Fed-korszakhatár: olcsó pénz, hit és összeomlás

Alan Greenspan halálával a modern amerikai kapitalizmus egyik legfontosabb alakja távozott. Kevés jegybankárból lett világszerte ismert közéleti szereplő, kevés gazdasági döntéshozó szavaira figyelt egyszerre a Fehér Ház, a Wall Street, a Kongresszus, a nemzetközi pénzvilág és a kisbefektetők tömege. Greenspan 1987-től 2006-ig állt a Federal Reserve élén, Ronald Reagan nevezte ki, majd idősebb George Bush, Bill Clinton és George W. Bush alatt is megtartotta tisztségét. Ezzel csaknem két évtizeden át ő irányította a világ legfontosabb jegybankját, abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok a hidegháború végéből a globalizáció, az internetforradalom, a pénzügyi dereguláció és az eszközárrobbanások korszakába lépett át.

Greenspan pályája nem a központi bankári technokraták szokványos útját követte. New Yorkban született 1926-ban, fiatalon zenésznek készült, klarinétozott, szaxofonozott, jazz-zenekarban is játszott. Később fordult a közgazdaságtan felé, a New York Universityn tanult, majd tanácsadóként, elemzőként, republikánus gazdaságpolitikai körökben szerzett nevet. Már a Fed előtt is bejárása volt a legmagasabb politikai szintekre: Gerald Ford elnöksége alatt a Fehér Ház gazdasági tanácsadó testületét vezette. A szabadpiaci gondolkodás, a szabályozással szembeni bizalmatlanság és az inflációtól való félelem korán meghatározta gondolkodását. Nem volt klasszikus egyetemi professzor, inkább olyan gazdasági elemző, aki a számokból, iparági adatokból és piaci jelzésekből próbálta kiolvasni a következő fordulatot.

Amikor 1987-ben a Fed élére került, szinte azonnal történelmi próba elé állította a sors. Néhány héttel kinevezése után jött a fekete hétfő, az amerikai tőzsde addigi egyik legsúlyosabb összeomlása. Greenspan gyors likviditási üzenettel válaszolt: a jegybank kész támogatni a pénzügyi rendszert. Ez a reakció megalapozta azt a későbbi hiedelmet, amelyet a piacok „Greenspan-putként” emlegettek. A befektetők egy része úgy érezte, hogy ha baj van, a Fed kamatcsökkentéssel, pénzbőséggel vagy legalább megnyugtató jelzéssel alátámasztja az árfolyamokat. A kifejezés mögött egy mélyebb kérdés húzódott: vajon a jegybank a gazdaság egészét védi, vagy akaratlanul is arra bátorítja a pénzpiacokat, hogy túl nagy kockázatokat vállaljanak?

A kilencvenes években Greenspan tekintélye szinte megkérdőjelezhetetlenné vált. Az amerikai gazdaság hosszú növekedési ciklust produkált, alacsony inflációval, erős munkaerőpiaccal, gyors technológiai fejlődéssel. Az internet, a számítógépes termelékenység és a globalizálódó kereskedelem új korszak ígéretét hordozta. Greenspan egyik nagy felismerése az volt, hogy a termelékenység javulása miatt a gazdaság gyorsabban növekedhet anélkül, hogy azonnal inflációs nyomás alakulna ki. Ezért nem sietett túl korán fékezni. A piacok ezt zsenialitásként értékelték, a politikusok pedig örültek annak, hogy a növekedés nem kényszerült fájdalmas megszorítások közé. A Fed elnöke egyszerre lett óvatos őr, gazdasági bölcs és a pénzügyi korszak ikonja.

Kommunikációja külön fejezetet érdemel. Greenspan beszédei gyakran szándékosan homályosnak tűntek. Híres volt arról, hogy bonyolult mondatokban, feltételes szerkezetekben, visszafogott jelzőkkel beszélt, és ritkán adott egyértelmű iránymutatást. Ezt később „Fed-beszédként” emlegették. A piacok mégis minden szavát elemezték. Egy árnyalatnyi változás, egy óvatos mellékmondat, egy korábbinál keményebb inflációs utalás azonnal megmozdíthatta a kötvényhozamokat, a dollárt vagy a részvényárfolyamokat. Greenspan korában vált igazán világossá, hogy a jegybanki kommunikáció önálló gazdaságpolitikai eszköz. A Fed nem pusztán kamatot állít, várakozásokat formál.

A tekintélyhez azonban már a sikerek idején is kétségek tapadtak. Greenspan a kilencvenes évek végén figyelmeztetett az „irracionális túláradásra”, mégsem állította meg a technológiai részvények elszabadulását. Amikor a dotkomlufi 2000-ben kipukkadt, a Fed agresszív lazításba kezdett. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után a jegybank újabb lépésekkel igyekezett megakadályozni a gazdasági pánikot. A kamatok tartósan alacsonyra kerültek, a hitel könnyen elérhetővé vált, a lakáspiac pedig egyre gyorsabban fűtötte az amerikai növekedést. Akkor ez stabilizációnak látszott. Később sokan ebben látták a következő válság magját.

A 2008-as pénzügyi válság alapjaiban írta át Greenspan megítélését. A korábban ünnepelt „maestro” hirtelen a dereguláció, a túlzott piaci bizalom és a lakáshitel-buborék egyik felelősévé vált a kritikusok szemében. A vád lényege az volt, hogy a Fed túl sokáig tartotta alacsonyan a kamatokat, nem lépett fel elég határozottan a kockázatos jelzáloghitelezés ellen, és túlzottan hitt abban, hogy a bankok, befektetési házak, biztosítók saját érdekükben majd korlátozzák a veszélyes magatartást. A válság ennek ellenkezőjét mutatta: a pénzügyi szereplők sokszor éppen addig növelték a kockázatot, amíg a rendszer egésze került veszélybe.

Greenspan később részben elismerte, hogy világképében hiba volt. A Kongresszus előtt arról beszélt, hogy megrendült a hite abban a modellben, amely szerint a pénzügyi intézmények saját részvényeseik védelmében maguktól is kellő fegyelmet tanúsítanak. Ez a mondat többet ért bármely önéletrajzi magyarázatnál. Azt jelezte, hogy a huszadik század végének egyik legbefolyásosabb gazdasági gondolkodója is szembesült saját korszakának korlátaival. A piac nem mindig javítja ki önmagát időben, a pénzügyi innováció nem mindig osztja szét a kockázatot biztonságosan, és a jegybanki nyugalom nem feltétlenül azonos a rendszer stabilitásával.

Mégsem lehet Greenspan életművét kizárólag a 2008-as összeomlás felől olvasni. A hivatali ideje alatt az amerikai gazdaság több súlyos sokkot is átvészelt. Az 1987-es tőzsdekrach, az 1990-es évek eleji recesszió, az ázsiai pénzügyi válság, az orosz államcsőd, a Long-Term Capital Management befektetési alap megrendülése, a dotkomlufi kipukkanása és a 2001-es terrortámadások mind olyan események voltak, amelyek gyors döntéseket követeltek. Greenspan ezekben a helyzetekben általában a rendszer likviditásának biztosítását, a pánik megfékezését és a reálgazdasági károk mérséklését tartotta elsődlegesnek. Ez a válságkezelési reflex hosszú időre mintát adott utódainak is.

Utódai azonban már más világban dolgoztak. Ben Bernanke a 2008-as válság tüzében vette át a jegybanki történelem egyik legnehezebb feladatát, később Janet Yellen, Jerome Powell és a világ más jegybankárai is olyan eszközöket alkalmaztak, amelyek Greenspan idején még rendkívülinek számítottak volna. Mennyiségi lazítás, nulla közeli kamatok, hatalmas mérlegbővítés, előretekintő iránymutatás: ezek mind abból a felismerésből nőttek ki, hogy a modern pénzügyi rendszerben a jegybanknak sokszor nem elég a hagyományos kamatpolitika. Greenspan ebben az átmenetben híd volt a régi és az új jegybanki világ között. Még a klasszikus inflációellenes korszakból érkezett, de már a globalizált pénzügyi kapitalizmus központi bankáraként működött.

Személyes világa is hozzátartozott a róla kialakult képhez. Visszafogott, fegyelmezett, szinte aszketikus közszereplőnek látszott, aki adatokat olvas, táblázatokat elemez, és minden mondatát mérlegen adagolja. Közben volt benne kulturális sokszínűség: jazzmúlt, sport iránti rajongás, republikánus kapcsolatrendszer, Ayn Rand köréhez fűződő szellemi kötődés, hosszú házasság Andrea Mitchell újságíróval. Ez a háttér segített abban, hogy Greenspan több legyen egyszerű intézményi vezetőnél. Ő lett az a figura, akire egy korszak rávetítette saját hitét a piacok racionalitásában, a technológiai fejlődésben és az amerikai gazdaság kivételességében.

Halála azért kelt nagy visszhangot, mert Greenspan alakján keresztül ma is a jelen vitáihoz jutunk el. Mennyire legyen független a jegybank a politikától? Meddig támogathatja a Fed a piacokat anélkül, hogy újabb kockázati hullámot gerjesztene? Elég-e az inflációt figyelni, ha közben részvény-, ingatlan- vagy hitelpiaci buborékok nőnek? A pénzügyi szabályozás akadályozza a növekedést, vagy éppen a stabil fejlődés feltétele? Ezek a kérdések ma is meghatározzák az amerikai gazdaságpolitikát, különösen olyan időszakokban, amikor az infláció, az államadósság, a geopolitikai feszültség és a piaci várakozások egyszerre nehezednek a döntéshozókra.

Greenspan öröksége ezért kettős mérleg. Egyfelől ő volt az a jegybankár, aki hosszú éveken át képes volt megőrizni a bizalmat, hűteni a pánikot, és egy különösen dinamikus amerikai növekedési korszak pénzügyi kereteit fenntartani. Másfelől az ő neve alatt erősödött meg az a gondolkodás, amely túlságosan sokat bízott a piacok önfegyelmére, és alábecsülte a hitelrendszerben felhalmozódó veszélyt. A nagy formátumú döntéshozók sorsa gyakran ez: sikereik annyira erősek, hogy kortársaik hajlamosak módszereiket általános igazságnak tekinteni. Greenspan esetében a későbbi válság mutatta meg, hogy egy korszak bölcsessége egy másik pillanatban veszélyes tévedéssé válhat.

A százéves korában elhunyt Alan Greenspan nem pusztán egy volt Fed-elnök volt. A neve egy gazdasági korszak rövidítése lett: a piacba vetett bizalomé, a pénzügyi globalizációé, a technológiai optimizmusé, a finoman adagolt jegybanki üzeneteké, majd a keserű felismerésé, hogy a stabilnak látszó rendszer mélyén hatalmas kockázatok gyűlhetnek össze. A Wall Street és Washington sokáig mesterként tekintett rá. A válság után már vitatott örökségű alak lett. Éppen ezért marad fontos: pályája egyszerre tanít a döntéshozói bátorságról, a válságkezelés erejéről és arról, milyen nagy ára lehet annak, ha egy egész korszak túlságosan biztos saját igazában.