Veszélyes célponttá vált a szövetségesek védőernyője

A Perzsa-öböl gazdag államai évtizedeken át egy egyszerű, kimondatlan alkuban bíztak. Az Egyesült Államok biztonságot nyújtott, a térség monarchiái pedig biztosították a világ egyik legfontosabb energiaforrását, az olajat. A rendszer politikai gyökerei 1945 februárjáig nyúlnak vissza, amikor Franklin D. Roosevelt amerikai elnök a Szuezi-csatorna térségében találkozott Abdul-Aziz Ibn Szaúd szaúdi királlyal. A két vezető sok kérdésben nem jutott közös nevezőre, a palesztinai zsidó állam gondolatát például a szaúdi uralkodó elutasította, mégis megszületett egy olyan kapcsolat alapja, amely később az egész Öböl-politika szerkezetét meghatározta.

Ez az alku sokáig működőképesnek tűnt. Washington katonai jelenléte Szaúd-Arábiától Katarig, Kuvaittól Bahreinig és az Egyesült Arab Emírségekig azt üzente, hogy az amerikai hatalom garancia a rezsimek fennmaradására, az exportútvonalak biztonságára és a térség stratégiai súlyának megőrzésére. A monarchiák közben hatalmas energiabevételeikből modern városokat, légitársaságokat, kikötőket, pénzügyi központokat és sportdiplomáciai birodalmakat építettek. A képlet lényege az volt: az Egyesült Államok tartja a katonai ernyőt, az Öböl pedig nélkülözhetetlen marad a világgazdaság számára.

Az Irán elleni amerikai–izraeli háború azonban ezt a modellt rázta meg. Amikor a február végi csapások után Teherán válaszolt, a térség államai gyorsan szembesültek azzal, hogy az amerikai katonai infrastruktúra árnyékában élni ma már egészen más kockázatot jelent. Azok a támaszpontok, amelyek korábban a védelem jelképei voltak, az iráni megtorlás logikájában célponttá váltak. Az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait és Bahrein számára ez különösen fájdalmas felismerés volt, mert ezek az országok nem akartak az Iránnal vívott háború közvetlen hadszíntereivé válni.

A háború első heteiben világossá vált, hogy Washington első számú prioritása Izrael védelme. Ez önmagában nem volt meglepetés, a hangsúly és a következmény mégis új helyzetet teremtett. Az Öböl államai úgy érezték, hogy miközben amerikai bázisokat fogadnak be, légterük, kikötőik és gazdasági központjaik a megtorlás útjába kerülnek, a döntő stratégiai figyelem mégis Izraelre irányul. A biztonsági garancia így kevésbé tűnt kölcsönös védelemnek, egyre inkább olyan kitettségnek, amelynek árát a helyi államok fizetik meg.

A legnagyobb fordulat az volt, hogy a Perzsa-öböl országai nem a háború folytatását sürgették. Izraelben sokan arra számíthattak, hogy a régóta Iránnal szembenálló arab monarchiák Washington mellett keményebb fellépést követelnek majd. Ennek az ellenkezője történt. Rijád, Abu-Dzabi, Doha, Kuvaitváros és Manáma számára a háború gyors lezárása vált elsőrendű érdekké. Ennek oka nem Irán iránti bizalom volt, sokkal inkább a földrajz kényszere. Irán kellemetlen, veszélyes és kiszámíthatatlan szomszéd lehet, de szomszéd marad. Az Egyesült Államok messze van, a forradalmi gárda rakétái, drónjai és tengeri fenyegetései viszont a közvetlen környezet részei.

A Hormuzi-szoros lezárása vagy részleges megbénítása különösen érzékenyen érintette az Öböl államait. A világ egyik legfontosabb tengeri átjárójáról van szó, amelyen naponta hatalmas mennyiségű nyersolaj, kondenzátum és cseppfolyósított földgáz halad át. A szoros nem egyszerű vízi útvonal, a térség gazdasági ütőere. Amikor Irán bebizonyította, hogy képes a forgalmat megzavarni, a régió országai azt is megértették, hogy a világ legerősebb hadereje sem tud minden pillanatban teljes biztonságot garantálni. Egy lezárt vagy veszélyessé tett Hormuz nem csupán olajpiaci gond, az Öböl államainak költségvetését, fejlesztési terveit, pénzügyi stabilitását és nemzetközi imázsát is fenyegeti.

Az Egyesült Államok oldalán szintén megváltozott a helyzet. Roosevelt korában a szaúdi olaj megszerzése és biztosítása stratégiai álomnak számított. Ma Washington egészen más energiapozícióból nézi a térséget. A palaolaj- és palagáz-kitermelés amerikai forradalma csökkentette az Öböltől való közvetlen függést. Az olajár emelkedése továbbra is fájdalmas az amerikai gazdaságnak, az inflációnak és a választói hangulatnak, de az ellátás biztonsága már nem ugyanaz a kérdés, mint a 20. század második felében. Ez az Öböl szemszögéből nyugtalanító fejlemény: az amerikai érdekeltség megmaradt, de kevésbé létfontosságú, mint korábban.

A háború ezzel felszínre hozta a régi modell gyenge pontját. Az Öböl államai külső biztonsági garanciára építették saját stabilitásukat, miközben gazdasági fejlődésükhöz béke, kiszámítható energiaexport, biztonságos légiközlekedés, nyugodt pénzpiaci környezet és alacsony biztosítási kockázat kell. A mostani konfliktus mindezt egyszerre támadta meg. Egy rakétariasztás Dubaj vagy Doha fölött nem katonai részletkérdés, befektetői üzenet is. Aki luxusturizmust, világkiállításokat, pénzügyi központokat, logisztikai hubokat és mesterséges intelligenciára épített ipari jövőt ígér, annak a stabilitás a legfontosabb terméke.

Ezért kezdtek az Öböl államai egyszerre több irányba mozdulni. Egyfelől továbbra sem szakíthatnak Washingtonnal, mert az amerikai katonai jelenlét, a légvédelem, a hírszerzési együttműködés és a fegyverrendszerek hálózata pótolhatatlan. Másfelől csökkenteni akarják a kiszolgáltatottságukat. Ez magyarázza a regionális diplomácia felértékelődését, az Iránnal fenntartott csatornák óvatos újranyitását, a kínai, európai és más fegyverforrások iránti érdeklődést, valamint azt is, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a saját légvédelmi, drónelhárító és rakétavédelmi képességek.

A Hormuzi-szoros ügyében a mostani megállapodás sem ad teljes nyugalmat. A tizennégy pontos keret olyan megfogalmazásokat tartalmaz, amelyek többféleképpen értelmezhetők. Irán és Omán párbeszédet folytathat a szoros jövőbeli igazgatásáról és szolgáltatásairól, ám mindezt a nemzetközi jog keretei között kellene megtenni. Ez a formula egyszerre ad teret Teheránnak arra, hogy politikai győzelemként mutassa be a megállapodást, és Washingtonnak arra, hogy ragaszkodjon a szabad hajózás elvéhez. A lényegi kérdés azonban nyitva marad: ki dönt a gyakorlatban arról, mikor biztonságos a világ egyik legfontosabb tengeri útvonala?

Az Egyesült Arab Emírségek ezért gyorsította fel a Fudzsairába vezető olajvezeték bővítésének tervét. Fudzsaira stratégiai jelentősége abban áll, hogy az Arab-tenger partján fekszik, vagyis a Hormuzi-szoros megkerülésével is képes olajexportot kiszolgálni. Szaúd-Arábia kedvezőbb helyzetben van, mert már korábban is törekedett arra, hogy exportjának egy részét alternatív útvonalakon juttassa ki. Kuvait viszont jóval sérülékenyebb, ezért számára különösen fontos lehet, hogy szaúdi területen keresztül találjon menekülőutat a szoros ismételt lezárása esetére.

A térségben most mindenki újraszámol. Az Öböl államai tudják, hogy az Egyesült Államok nélkül továbbra sincs teljes körű biztonsági rendszerük. Azt is megtanulták, hogy az amerikai jelenlét önmagában nem menti meg őket a háború következményeitől. Washington számára a tanulság hasonlóan kényelmetlen: ha szövetségesei úgy érzik, hogy bázisaik miatt nagyobb veszélybe kerülnek, miközben a stratégiai döntésekbe kevés beleszólásuk van, akkor a régi lojalitás lassan feltételes együttműködéssé alakul.

Ez nem jelenti az amerikai–öbölbeli szövetségi rendszer végét. A fegyverek, a hírszerzés, a katonai kiképzés, az energia- és pénzügyi kapcsolatok, valamint az Iránnal szembeni közös bizalmatlanság továbbra is erős kötőanyag. A változás inkább abban áll, hogy a térség államai már nem szeretnék egyetlen külső hatalom döntéseire bízni a jövőjüket. Több csatornát, több biztosítékot, több útvonalat és nagyobb mozgásteret akarnak. A háború megmutatta nekik, hogy a stratégiai védelem ára adott pillanatban stratégiai sebezhetőség lehet.

A Roosevelt és Ibn Szaúd találkozója óta eltelt több mint nyolc évtizedben az alku sokszor változott, de a lényege megmaradt. Most először látszik igazán, hogy a régi képlet már nem írja le a valóságot. Az Egyesült Államoknak továbbra is szüksége van az Öbölre, az Öbölnek továbbra is szüksége van Amerikára, ám egyik fél sem ugyanazt várja a másiktól, mint korábban. A Hormuzi-szoros körüli válság ezért nem egyetlen háborús epizód, sokkal inkább korszakhatár. A kérdés már nem az, hogy Washington megvédi-e szövetségeseit, hanem az, hogy ezek a szövetségesek mennyi kockázatot hajlandók vállalni Washington döntései miatt.