Kína olaj nélkül is átvészelte Hormuz sokkját

A közel-keleti háború első heteiben sok elemző biztosra vette, hogy Kína lesz az egyik legnagyobb vesztese a Hormuzi-szoros körüli válságnak. A számok alapján ez logikusnak is látszott. A világ legnagyobb energiahordozó-importőréről van szó, amely évtizedek óta a Perzsa-öbölből érkező nyersanyagokra építette ipari növekedésének jelentős részét. Ha a tankerforgalom elakad, ha Irán nyomás alá helyezi a szorost, ha az Egyesült Államok és Izrael háborúja tartósan megbénítja az öbölbeli szállításokat, akkor Peking sebezhetősége azonnal megmutatkozik – szólt a várakozás. Csakhogy az elmúlt hónapok mérlege ennél jóval árnyaltabb. A kínai gazdaság kapott ütést, de nem rendült meg. Az energiapiac feszült maradt, de nem omlott össze. A világ pedig kénytelen volt újraértékelni, mit jelent ma Kína sérülékenysége.

A kínai ellenálló képesség első oka az energiamixben keresendő. Peking hatalmas mennyiségű kőolajat vásárol külföldről, de a kínai gazdaság elsődleges energiahordozója továbbra is a szén. Ez környezetvédelmi szempontból súlyos teher, klímapolitikai szempontból kifejezetten rossz hír, válságkezelési szempontból viszont tompította a külső sokkot. Az ipar, az áramtermelés jelentős része nem közvetlenül a behozott nyersolajra épül, így a tengeri szállítások visszaesése nem bénította meg az egész rendszert. A másik oldalon ott vannak a zöld kapacitások: vízerőművek, napelemparkok, szélerőművek, atomenergia. Kína egyszerre a világ legnagyobb szénfelhasználója és a megújuló kapacitások egyik legnagyobb építője. Ez a kettősség a klímavédelem szempontjából ellentmondásos, ellátásbiztonsági szempontból viszont mozgásteret adott neki.

A második ok az előrelátó készletezés. A kínai vezetés az elmúlt években pontosan látta, hogy a világrend kockázatosabbá válik. Az amerikai-kínai versengés, az ukrajnai háború, az iráni feszültség, a tengeri útvonalak katonai sérülékenysége mind abba az irányba mutatott, hogy az olcsó és zavartalan globalizáció korszaka véget ér. Peking ezért nagy mennyiségben töltötte fel kereskedelmi és stratégiai tartalékait, gyakran kedvezményes orosz és iráni olajjal. Amikor a válság elmélyült, nem kellett pánikszerűen a világpiacra rohannia. A kínai állami olajvállalatok mérsékelten nyúltak a készletekhez, miközben a finomítói termelést is visszafogták. Ez kevésbé látványos válasz, mint új beszállítók után kapkodni, de hatékonyabb volt.

A harmadik tényező a kereslet visszaesése. Ez már kevésbé a kínai erő jele, inkább a gazdaság gyengélkedésének tünete. A belföldi fogyasztás lanyha, az ingatlanpiac továbbra is húzza lefelé a gazdaságot, a háztartások óvatosak, a jövedelmek lassan nőnek, a középosztály jelentős része elhalasztja nagyobb kiadásait. Ha kevesebb építkezés indul, kevesebb dízel fogy a munkagépekben. Ha a fogyasztók visszafogják utazásaikat, kevesebb kerozin és benzin kell. Ha a vállalatok óvatosabban termelnek, az ipari energiaigény sem pörög ugyanúgy. Így a közel-keleti sokkot részben az tompította, ami önmagában aggasztó: a kínai növekedési modell fáradása.

A közlekedésben közben látványos szerkezeti változás zajlik. Az elektromos és hibrid autók aránya a kínai újautó-eladásokban már olyan szintre jutott, amely néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt. Ez nem egyszerű technológiai trend, hanem energiabiztonsági fejlemény is. Minden belső égésű motort kiváltó jármű csökkenti a benzin iránti keresletet, és ezzel mérsékli a tengeri olajszállításoktól való függést. A drágább repülőjegyek szintén áttereltek utasokat a nagysebességű vasútra, amely a kínai infrastruktúra egyik legerősebb eleme. Peking hosszú éveken át állami forrásokból építette ki ezt a hálózatot, és most kiderült, hogy válságban nem csupán közlekedéspolitikai, hanem energiaimportot mérséklő tartalék is.

A kínai finomítók visszafogása a külpiacokon is érezhető volt. Kína az elmúlt években a finomított olajtermékek egyik nagy exportőrévé vált, de a válság idején korlátozta a külföldi szállításokat. Kevesebb kerozin, dízel és fűtőolaj jutott több ázsiai partnernek, ami gondokat okozott olyan országokban is, amelyek részben kínai feldolgozott termékekre támaszkodtak. Ez mutatja, hogy Peking saját ellátásbiztonsága nem elszigetelt ügy. Ha Kína alkalmazkodik, annak ára máshol jelenik meg. A globális energiapiac olyan lánc, amelyben egy nagy szereplő önvédelme mások kitettségét növelheti.

A világpiaci árak alakulása szintén részben Kínán múlt. A válság elején voltak jóslatok, amelyek extrém olajárat vetítettek előre. Ehhez képest a drágulás komoly volt, de nem vált totális árrobbanássá. Ebben szerepet játszott, hogy Peking nem kezdett agresszív felvásárlásba a világpiacon. Ha a kínai cégek teljes erővel pótolni akarták volna a kieső közel-keleti mennyiségeket, az árak jóval magasabbra ugorhattak volna. Ehelyett a keresletet vágták vissza, finomítókat állítottak le karbantartás címén, készleteket használtak, és részben más forrásokból vásároltak. A kínai visszafogottság így nem csupán belföldi válságkezelési eszköz lett, hanem globális árstabilizáló tényező is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Kína sérthetetlen. A mostani válság inkább azt bizonyította, hogy sebezhető, de jobban felkészült, mint sokan gondolták. Az importfüggőség megmaradt, a tengeri útvonalak kitettsége valós, a Perzsa-öböl továbbra is létfontosságú. A szénre támaszkodás klímaválságot mélyít, a megújulók gyors bővülése pedig még nem oldja meg teljesen az ipari energiaigény kérdését. A készletek végesek, a gyenge keresletre épülő ellenálló képesség pedig nem sikertörténet, hanem figyelmeztetés. Ha a kínai gazdaság újra erőre kapna, a nyersolaj iránti igény is visszatérhetne. Ha viszont a kereslet tartósan alacsony marad, az már a világgazdaság egészére nézve jelentene új korszakot.

A nagy kérdés most az, mennyi olajkereslet tér vissza, ha a Hormuzi-szoros körüli feszültség enyhül. Ha a kiesés nagy része átmeneti volt, akkor a kínai import újra megugorhat, és az árak ismét felfelé indulhatnak. Ha viszont az elektromos autók terjedése, a vasút erősödése, az ipar lassulása és a fogyasztói óvatosság tartósan mérsékli az igényt, akkor az olajpiacnak új valósághoz kell alkalmazkodnia. Ez nem kis kérdés. A globális energiapiac évtizedeken át abból indult ki, hogy Kína lesz a kereslet legfontosabb motorja. Most először komolyan felmerül: lehet, hogy ez a motor már nem úgy húz, mint korábban.

Peking nem engedheti meg magának, hogy egyetlen szoros, régió vagy egyetlen energiahordozó foglya legyen. Ezért fogja tovább erősíteni a szárazföldi ellátási útvonalakat, az orosz és közép-ázsiai kapcsolatrendszert, a saját készleteket, a megújulókat, az elektromos közlekedést és a szénre épülő biztonsági tartalékot. Ez a stratégia a Nyugat számára egyszerre kihívás és tanulság. A kínai állam hosszú távon, központilag és sokszor pazarlóan épít kapacitásokat, de válságban éppen ezek a kapacitások adnak mozgásteret.