Nagy árat fizethet Netanjahu az iráni háborúért

Benjamin Netanjahu sikernek nevezi az Irán elleni, az Egyesült Államokkal közösen vívott háborút, de Izraelben egyre többen látják úgy, hogy a katonai teljesítmény és a stratégiai eredmény között nagy a különbség. Az izraeli légierő, a hírszerzés és az amerikai támogatással végrehajtott csapások kétségtelenül komoly károkat okoztak Irán katonai és nukleáris infrastruktúrájában. A háború eredeti, nyíltan vagy hallgatólagosan megfogalmazott céljai közül azonban több nem teljesült. A teheráni rezsim nem bukott meg, az atomprogramot nem sikerült végleg felszámolni, a rakétaprogram jelentős része megmaradt, Irán libanoni szövetségese, a Hezbollah pedig politikailag erősebb helyzetbe kerülhetett.

A legfontosabb izraeli csalódás az, hogy az iráni rendszer túlélte a csapásokat. Izrael és az Egyesült Államok hetekig bombázta iráni célpontok sorát, a háborúban meghalt Ali Hamenei legfőbb vallási vezető és a rezsim több magas rangú szereplője is. Ez történelmi megrázkódtatás lett volna bármely állam számára. Teherán azonban nem omlott össze. A hatalmi gépezet működőképes maradt, a rezsim belső népszerűtlensége ellenére nem alakult ki olyan fordulat, amelyet Izrael stratégiai áttörésként könyvelhetett volna el.

Irán ráadásul két olcsó, de rendkívül hatásos eszközzel megmutatta, hogy továbbra is képes nyomást gyakorolni ellenfeleire. A Hormuzi-szoros lezárása azonnal világpiaci jelentőségű válságot okozott, mert ezen az útvonalon halad át a globális olaj- és gázszállítás jelentős része. A drón- és rakétatámadások pedig a közeli Öböl-államokat is figyelmeztették arra, hogy egy Irán elleni háború árát nem kizárólag Izrael és az Egyesült Államok fizeti meg. Teherán ezzel bebizonyította: akkor is tud fájdalmas választ adni, ha katonailag gyengébb, és akkor is képes regionális bizonytalanságot teremteni, ha súlyos károkat szenved.

A pénteken életbe lépett amerikai–iráni keretmegállapodás ezért Izrael számára kemény kijózanodás. A dokumentum a háború lezárását, a Hormuzi-szoros újranyitását és 60 napos tárgyalási időszakot irányoz elő. Irán vállalja, hogy nem törekszik atomfegyverre, az Egyesült Államok pedig szankciós könnyítések, olajexport-engedélyek és a tengeri blokád feloldása felé mozdul. Mindez Washingtonból béketeremtő fordulatnak látszik. Jeruzsálemből nézve viszont úgy is értelmezhető, hogy Irán túlélte a háborút, majd tárgyalófélként tért vissza a nemzetközi színtérre.

Izrael egyik fő célja az iráni atomprogram megsemmisítése volt. Ebben részleges eredményt elért: több létesítmény súlyos károkat szenvedett, egyes objektumok romok alatt vannak, a program valószínűleg éveket veszíthetett. A kérdés az, mennyit. Az iráni nukleáris infrastruktúra egy része mélyen védett létesítményekben működött, a tudás és a szakemberállomány nem semmisíthető meg bombázással, és a dúsított uránkészletek sorsa továbbra is a tárgyalások egyik legkényesebb pontja. Amíg nincs szigorú, ellenőrizhető megállapodás, Izrael nem lehet biztos abban, hogy az iráni atomfenyegetés valóban megszűnt.

A rakétaprogram esetében a kép még kedvezőtlenebb. Izraeli beszámolók szerint a mobil indítóállások egy részét megsemmisítették, de nem sikerült tartósan lebénítani Irán rakétaképességeit. Ez súlyos stratégiai gond, mert Izrael számára az iráni ballisztikus rakéták közvetlen fenyegetést jelentenek. A mobil indítóeszközök nehezen felderíthetők, gyorsan mozgathatók, és a veszteségek egy része pótolható. Ha Irán a szankciók enyhülésével új bevételekhez jut, akkor a rakétaprogram újjáépítése vagy gyorsítása reális kockázat.

Még fájdalmasabb lehet Izrael számára a libanoni front. A Hezbollah a háború alatt lényegében második frontot nyitott, miután Izrael végzett Hameneivel. Teherán diplomáciailag elérte, hogy a keretmegállapodás ne szűken az amerikai–iráni katonai műveletek lezárásáról szóljon, hanem a harcok befejezését minden fronton említse. Ez a Hezbollah számára védőernyőként is működhet. Ha Izrael nagyobb támadást indít a libanoni szervezet ellen, Irán azt a megállapodás megsértéseként értelmezheti, és Washingtonra nyomást gyakorolhat, hogy fékezze meg Netanjahut.

Ez élesen szűkíti Izrael mozgásterét. A Hezbollah továbbra is közvetlenül Izrael északi határánál áll, rakétái és fegyveresei a háború után is biztonsági fenyegetést jelentenek. Izrael várhatóan kisebb, folyamatos katonai műveletekkel próbálja majd tesztelni, meddig mehet el anélkül, hogy Trump nyíltan leállítaná. Ez azonban már nem ugyanaz a helyzet, mint a háború elején. Akkor Washington és Jeruzsálem érdekei nagyjából egy irányba mutattak. Most Trumpnak a nyugalom, az olajárak csökkenése és az amerikai belpolitikai haszon a legfontosabb. Netanjahu számára viszont a háborús készültség politikai menedék is lehet.

Ez a két érdek egyre látványosabban válik el egymástól. Trump a novemberi félidős választások előtt azt akarja bizonyítani, hogy lezárt egy veszélyes közel-keleti háborút, megvédte az amerikai gazdaságot az energiaár-sokktól, és elkerülte a hosszú katonai szerepvállalást. Netanjahu ezzel szemben várhatóan szeptemberben áll választók elé, és számára minden katonai feszültség lehetőséget ad arra, hogy biztonsági vezetőként jelenjen meg. Ha háború van, könnyebb háttérbe szorítani azokat az ügyeket, amelyek belpolitikailag súlyosan terhelik: a 2023. október 7-i állami kudarc feldolgozását, a gázai háború irányítását, a túszok ügyét, a jogállami átalakítás körüli vitákat és az ultraortodoxok katonai szolgálatának kérdését.

Izraelben sokan úgy érzik, hogy a mostani megállapodásból az ország kimaradt, pedig hadviselő fél volt. Ez önmagában is súlyos politikai üzenet. Az Egyesült Államok és Irán olyan alku felé mozdult, amely közvetlenül érinti Izrael biztonságát, mégis Washington és Teherán döntött a fő keretekről. Az izraeli stratégiai gondolkodásban ez „kemény landolásként” jelenik meg: sokan azt remélték, hogy a háború alapjaiban rendezi át a térséget, súlyosan meggyengíti vagy megdönti az iráni rezsimet, és új arab–izraeli normalizációs hullámot indít el amerikai védőernyő alatt. Ehhez képest Irán tárgyalóasztalhoz ült, a Hezbollah túlélte a nyomást, Izrael pedig kisebb diplomáciai mozgástérrel szembesül.

A választás így Netanjahu politikai pályájának egyik legnehezebb próbája lehet. A kormányfő túlélte október 7. politikai következményeit, a gázai háború elhúzódását, a nemzetközi elszigetelődés erősödését és koalíciója belső feszültségeit. Az izraeli jobboldal jelentős része még mindig benne látja azt a vezetőt, aki képes keményen fellépni Iránnal, a Hamasszal és a Hezbollahhal szemben. Ugyanakkor a társadalom egy része úgy véli, hogy Netanjahu háborús politikája nem vezetett világos stratégiai eredményhez, miközben Izrael diplomáciai helyzete romlott, a biztonsági fenyegetések pedig nem szűntek meg.

Az ellenzék előtt is nehéz út áll. A Netanjahu-ellenes blokk több felmérésben vezet, de önmagában nem biztos, hogy stabil többséget tudna alkotni. A zsidó ellenzéki pártoknak valószínűleg arab párti támogatásra is szükségük lenne, ezt azonban a választás előtt kevesen merik nyíltan vállalni. Netanjahu kampánya alighanem éppen erre épít majd: azt állítja, hogy ellenfelei bizonytalan, külső támogatásra szoruló koalíciót kínálnak, miközben Izraelnek a háború utáni veszélyes időszakban erős jobboldali vezetésre van szüksége.

A háború utáni izraeli mérleg ezért egyszerre katonai, diplomáciai és belpolitikai. A hadsereg képes volt mélyen Irán területén csapásokat mérni, de az ország alapvető stratégiai céljai nem teljesültek maradéktalanul. Teherán súlyosan sérült, mégis talpon maradt. A Hezbollah nem tűnt el a határról. Trump békét akar eladni az amerikai választóknak, Netanjahu viszont a biztonsági válságban látja saját politikai túlélésének egyik eszközét. A kérdés most az, hogy az izraeli választók ezt erőként vagy zsákutcaként értékelik-e. A szeptemberi választás nem egyszerű kormányváltási lehetőség lesz, hanem ítélet arról, mit ért Izrael az iráni háború végén: katonai bravúrt, stratégiai csalódást vagy egy újabb, lezáratlan konfliktust.