Trump párttársai is elutasítják az iráni alkut

Donald Trump számára az Iránnal kötött megállapodás papíron nagy külpolitikai siker lehetne: lezárhat egy drága, veszélyes, az olajpiacot is megrázó konfliktust, újraindíthatja a forgalmat a Hormuzi-szoroson keresztül, és azzal érvelhet, hogy katonai nyomással kényszerítette tárgyalóasztalhoz Teheránt. A gond az, hogy a megállapodás kiszivárgott részletei éppen a saját táborában váltottak ki felháborodást. Az amerikai jobboldalon egyszerre támadják azok, akik eleve ellenezték az iráni háborút, és azok is, akik végig támogatták a katonai fellépést, most viszont attól tartanak, hogy Trump túl sokat ad, túl kevésért cserébe.

A legnagyobb vita az időzítés és a pénz körül bontakozott ki. A nyilvánosságra került részletek szerint Irán rövid időn belül ismét korlátozás nélkül exportálhatna kőolajat, Washington pedig kivételeket adna a szankciók alól, hogy az olajért járó pénzek átutalhatók legyenek. A Fehér Ház ezt azzal indokolja, hogy a lépés gyorsan csökkentheti az olajárakat, enyhítheti a világpiaci feszültséget, és megnyithatja az utat a Hormuzi-szoros teljes újranyitása előtt. Trump politikai üzenete egyszerű: véget vetett a háborúnak, megóvta az amerikaiakat egy hosszabb közel-keleti katonai szerepvállalástól, és közben gazdasági hasznot is teremtett.

A kritikusok szerint viszont éppen ez a megállapodás legveszélyesebb pontja. Azzal érvelnek, hogy Teherán már a teljes nukleáris rendezés előtt pénzhez juthat, miközben nem világos, mi történik a meglévő dúsított uránkészletekkel. A megállapodás egy 60 napos tárgyalási időszakot irányoz elő, amely alatt Washingtonnak és Teheránnak el kellene döntenie, milyen sors vár az iráni atomprogram legérzékenyebb elemeire. Irán a jelek szerint vállalja, hogy nem fejleszt atomfegyvert, ez azonban korábban is szerepelt a hivatalos iráni álláspontban. Az Egyesült Államok egyik eredeti célja ennél jóval szigorúbb volt: az, hogy Teherán mondjon le a magas szintre dúsított uránról, vagy legalábbis tegye azt olyan ellenőrizhető rendszer alá, amely kizárja a katonai felhasználást.

Ez az a pont, ahol Trump különösen sebezhetővé válhat. Első elnöksége idején azzal indokolta Barack Obama iráni atomalkujának felmondását, hogy az szerinte pénzhez juttatta a rezsimet, miközben nem zárta le véglegesen az iráni fenyegetést. Most ellenfelei és saját pártjának keményvonalasai is azt kérdezik: ha akkor elfogadhatatlan volt a szankciók enyhítése, most miért lenne elfogadható az olajexport megnyitása és a befagyasztott pénzek részleges felszabadításának lehetősége, mielőtt Teherán érdemi engedményeket tett volna?

A republikánus oldalon ezért egyre hangosabb a bírálat. Jack Keane nyugalmazott tábornok, akinek Trump korábban többször is felajánlotta a védelmi miniszteri posztot, úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosságra került részletek nagy része számára egyszerűen értelmezhetetlen. Lindsey Graham szenátor, Trump egyik fontos kongresszusi szövetségese és az iráni keményvonal egyik legismertebb alakja a megállapodás iráni értelmezését „szörnyűnek” nevezte, és sürgette, hogy a Fehér Ház mielőbb hozza nyilvánosságra a pontos szöveget. Ben Shapiro, a konzervatív médiatér egyik legbefolyásosabb kommentátora arra figyelmeztetett: ha Trump rossz alkut ír alá, sokan csalódni fognak azok közül, akik eddig hősiesnek nevezték az iráni lépéseit.

A bírálatok erejét az adja, hogy Trump iráni politikája eddig sem volt egységesen népszerű a jobboldalon. A MAGA-tábor egyik része, köztük Tucker Carlson és Joe Rogan közönsége, már a konfliktus kezdetén is óvott attól, hogy az Egyesült Államok újabb közel-keleti háborúba sodródjon. A hagyományos republikánus külpolitikai héják ezzel szemben támogatták a katonai nyomást, mert abban bíztak, hogy az végre rákényszeríti Iránt az atomprogram feladására és regionális szerepének visszafogására. Most mindkét oldal elégedetlen lehet: az izolacionisták szerint Trump fölöslegesen vitte háborúba Amerikát, a héják szerint viszont a háború után nem zárta le elég keményen az ügyet.

A Fehér Ház igyekszik azt bizonyítani, hogy a megállapodás nem ajándék Teheránnak. JD Vance alelnök a konzervatív médiában azt hangsúlyozta, Irán egyetlen centhez sem jut, ha nem teljesíti vállalásait és nem változtat viselkedésén. A kormányzati érvelés szerint Washington kezében továbbra is megmarad a nyomásgyakorlás eszköztára: a szankciók visszaállíthatók, a Hormuzi-szoros körüli katonai jelenlét újra erősíthető, és Trump szükség esetén ismét erőt mutathat. Ez azonban csak akkor működik politikailag, ha a végleges szöveg világos feltételeket, ellenőrzési mechanizmusokat és automatikus következményeket tartalmaz.

A megállapodás egyik legzavarosabb része a 300 milliárd dolláros újjáépítési és gazdaságfejlesztési terv. Trump a Truth Socialön hamis hírnek nevezte azokat az állításokat, amelyek szerint az Egyesült Államok ekkora összeget adna Iránnak. A kiszivárgott szövegrészletek alapján viszont szerepel a keretmegállapodásban egy legalább 300 milliárd dolláros terv Irán újjáépítésére. A Fehér Ház várhatóan azzal védekezik majd, hogy nem közvetlen amerikai költségvetési támogatásról, inkább nemzetközi vagy magánbefektetési konstrukcióról van szó. A politikai kockázat ettől még megmarad: Trump hívei közül sokan nehezen fogadják el, hogy bármilyen pénzügyi csomag kapcsolódjon az iráni rezsimhez.

A külpolitikai következmények is bizonytalanok. Izrael és a washingtoni Irán-héják attól tartanak, hogy Teherán a szankciók enyhüléséből származó bevételeket gyorsan katonai programjai, rakétaereje és regionális szövetségesei újjáépítésére fordíthatja. A megállapodás támogatói ezzel szemben arra hivatkoznak, hogy a háború folytatása még nagyobb kockázatot jelentett volna: tartós olajpiaci sokkot, újabb amerikai katonai kötelezettségeket, és egy olyan konfliktust, amelyből később sokkal nehezebb lett volna kijönni. A kérdés tehát nem az, hogy jó-e a háború lezárása, hanem az, milyen árat fizet érte Washington.

Trump számára a következő napok döntőek lehetnek. A politikai sikertörténethez azt kell bizonyítania, hogy Irán gyengébben, ellenőrizhetőbb helyzetben került ki a konfliktusból, mint ahogy belépett. Ha viszont az a kép rögzül, hogy Teherán olajat adhat el, pénzhez juthat, miközben az atomprogram legfontosabb kérdései későbbi tárgyalásokra maradnak, akkor az iráni alku nem békediadalként, hanem republikánus belháborúként vonulhat be Trump második elnökségének történetébe.