Jeruzsálem mozgástere most látványosan beszűkülhet

A szerdán aláírt amerikai–iráni szándéknyilatkozat Izrael számára jóval több diplomáciai fejleménynél. A dokumentum első ránézésre a háború lezárásának, a Hormuzi-szoros megnyitásának és az iráni atomprogramról szóló új tárgyalási szakasznak az ígérete. Jeruzsálemből nézve viszont olyan rendezési kísérlet, amelyben a zsidó állam sorsa részben olyan szereplők alkujává válhat, amelyek közül az egyik Izrael legfőbb szövetségese, a másik a legfontosabb regionális ellenfele. A félelem lényege egyszerű: ha Washington és Teherán a Közel-Kelet új biztonsági kereteiről kezd alkudozni, Izrael elveszítheti azt a mozgásteret, amelyre évtizedeken át a túlélése egyik biztosítékaként tekintett. A katonai fölény eddig azt jelentette, hogy az izraeli vezetés válsághelyzetben gyorsan, sokszor egyoldalúan dönthetett rakétaállások, parancsnoki központok, alagutak vagy iráni érdekeltségek elleni csapásokról. Az új helyzetben minden ilyen akció azzal a kérdéssel szembesülhet, veszélyezteti-e az amerikai–iráni tárgyalásokat, a hajózás helyreállítását vagy egy törékeny libanoni tűzszünetet. A legérzékenyebb pont Libanon. Izrael és a Hezbollah konfliktusa hosszú időn át külön háborús térként működött, még akkor is, ha mindenki tudta, hogy a síita milícia fegyverzete, pénze és politikai háttere nagyrészt Iránhoz kötődik. Az izraeli stratégia alapja az volt, hogy a Hezbollah képességeit időről időre rombolni kell, különösen a rakéta- és drónarzenált, amely Észak-Izraelt tartja nyomás alatt. Ha azonban az Egyesült Államok és Irán a libanoni deeszkalációt is a nagy alku részévé teszi, a Hezbollah helyzete megváltozik: többé nem pusztán egy ellenséges milícia, amely mögött Teherán áll, viszont egy olyan ügy központi szereplője, amelyről Washington is egyeztet Iránnal. Ez különösen veszélyes izraeli szemszögből, mert a Hezbollahnak érdekében állhat provokálni. Egy kisebb rakétatámadás, egy drónakció vagy egy határ menti incidens izraeli választ válthat ki. A válasz pedig rögtön diplomáciai válsággá növekedhet, ha Teherán arra hivatkozik, hogy Izrael megsérti a kialakuló rendezési keretet. Így a Hezbollah katonai eszközei politikai csapdává válhatnak: a milícia nem feltétlenül döntő csapást akar mérni Izraelre, sokkal inkább azt érheti el, hogy Washington és Jeruzsálem között nőjön a feszültség. A szándéknyilatkozat homályossága tovább növeli a bizonytalanságot. A nukleáris kérdésben a szöveg célja az iráni atomfegyver megszerzésének megakadályozása, de a részletek körül még sok a tisztázatlan pont. Izrael számára ez életbevágó ügy. Teherán régóta azt állítja, hogy atomprogramja békés célú, a Nyugat és Izrael viszont attól tart, hogy az urándúsítási képességek, a rejtett létesítmények és a felhalmozott tudás egy ponton gyors kitörési lehetőséget adhatnak az iráni vezetésnek. Ha Irán az egyezségben vállal is korlátozásokat, Jeruzsálem attól félhet, hogy a program egy része ellenőrizhetetlen marad, vagy a rezsim időt nyer a technológiai felkészülésre. Az izraeli biztonsági gondolkodásban Észak-Korea példája különösen nyugtalanító. Amikor egy ellenséges rendszer eljut az atomfegyverig, a vele szembeni katonai opciók beszűkülnek, a kockázat hirtelen óriásira nő. Izrael ezért hagyományosan nem várja meg, amíg az ellenfél eléri a visszafordíthatatlannak ítélt pontot. Ebből következik a megelőző csapások logikája, amely az iraki Osirak-reaktor 1981-es bombázásától a szíriai nukleáris létesítmény 2007-es megsemmisítéséig része volt a stratégiai kultúrának. A kérdés most az, hogy egy új amerikai–iráni alku mellett lenne-e még politikai tere hasonló lépésnek. A ballisztikus rakéták ügye legalább ennyire fontos. Az iráni közepes és nagy hatótávolságú rakéták Izraelt és az Öböl menti államokat is fenyegetik, még akkor is, ha a nukleáris programról sikerül részleges megállapodást kötni. A rakétaarzenál önmagában is elrettentő eszköz, hagyományos robbanófejekkel is képes súlyos károkat okozni, különösen, ha drónokkal, cirkálórakétákkal és a térségbeli szövetséges milíciák támadásaival együtt vetik be. Ha a megállapodás ezt a kérdést csak lazán kezeli, Izrael úgy érezheti, hogy az atomalku ára a hagyományos fenyegetés tartós elfogadása. A Hormuzi-szoros szerepe azért különleges, mert a konfliktust azonnal globális gazdasági kérdéssé emeli. A világ energiaellátásának egyik legfontosabb tengeri útvonaláról van szó, amelynek lezárása vagy részleges akadályozása rövid idő alatt olajár-emelkedést, biztosítási drágulást, szállítási zavarokat és politikai nyomást okozhat. Iránnak már a fenyegetés is eszköz. Izrael számára ez azt jelenti, hogy egy iráni vagy Hezbollah elleni hadműveletet a nemzetközi közösség könnyen a világgazdaság stabilitását veszélyeztető lépésként kezelhet. Ebben a képletben Jeruzsálemre nem csupán katonai, diplomáciai és erkölcsi nyomás nehezedik, gazdasági ellenérvek tömege is. A legmélyebb törés azonban az amerikai–izraeli viszonyban keletkezhet. Izrael mindig is számolt azzal, hogy Washingtonnak vannak saját érdekei a Közel-Keleten. Az olajár, az amerikai katonák biztonsága, az Öböl menti monarchiák stabilitása, a kínai és orosz befolyás visszaszorítása vagy az amerikai belpolitika szempontjai időnként eltérhetnek az izraeli prioritásoktól. A mostani helyzet azért más, mert a benyomás szerint az Egyesült Államok hajlandó lehet egy nagyobb regionális alku kedvéért korlátozni Izrael katonai szabadságát. Ez nem egyszerű diplomáciai súrlódás, izraeli szemszögből a biztonsági garancia lényegét érinti. A zsidó állam vezetői számára az amerikai támogatás több fegyverszállításnál és vétónál az ENSZ-ben. A háttérben mindig ott volt az a meggyőződés, hogy végső veszély esetén az Egyesült Államok nem engedi Izraelt stratégiai magányba süllyedni. Ha ez a hit meginog, az izraeli döntéshozatal óhatatlanul keményebb irányba mozdulhat. Minél kevésbé bízik Jeruzsálem abban, hogy később is lesz amerikai háttere, annál erősebb lehet a késztetés a gyors, egyoldalú és megelőző akciókra. Ez viszont éppen azokat a feszültségeket növelheti Washingtonnal, amelyek miatt az izraeli vezetés eredetileg bizonytalanná vált. A helyzetet bonyolítja, hogy Izrael belpolitikailag is nehéz pillanatban van. A többfrontos háborúk, a túszválságok, az északi lakosság biztonsága, a gázai pusztítás nemzetközi következményei és a kormány megítélése mind szűkítik Benjamin Netanjahu mozgásterét. Egy ilyen pillanatban a külső korlátozás könnyen belpolitikai támadássá válik: a kormány ellenfelei azt mondhatják, hogy a stratégiai elszigetelődés a rossz döntések következménye, a kormány támogatói pedig azt, hogy Izraelnek a világ ellenében is meg kell védenie magát. Mindkét értelmezés erősítheti a konfrontációs ösztönt. A pesszimista forgatókönyv szerint Izrael elrettentő ereje nem egyetlen vereséggel gyengül meg, sok apró diplomáciai és katonai korlátozással. Először egy-egy légicsapás válik kényesebbé, majd egy határ menti művelethez kell amerikai egyeztetés, később a libanoni fronton minden lépés a tárgyalási folyamat mérlegére kerül. Közben Irán, a Hezbollah és más regionális szereplők megtanulhatják, hol vannak az új rendszer repedései. Ha azt látják, hogy Izrael támadása után Washington rendre fékezni próbálja Jeruzsálemet, akkor a provokáció olcsóbbá válik. A derűlátóbb változat sem gond nélküli. Elképzelhető, hogy az amerikai–iráni folyamat valóban mérsékli a közvetlen háborús kockázatot, és Irán átmenetileg visszafogja szövetségeseit. Elképzelhető az is, hogy a 60 napos tárgyalási időszak végén olyan nukleáris ellenőrzési rendszer születik, amely legalább időt ad a térségnek. Izrael még ebben az esetben is nehéz döntés előtt áll: el kell döntenie, hogy a részleges stabilitást elfogadható biztosítéknak tekinti-e, vagy továbbra is abból indul ki, hogy Irán csak kivár, alkalmazkodik és újabb lehetőséget keres. A következő hetek ezért nem csupán az amerikai–iráni diplomáciáról szólnak. Legalább ennyire arról, hogy Izrael képes-e újrafogalmazni saját biztonsági stratégiáját egy olyan térségben, ahol a katonai fölény már nem ad automatikus politikai szabadságot. Jeruzsálemnek egyszerre kell fenntartania az elrettentést, elkerülnie az amerikai kapcsolatok nyílt válságát, kezelnie a Hezbollah fenyegetését és figyelnie az iráni atomprogram minden rezdülését. Ez olyan egyensúlyozás, amelyben egy rosszul időzített rakéta, egy túl erős válaszcsapás vagy egy homályos amerikai üzenet is egész válságláncot indíthat el. A szándéknyilatkozat tehát nem lezárt békerendszer, inkább átmeneti szerkezet, amely egyszerre csökkentheti és növelheti a háború esélyét. Csökkentheti, ha Washington és Teherán képes valódi ellenőrzési és végrehajtási mechanizmusokat létrehozni. Növelheti, ha a homályos pontok miatt minden szereplő a saját értelmezése szerint cselekszik. Izrael számára a legnagyobb kérdés változatlan: meddig támaszkodhat az Egyesült Államokra, és mikor kell úgy viselkednie, mintha egyedül maradt volna. A következő időszak tétje éppen ez: a függés és az önállóság közötti keskeny sávban megőrizhető-e az a biztonsági minimum, amely nélkül Izrael nem hajlandó kockáztatni a jövőjét.