J. D. Vance katolicizmusa valódi politikai próbatétel

J. D. Vance új könyve elvileg a megtérés története. Azt meséli el, hogyan jutott el egy ohiói, evangéliumi közegből induló fiú a hitvesztésen át a római katolikus egyházig. A kötet címe, a Communion eleve erős vallási üzenetet hordoz, a bevezetőben pedig a Máté-evangélium ismert mondata áll: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” Vance pontosan tudja, mit akar ezzel a képpel. Saját életét, politikai fordulatait és a mai amerikai jobboldal erkölcsi önigazolását egyetlen történetbe rendezi. A könyv ezért nem csupán lelki önéletrajz. Inkább egy olyan politikus programirata, aki a vallást már a következő hatalmi küzdelem nyelvén beszéli.

A történetben sok minden ismerős. Vance 2016-ban a Hillbilly Elegy szerzőjeként lett híres. Akkor az appalache-i fehér munkásosztály elveszettségét, családi széthullását és társadalmi kiszolgáltatottságát mutatta be. A könyv egyszerre volt személyes vallomás és társadalmi diagnózis, és sokaknak segített megérteni, miért tudott Donald Trump olyan mélyen behatolni az amerikai rozsdaövezetbe. A mai Vance már nem kívülről elemzi ezt a világot. Része lett a hatalomnak. Szenátor, majd alelnök lett, és ma a republikánus jövő egyik lehetséges örököseként mozog Marco Rubio mellett.

A vallási fordulat így nehezen választható el a politikai fordulattól. Vance élete nem egyetlen konverzióból áll. A protestáns családi háttérből előbb ateizmusba jutott, majd katolikussá lett. A Trumpot korábban élesen bíráló értelmiségiből a trumpizmus egyik legfontosabb szereplőjévé vált. A Yale jogi világában otthonosan mozgó, liberális eliteket belülről ismerő szerzőből olyan populista politikus lett, aki éppen ezt az elitet ostorozza. Minden fordulat megmagyarázható, minden állomásnak lehet személyes és őszinte része. De a sok váltás együtt mégis azt a kérdést veti fel: hol végződik a meggyőződés, és hol kezdődik a szerepépítés.

Vance maga is érzi a gyanút. Könyvében azt írja, kritikusai szerint politikai cinizmusból fordult a hit felé, és valószínűleg soha nem fogja őket meggyőzni az ellenkezőjéről. Ez a mondat kulcsfontosságú. A szerző úgy mutatja be magát, mint akit félreértenek, akinek belső útját a liberális közeg képtelen komolyan venni. Ez régi jobboldali eszköz: a bírálatot nem érvekként, hanem üldöztetésként kell ábrázolni. Vance esetében a vallás így pajzzsá válik. Aki őt támadja, könnyen úgy jelenhet meg, mint aki a hitet, a családot, a vidéki Amerikát vagy a hagyományt támadja.

A katolicizmus különösen alkalmas erre a szerepre. Az Egyesült Államokban a katolikus közösség hatalmas, sokszínű és politikailag megosztott. Vannak benne ír, olasz, lengyel eredetű régi közösségek, latin-amerikai bevándorlók, ázsiai hívek, konzervatív konvertiták és társadalmi igazságosságot hangsúlyozó progresszívek. Az amerikai katolicizmus nem egyszínű tömb. Éppen ezért válhat politikai csatatérré. A republikánus jobboldal számára különösen értékesek azok a konvertiták, akik a hitet civilizációs harcként értelmezik. Ők gyakran fegyelmezettebbek, láthatóbbak, hangosabbak, és a vallást nem kulturális örökségként, inkább választott identitásként élik meg.

Vance pontosan ebbe a közegbe illeszkedik. Katolicizmusa nem csendes, szemlélődő, belső rendet kereső forma, legalábbis nyilvános megszólalásai alapján nem ez látszik legerősebben. Sokkal inkább határkijelölés. Kik tartoznak a közösségbe, kik fenyegetik azt, kik a jó gyümölcsök és kik a rosszak. A liberalizmust ürességgel, gyökértelenséggel, pénz- és karrierhajszával azonosítja. A hagyományos családot és a munkásosztályt állítja szembe azzal a világgal, amely szerinte elfelejtette a kötelességet, a helyi közösséget és a hitet. Ebben a logikában a vallás erkölcsi ítélőszékké lesz.

Csakhogy a katolikus tanítás nem mindig simul bele ilyen könnyen a trumpista politikába. A legélesebb ütközés a bevándorlás kérdésében látszik. A Trump-kormányzat kemény deportálási politikáját az amerikai katolikus püspökök, majd Ferenc pápa is bírálta. Vance erre nem azzal válaszol, hogy a keresztény irgalom határait vizsgálja. Inkább azt kérdezi, pontosan mi a baj: a deportálás, bizonyos csoportok kitoloncolása, vagy az, hogy durva szavakat mondanak migránsokra? Ez a kérdezésmód sokat elárul. A probléma nála nem a kiszolgáltatott ember méltósága, hanem az, hogy az egyház szerinte nem ad elég használható politikai választ az államnak.

A könyvben a vatikáni diplomácia szavai Vance számára közhelyesek és haszontalanok. A Szentszék emberséges bánásmódot kér a migránsoknak, ő pedig ezt úgy kezeli, mintha homályos moralizálás lenne. Pedig az egyházi álláspont lényege éppen az, hogy az államnak lehet joga ellenőrizni határait, de ez a jog nem törölheti el az emberi méltóságot. Vance ebből a feszültségből a szuverenitást emeli ki, a pápai oldal az irgalmat. Mindkettő része lehet a katolikus gondolkodásnak, de az arányok már politikai képet rajzolnak. Vance-nél az állam rendje kerül előre, a szenvedő idegen sokkal hátrébb.

Ezért lett annyira beszédes az ordo amoris körüli vita is. Vance egy régi teológiai fogalomra hivatkozva arról beszélt, hogy szeretetünknek rendje van: először a család, aztán a szomszéd, a közösség, az ország, végül a távolabbi emberiség. Ebből a gondolatból lehet felelős kötelességet levezetni. De könnyen lehet belőle erkölcsi mentség is arra, hogy a távoli szenvedővel szemben közönyösebbek legyünk. Ferenc pápa éppen ezt a veszélyt látta meg, amikor az irgalmas szamaritánus példázatával szembesítette ezt az értelmezést. XIV. Leó, még bíborosként, szintén kritikusan viszonyult Vance megfogalmazásához. Nem véletlen, hogy az alelnök és az amerikai pápa viszonya már a kezdetektől feszültséggel terhelt.

Különös, hogy a Republikánus Párt 2028-as lehetséges mezőnyében két katolikus is meghatározó szereplő lehet. Marco Rubio régebbi, latin-amerikai bevándorlói hátterű katolikus identitást képvisel, még ha életútjában voltak vallási kitérők. Vance viszont konvertita, és éppen a friss megtérés lendületével beszél. Rubio kevésbé mutatja fel hitét politikai zászlóként. Vance sokkal tudatosabban épít rá. Ha egyszer egymással versenyeznek a republikánus jelöltségért, akkor a katolicizmuson belüli különbségek is politikai formát kaphatnak: bevándorló gyökerű katolicizmus állhat szemben egy fehér, amerikai születésű, kulturharcos konvertita önképével.

A nagy kérdés az, hogy Vance vallási története mennyire tud hiteles lenni azok számára, akik a politikáját nézik. Egy ember megtérése lehet őszinte akkor is, ha közben hatalomra jut. A gyermekkor sebeinek, a családi káosznak, a nagymama alakjának és a katonai szolgálat alatt megélt élményeknek nyilván van személyes súlya. De a nyilvános hitet a tettek alapján mérik. Ha valaki keresztény szeretetről beszél, majd a kiszolgáltatottak ügyében az együttérzés nyelvét „platitűdnek” tartja, akkor óhatatlanul felmerül a gyümölcsök kérdése. Vance maga választotta ezt a bibliai mércét. Most ezen mérik majd őt is.

A könyv körüli vita azért fontos, mert az amerikai jobboldal vallási nyelve átalakulóban van. A régi evangelikál politikai világ mellé egyre látványosabban zárkózik fel a konzervatív katolikus értelmiségi közeg. Ez a világ erősebben beszél hagyományról, rendről, családról, tekintélyről és civilizációról. Kevésbé érdekli a régi republikánus szabadpiaci optimizmus, erősebben vonzódik az állami beavatkozáshoz, a kulturális ellenőrzéshez és a nemzeti közösség védelméhez. Vance ennek egyik fő politikai arca lehet. Könyve ezért nem mellékes vallomás, hanem belépő egy új jobboldali korszakba.

A gond az, hogy a vallás ebben a szerepben könnyen elveszíti önkritikus erejét. A hit lényege nem az, hogy minden politikai ösztönre szent pecsét kerüljön. A katolicizmus társadalmi tanítása egyszerre beszél rendről, családról, szolidaritásról, munkáról, igazságosságról, békéről és a szegények elsőbbségéről. Ha ebből valaki csak a rendet és a határt emeli ki, a többit kényelmetlen moralizálásnak minősíti, akkor nem a teljes hagyományt képviseli, hanem annak politikailag hasznosítható részét. Vance katolicizmusa éppen ezért válik próbatétellé: megmutatja, hogy a hit képes-e korlátozni a hatalmat, vagy csupán díszletet ad neki.

A 2028-as küzdelemig még sok minden történhet. Trump második elnöksége kaotikus, Vance népszerűsége korlátozott, Rubio türelmesebb és klasszikusabb politikusnak látszik. De Vance-nek van egy története, amelyben gyermekkori mélységből, kulturális idegenségből és hitbeli visszatérésből épít felnövekedési mítoszt. Ez a mai republikánus táborban erős alapanyag. A kérdés csupán az, elhiszik-e róla, hogy a megtérés vezette a hatalom felé, vagy inkább azt látják majd, hogy a hatalomhoz vezető úton a megtérés is hasznos állomás volt. A Máté-evangélium mondata marad a legjobb mérce. A gyümölcsök alapján lehet ítélni. Vance könyve után már nem kerülheti el, hogy saját szavaival szembesítsék.