia. Egyszer azt üzeni, hogy Oroszországnak meg kell állapodnia, máskor úgy beszél az ukrajnai háborúról, mintha az távoli, Amerikát alig érintő konfliktus lenne. Ez nem áttörés, hanem a régi bizonytalanság újracsomagolása.

Európa számára ez a legfontosabb tanulság. A G7-en el lehetett kerülni a nyílt konfliktust Trumppal, de Ukrajna ügyében nem sikerült visszahozni azt az amerikai elkötelezettséget, amely nélkül a háború kimenetele sokkal kiszámíthatatlanabbá válik. Az európaiak próbálták meggyőzni az amerikai elnököt, hogy a Moszkvára gyakorolt nyomás fokozása nélkül nem lesz méltányos béke. Ám Trump továbbra is a gyors megállapodás politikai logikájában gondolkodik, nem abban, hogy mi garantálná Ukrajna biztonságát a következő években.

Ezért az éviani csúcsot hiba lenne sikerként ünnepelni. Inkább haladék volt. Haladék a transzatlanti veszekedésben, haladék a Hormuzi-szoros körüli válság kezelésére, haladék Európának, hogy újra bizonyítsa hasznosságát Washington szemében. De Ukrajna szempontjából a lényeg nem változott: amíg Trump nem mondja ki egyértelműen, hogy az Egyesült Államok hosszú távon is érdekelt Oroszország feltartóztatásában, addig minden békéről szóló mondata kétértelmű marad.

A G7 tehát ezúttal nem omlott össze. Ez önmagában jó hír. De az, hogy Trump nem támadta meg az európaiakat, még nem jelenti azt, hogy visszatért volna a kiszámítható szövetségi politikához. A Nyugat most nem erejét mutatta meg, hanem azt, mennyire sok múlik egyetlen ember hangulatán, érdekein és pillanatnyi számításain. Évianban csendesebb volt a színpad, mint vártuk. A díszletek mögött azonban ugyanaz a bizonytalanság maradt.