Sulyok Tamás saját csapdájába sétált bele

Sulyok Tamás története már nem csak arról szól, hogy egy köztársasági elnök ragaszkodik a hivatalához. Arról , hogy egy közjogi méltóság mikor veszíti el azt a maradék tekintélyt is, amelyet formálisan még magáénak mondhat. A Sándor-palota lakója jogi érvekkel, alkotmányossági aggályokkal és intézményi méltósággal próbálta védeni pozícióját, de az elmúlt napok fejleményei éppen azt mutatták meg, mennyire magára maradt ebben a küzdelemben.

A köztársasági elnök számára a tiszta megoldás a lemondás lett volna. Nem azért, mert mindenben igaza van Magyar Péternek, és nem is azért, mert egy kormányfőnek természetes joga volna ultimátumot adni közjogi tisztségviselőknek. Hanem azért, mert Sulyok Tamás politikai értelemben már régen elveszítette azt a semlegességi látszatot, amely nélkül a köztársasági elnöki hivatal nem működik. Az államfő ereje nem a vétójogokban, nem az aláírásokban, nem a protokollban rejlik, hanem abban, hogy a nemzet egységének jelképeként legalább a politikai táborok fölé emelkedés esélyét sugallja. Sulyok ezt az esélyt nem tudta megőrizni.

A gond nem csupán az, hogy a Fidesz kétharmados világának végén választották meg. Önmagában ettől még lehetett volna olyan elnök, aki a hatalomváltás után is képes új helyzetet teremteni maga körül. Ehhez azonban önálló gesztusokra, világos erkölcsi mondatokra és az előző rendszerrel szembeni távolságtartásra lett volna szükség. Sulyok ehelyett a hallgatások, késlekedések és jogászi védekezések elnöke lett.

Magyar Péter lemondási felszólítása politikai nyomásgyakorlás volt. A köztársasági elnök dönthetett volna úgy, hogy ezt méltósággal tudomásul veszi, és nem engedi, hogy a személye a hatalomváltás első nagy közjogi ütközetének tárgyává váljon. Mondhatta volna azt: az ország érdekében nem akar intézményi válságot, nem akarja, hogy a köztársasági elnöki hivatal hónapokon át politikai csatazajban álljon, ezért távozik. Ez nem vereség lett volna, hanem utolsó esély a méltó kivonulásra.

Ő azonban más utat választott. Az Alkotmánybírósághoz fordult, mintha a testület döntése képes lenne visszaadni azt a tekintélyt, amelyet a politika már elvett tőle. Csakhogy ez eleve rossz csatatér volt. Az Alkotmánybíróság maga is része annak az intézményi problémának, amelyről a vita szól. A testület tagjai közül többen személyesen is érintettnek érezhették magukat, hiszen a kormányzati szándék nem pusztán az államfőre, hanem az előző korszakban kinevezett közjogi szereplők egész rendszerére vonatkozik.

Így történhetett meg az, ami Sulyok szempontjából aligha lehetne kínosabb: nem egy erős alkotmánybírósági állásfoglalást kapott, nem egy jogi pajzsot, nem egy tekintélyes intézmény védelmét, hanem határozatképtelenséget. Az ügy lekerült a napirendről, mert a testület jelentős része kizárási okot jelentett be. Vagyis az elnök által választott jogi menekülőút falnak bizonyult.

Sulyok helyzetének tragikomikus eleme, hogy éppen jogászként kellett volna felismernie: vannak pillanatok, amikor a jogi érvelés már nem old meg politikai válságot. Lehet vitatni, meddig terjed az alkotmányozó hatalom mozgástere. Lehet érvelni amellett, hogy egy személyre szabott alaptörvény-módosítás veszélyes precedens. Lehet azt mondani, hogy a közjogi tisztségek stabilitása nem válhat egyszerű politikai többségi kérdéssé. Ezek komoly érvek, és egy normálisan működő alkotmányos rendszerben súlyuk is lenne.

Csakhogy Magyarországon éppen az előző korszak tette tönkre azt a közjogi környezetet, amelyben ezek az érvek hitelesen megszólalhatnának. A Fidesz éveken át úgy alakította az Alaptörvényt, a sarkalatos törvényeket, a kinevezési rendszereket és az intézményi mandátumokat, hogy azok túléljék az esetleges kormányváltást. A mostani vita ezért nem steril alkotmányjogi szeminárium, hanem annak a kérdése, hogyan lehet lebontani egy politikailag bebetonozott intézményi örökséget.

Sulyok Tamás ebben a helyzetben nem tud kívülállóként megszólalni. Nem lehet egyszerre az előző rendszer által megválasztott államfő és az alkotmányos tisztaság semleges őre. Amikor az Alkotmánybírósághoz fordult, nem emelkedett a vita fölé, hanem még mélyebbre lépett bele.

A hallgatás ára

A köztársasági elnök pozícióját az is gyengíti, hogy a magyar közélet súlyos ügyeiben ritkán volt látható, kezdeményező, erkölcsi súlyú szereplő. Az államfői hivatalnak nem az a feladata, hogy napi politikai ellenzéke legyen a kormánynak, de az sem, hogy díszítőelem legyen a hatalom gépezetén. A köztársasági elnök akkor tölti be szerepét, ha képes megszólalni akkor is, amikor ez kényelmetlen.

Sulyok Tamásból ez a szerep hiányzott. Most pedig, amikor saját tisztsége került veszélybe, hirtelen az alkotmányos határok őrének szerepében jelent meg. Ez a váltás nehezen hihető. A közvélemény joggal érezheti úgy: az elnök akkor fedezte fel a közjogi aggályokat, amikor azok már közvetlenül róla szóltak.

Ezért tarthatatlan a helyzete. Nem azért, mert egy kormányfő ezt mondja. Nem azért, mert az új többség el akarja mozdítani. Hanem azért, mert az államfői tekintély nem védhető meg pusztán eljárási érvekkel, ha mögötte nincs politikai és erkölcsi bizalom.

Sulyok Tamás saját magának akkor tett volna a legjobbat, ha még a konfliktus elején lemond. Akkor mondhatta volna: nem kívánja, hogy személye közjogi válság forrásává váljon. Akkor a távozása nem kényszernek, hanem államférfiúi gesztusnak látszhatott volna. Megőrizhette volna annak a látszatát, hogy a hivatal méltóságát fontosabbnak tartja saját mandátumánál.

Most már ez az út bezárulóban van. Az Alkotmánybíróság körüli fejlemények után minden nap, amelyet a Sándor-palotában tölt, inkább a gyengeség, mint az állhatatosság jele. Az elnök nem erősödött meg attól, hogy harcba szállt. Ellenkezőleg: kiderült, hogy még az általa segítségül hívott intézményi térben sincs biztos talaj a lába alatt.

Ez a történet ezért nem Sulyok Tamás győzelmi esélyeiről szól, hanem arról, mennyit veszít még, mielőtt távozik. A politikai realitás világos: az új többség nem fogja érintetlenül hagyni az előző korszak közjogi örökségét. Az erkölcsi realitás még világosabb: a köztársasági elnöki hivatal nem válhat személyes túlélési játszma díszletévé.

Sulyok Tamás azt hitte, az Alkotmánybírósághoz fordulva időt nyer. Valójában elveszítette a maradék méltóságos mozgásterét is. A kérdés most már nem az, hogy maradhat-e. Hanem az, hogy távozása előtt mennyire teszi még nehezebbé saját maga és az általa viselt hivatal helyzetét.