Vagyonvisszaszerzés: elszámoltatás vagy hatalmi gépezet?

A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal ügye jóval több egy új állami szerv létrehozásánál. Ez lesz az a pont, ahol kiderülhet, hogy a Magyar-kormány mit ért rendszerváltáson a gyakorlatban. Nem kampányszlogenként, nem nagygyűlési mondatként, hanem paragrafusokban, hatáskörökben, eljárási garanciákban és konkrét döntésekben. A kormányfő szerdán még arról beszélt, hogy a hivatalról szóló jogszabályokat a következő héten beterjesztik az Országgyűlés elé. Szombatra finomodott a menetrend: a sok észrevétel miatt rövid társadalmi egyeztetésre is szükség lehet. Vasárnap Magyar Péter már azt írta, hogy hétfőn ismertetik az Országgyűlésben a javaslatot, és a legerősebb változat támogatását kéri a Tiszától. Ez a mozgás önmagában is sokat elárul. A vagyonvisszaszerzés politikailag rendkívül népszerű ígéret, de jogilag veszélyes terep. Könnyű megígérni, hogy „a közpénz visszanyeri közpénz jellegét”. Sokkal nehezebb olyan intézményt létrehozni, amely valóban képes feltárni a korrupciós és vagyonkimentési konstrukciókat, miközben nem válik politikai bosszúeszközzé. A magyar társadalom jelentős része joggal vár választ arra, mi történt az elmúlt másfél-két évtized közvagyonával. A Fidesz-korszak egyik legfontosabb következménye éppen az volt, hogy állami megrendelésekből, koncessziókból, alapítványi vagyonjuttatásokból, privatizációs és újraelosztási döntésekből elképesztő gazdasági birodalmak nőttek ki. Ezek nem egyszerűen piaci sikertörténetek voltak, hanem egy politikailag szervezett rendszer termékei. Ezért az új kormány nem teheti meg, hogy csak legyint az ügyre. Ha a hatalomváltás után minden maradna a régiben, az a választók elárulása lenne. A Tisza egyik legerősebb ígérete éppen az volt, hogy nemcsak kormányt vált, hanem hozzányúl azokhoz a struktúrákhoz is, amelyek az Orbán-rendszer gazdasági hátországát fenntartották. A vagyonvisszaszerzési hivatal tehát politikai szükségszerűségnek tűnik. Kell olyan állami kapacitás, amely áttekinti a vitatott ügyleteket, feltárja a közvagyont érintő visszaéléseket, összefogja a jogi eljárásokat, és támogatja azokat a pereket, amelyekben az állam megpróbálja visszaszerezni, ami jogellenesen került magánkézbe. A vagyonvisszaszerzés akkor lesz hiteles, ha nem politikai listák, hanem bizonyítékok alapján működik. Nem az a kérdés, hogy valaki gazdag lett-e a NER idején, hanem az, hogy a vagyongyarapodás mögött volt-e jogellenes állami előny, korrupció, hűtlen kezelés, tiltott összefonódás vagy olyan konstrukció, amelyet a bíróság előtt is meg lehet támadni. Ez fontos különbség. A közvélemény érthetően gyors eredményt akar. A választók látni akarják, hogy nem úszhatja meg mindenki, aki éveken át a hatalom közelében gazdagodott. A jogállam azonban lassabb ennél. Iratokat kér, bizonyítékokat mérlegel, felelősségi láncokat vizsgál, szerződéseket értelmez, és végül bírósági döntésekre épít. Ha a hivatal ezt a munkát segíti, akkor szükség van rá. Ha viszont nyomásgyakorló szervvé válik, amely előbb kimondja a politikai ítéletet, és csak utána keresi hozzá a jogi formát, akkor már a kezdet kezdetén elbukik. Nemcsak erkölcsileg, hanem politikailag is. A Fidesznek ugyanis éppen ez lesz az első számú védekezése: azt fogja állítani, hogy boszorkányüldözés zajlik, és az új kormány nem jogot szolgáltat, hanem bosszút áll. Magyar Péter kormánya ezért csak akkor nyerhet ebben az ügyben, ha egyszerre határozott és önkorlátozó. Erős hivatalt akar, de világos garanciákkal. Széles vizsgálati lehetőséget akar, de bírósági kontrollal. Gyors feltárást akar, de nem rögtönítélő politikai mechanizmust. Magyar Péter most a javaslat legerősebb változatának támogatását kéri. Politikailag ez érthető: ha a kormány túl gyenge jogosítványokkal hozza létre a hivatalt, akkor az egész intézmény könnyen kirakatmegoldásnak tűnhet. A választók nem újabb tanulmányokat és bizottsági jelentéseket akarnak, hanem kézzelfogható következményeket. De a „legerősebb változat” kifejezés veszélyes is. Egy hivatal erejét nemcsak az mutatja, hogy mennyi joga van belenézni, zárolni, kezdeményezni, vizsgálni vagy eljárni. Az is mutatja, hogy mennyire ellenőrizhető. Ki nevezi ki a vezetőjét? Mennyi időre? Kinek tartozik beszámolással? Milyen döntései támadhatók meg bíróságon? Hogyan akadályozható meg, hogy politikai utasításra működjön? Lesz-e parlamenti, számvevőszéki vagy bírói kontroll? Nyilvánosak lesznek-e az éves jelentések? Mi történik, ha a hivatal téved? Ezek nem akadékoskodó kérdések. Éppen ezek döntik el, hogy a vagyonvisszaszerzésből új jogállami intézmény születik-e, vagy csak egy ellenkező előjelű hatalmi gépezet. Az Orbán-rendszer egyik legnagyobb bűne az volt, hogy a jogi formákat gyakran politikai célok szolgálatába állította. Az új kormány nem követheti el ugyanezt azzal az indokkal, hogy most végre jó ügyet szolgál. A vagyonvisszaszerzés önmagában nem program. Legfeljebb kezdet. Ha a kormány valóban rendszerszintű változást akar, akkor nemcsak azt kell megmondania, mit vesz vissza, hanem azt is, hogyan akadályozza meg, hogy hasonló rendszer újra felépüljön. Ezért a hivatal mellett legalább ilyen fontos lenne a közbeszerzések átalakítása, az alapítványi vagyonkezelés átláthatóvá tétele, az állami szerződések nyilvánossága, a politikai kinevezések korlátozása, a vagyonnyilatkozati rendszer megerősítése és az ügyészségi működés tényleges függetlensége. Ha ezek elmaradnak, akkor a vagyonvisszaszerzés látványos lehet, de nem lesz tartós. A kormány most nagyon vékony pallón jár. Ha túl óvatos, csalódást okoz azoknak, akik valódi elszámoltatást várnak. Ha túl erőszakos, muníciót ad azoknak, akik már most politikai megtorlást kiáltanak. A siker kulcsa nem az, hogy minél nagyobb hatalmú hivatalt hozzanak létre, hanem az, hogy olyan intézményt építsenek, amelynek döntéseit a saját hívei és az ellenfelei előtt is meg lehet védeni. A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal tehát az új korszak egyik első nagy bizalmi próbája lesz. Nemcsak a NER oligarcháinak szól, hanem a választóknak is. Azt üzeni: a hatalomváltásnak következménye van. De azt is üzennie kellene: az új hatalom nem akar ugyanolyan módszerekkel élni, mint a régi. Ez lesz a döntő különbség. A közvagyont vissza kell szerezni, ha jogellenesen került magánkézbe. A korrupciós konstrukciókat fel kell tárni. A felelősöket bíróság elé kell vinni. De mindezt úgy kell megtenni, hogy közben ne az legyen az ország új alaptapasztalata: megváltozott a politikai irány, és vele együtt megváltozott, kikre vadászik az állam. Magyar Péter most nagyot ígért. A kérdés az, hogy a legerősebb változat egyben a legokosabb változat lesz-e. Mert a vagyonvisszaszerzés akkor lehet történelmi siker, ha nemcsak pénzt hoz vissza az államnak, hanem bizalmat is a közéletbe. Ha viszont újabb félelemgépezet születik belőle, akkor a kormány éppen azt veszti el, amire a legnagyobb szüksége lenne: annak bizonyítását, hogy az Orbán-rendszer leváltása után nem egyszerűen mások ülnek a hatalmi székekben, hanem más szabályok szerint működik az ország.