Elzárták a pénzcsapot, összeomlik a propagandavár

A Mandinernél történt újabb elbocsátási hullám hírén lassan már fel sem kapja az ember a fejét az elmúlt hetek történései után. Ugyanakkor újra és újra fel lehet tenni a kérdést, hogy omolhat össze ilyen gyorsan egy olyan médiabirodalom, amit a Fidesz másfél évtizeden át közpénzzel, állami hirdetéssel, alapítványi vagyonnal, közbeszerzéseken megerősödött tulajdonosi körökkel és központi politikai akarattal épített fel. Kérdés az, hogy mi maradt a sok százmilliárdos politikai médiarendszerből, ha a hatalom elvesztése után néhány héttel már egymást érik a leépítések, bezárások és portfólió-átalakítások.

A Fidesz médiabirodalma éveken át úgy viselkedett, mintha természetes piaci szereplő lenne. Lapokat adott ki, portálokat működtetett, videós csatornákat épített, megyei újságokat, országos napilapokat, bulvártermékeket, gazdasági médiumokat és politikai véleménygyárakat tartott fenn. A valóság azonban nem így nézett ki: a rendszer legfontosabb üzemanyaga a hatalom közelsége volt. Az állami hirdetések, a kormányzati kampányok, a közpénzből élő intézmények reklámköltései, a baráti cégek hirdetései és a különféle alapítványi pénzek olyan mesterséges oxigénsátrat vontak a kormánypárti média köré, amelyben a piaci teljesítmény másodlagossá vált. Nem az olvasó, a néző vagy a hirdető döntötte el, melyik termék életképes. A politikai központ döntötte el, mire van szükség a mindennapi üzenetháborúban.

A mostani összezsugorodás éppen ezért leleplező erejű. Ha egy médiarendszer valóban erős, beágyazott és üzletileg megalapozott, akkor kormányváltás után is képes működni. Lehet, hogy kevesebb bevételből, visszafogottabb tempóban, új stratégiával, de nem zuhan meg ilyen gyorsan. A Mandiner, a PestiSrácok, a Magyar Nemzet, a Mediaworks egyes termékei és a Fideszhez kötődő médiakörök körüli hírek azt mutatják, hogy a korábbi működés jelentős része nem egészséges médiapiaci modellre épült. Inkább államilag táplált politikai infrastruktúra volt, amely a hatalom elvesztése után hirtelen kénytelen szembenézni azzal, hogy a közönsége, bevételi szerkezete és költségszintje nincs arányban egymással.

Ez még önmagában nem bizonyítja, hogy a pénz jelentős része máshová folyt volna. A gyors bedőlés azonban joggal erősíti a gyanút, hogy a rendszer finanszírozása körül sok a megválaszolatlan kérdés. Ha éveken át hatalmas állami hirdetési pénzek, közvetett támogatások, alapítványi források és politikailag védett bevételi csatornák áramlottak ebbe a világba, akkor a nyilvánosságnak joga van tudni, mire költötték ezeket az összegeket. Mennyi ment valódi szerkesztőségi munkára, bérre, tudósítói hálózatra, technológiára, minőségi tartalomra? Mennyi ment túlárazott szolgáltatásokra, tanácsadói szerződésekre, belső alvállalkozói láncokra, politikai lojalitás fenntartására, felesleges párhuzamos struktúrákra? Ha a válasz az, hogy a rendszer ennyi pénz után is napok alatt roskadozni kezd, akkor nem csupán üzleti hibáról beszélünk. Akkor közpénzügyi és politikai felelősségről is.

A Fidesz számára ez különösen kínos, mert a párt hosszú éveken át a „nemzeti média” építéséről beszélt. Azt állította, hogy a jobboldalnak szüksége van saját nyilvánosságra, mert a magyar sajtó világában korábban baloldali-liberális túlsúly volt. Ebből az érvből elvileg még lehetett volna egy erős, világnézeti alapon álló, szakmailag vállalható konzervatív sajtó is. Nem ez történt. A Fidesz engedelmes politikai csatornákat épített. A rendszer legfontosabb feladata nem a valóság bemutatása volt, hanem a kormányzati narratíva napi ismételgetése. A kritikusokat lejáratták, az ellenzéket démonizálták, a kormány hibáit relativizálták, az országos problémákat külső ellenségekhez kötötték, a miniszterelnöki üzenetekből pedig egy egész médiavilág készített visszhangot.

A szerkesztőségekben dolgozók helyzete ettől még emberileg nehéz. Egy elbocsátott újságíró, szerkesztő, operatőr, vágó vagy technikus nem feltétlenül döntéshozója volt ennek a rendszernek. Sokan alkalmazottként dolgoztak, fizetésért, egzisztenciális kényszerben, szakmai mozgástér nélkül. Ezt érdemes látni, mert a mostani leépítések valódi családokat, megélhetéseket és pályákat érintenek. De az emberi szempont nem mossa tisztára az intézményi felelősséget. Egy olyan gépezetben, amely éveken át közpénzből termelt politikai kampánytartalmat, nem lehet a végén kizárólag munkaerőpiaci tragédiáról beszélni. A történet másik fele az, hogy ugyanennek a rendszernek sok szereplője korábban kérlelhetetlenül támadta azokat a független szerkesztőségeket, amelyek piaci és politikai nyomás alatt próbáltak túlélni.

A Mediaworks helyzete azért kulcsfontosságú, mert a Fidesz médiarendszerének talán legfontosabb vállalati központjáról van szó. Országos lapok, hírportálok, megyei újságok, bulvártermékek és szaklapok tartoztak ide, vagy kapcsolódtak hozzá. A megyei lapok különösen érzékeny elemei voltak a rendszernek. Ezek jelentették sok településen az egyetlen rendszeresen megjelenő nyomtatott hírforrást, és az Orbán-korszakban gyakran ugyanazt a központi politikai nyelvet vitték le helyi szintre, amelyet országosan a kormányzati kommunikáció diktált. A vidéki nyilvánosság megszállása a Fidesz hatalmának egyik alappillére volt. Ha ez a hálózat most pénzügyileg és szervezetileg meginog, az azt mutatja: a politikai kontroll erős volt, a piaci kötődés gyenge.

A PestiSrácok esete szintén beszédes. A portál a kormánypárti nyilvánosság harcosabb, támadóbb, mozgalmibb részéhez tartozott. Valójában nem hírportálként működött, inkább politikai fegyverként. Ha egy ilyen lapnál csoportos leépítésről, a munkavállalók elbocsátásáról, túlélési kísérletről és olvasói segítségről szólnak a hírek, az arra utal, hogy a régi finanszírozási logika megszűnése után a leginkább ideologikus termékek sem állnak biztos lábon. A saját tábor mozgósítása, a harsány hangnem és a lojalitás nem feltétlenül jelent fizetőképes közönséget. A közpénzből fenntartott médiavilág egyik nagy tanulsága éppen ez: lehet éveken át úgy beszélni milliós táborról, hogy közben a tényleges piaci kereslet jóval kisebb.

A Mandiner külön történet, mert a Fideszhez közeli média elegánsabb, értelmiségibb termékének szánták. Az olvasó találhatott benne publicisztikákat, interjúkat, külpolitikai anyagokat, vitának álcázott kormányzati üzeneteket. A portál az MCC-háttér miatt intézményesebb, alapítványi környezetbe került. Éppen ezért a hatvan fős leépítés különösen erős jelzés. Ha egy ilyen, presztízsnek szánt terméknél is ilyen van szükség, akkor a probléma nem pusztán a harsány propagandaportálokat érinti. A Fidesz köré épített teljes médiagazdaság kérdőjeleződik meg. A Mandiner azt próbálta sugallni, hogy van szellemi hátországa a rendszernek. A leépítés azt mutatja, hogy ez a hátország is nagyrészt ugyanabból a forráslogikából élt, mint a nyersebb hangú propaganda.

Kérdés az, miként lehet elszámolni azzal az óriási közpénztömeggel, amely ezt a rendszert hosszú éveken át működtette. Az állami hirdetés elvileg közérdekű tájékoztatásra való: járványügyi információra, adózási határidőkre, közlekedési változásokra, választási tudnivalókra, társadalmi kampányokra. A baráti médiumok hirdetési bevételt kaptak, a kritikusak kimaradtak, a piac torzult, az olvasó pedig közpénzből finanszírozott pártüzenetekkel találkozott. A mostani összeomlás fényében az is világosabbá válik, hogy ezek a pénzek nem egészséges sajtópiacot teremtettek, inkább függőségi rendszert.

A Fidesz várhatóan áldozati szerepbe próbálja helyezni saját médiavilágát. Azt fogja mondani, hogy az új kormány kivérezteti a jobboldali sajtót, támadja a véleményszabadságot, és elhallgattatja az ellenzéki hangokat. Ez a narratíva nem csak álságos, figyelmen kívül hagy egy alapvető tényt is: a jobboldali sajtót nem az tette erőssé, hogy sok fizető olvasója, stabil hirdetői bázisa, szakmai tekintélye és széles társadalmi bizalma volt. Hanem az, hogy a hatalom közpénzből tartotta fenn. A kormányváltás után nem a vélemény tűnik el, hanem az államilag biztosított pénzügyi védőháló. Ez nem cenzúra, hanem a mesterségesen fenntartott előny elvesztése.

Ettől még egy demokratikus országban szükség van konzervatív, jobboldali, nemzeti elkötelezettségű sajtóra. Sőt, szükség volna olyan jobboldali médiumokra, amelyek képesek a Fideszt is bírálni, a saját politikai oldaluk korrupciós ügyeit is feltárni, és nem cserélik fel a világnézetet a párthűséggel. A mostani válság akár esély is lehetne erre. Ha a jobboldali nyilvánosság megszabadulna az állami pénzfüggéstől és a központi utasításos logikától, valódi szerkesztőségek is születhetnének. De ehhez előbb ki kell mondani: amit a Fidesz felépített, az nem klasszikus sajtóökoszisztéma volt. Politikai infrastruktúra volt, amely sajtótermékek formájában működött.

A közpénz útjának feltárása ezért elkerülhetetlen. Nem bosszúból, hanem azért, mert a média függetlensége és a közpénzek tisztasága ugyanannak a demokratikus problémának a két oldala. Tudni kell, mely állami szervek mennyit költöttek ezeknél a médiumoknál, milyen kampányokra, milyen áron, milyen közvetítő cégeken keresztül. Tudni kell, milyen szerződések kapcsolták össze a lapokat, portálokat, videós műhelyeket, rendezvényeket, reklámügynökségeket és alapítványokat. Tudni kell, kik nyertek a rendszeren, és kik maradtak utána munka nélkül. A leépítések pillanatában könnyű minden figyelmet az elbocsátott dolgozókra irányítani, de a felelősség nem náluk kezdődik. Azoknál kezdődik, akik a közpénzt politikai fegyverré alakították.

A kormánypárti médiabirodalom leépülése tehát nem ok kárörvendésre, hanem a téma vizsgálatra szorul. Egy korszak lenyomata bomlik szét a szemünk előtt. Az Orbán-rendszer egyik legdrágább és legfontosabb hatalmi eszköze kerül mérlegre. Ha a Fidesz sajtója valóban értékes, életképes és közönség által fenntartható, akkor előbb-utóbb megtalálja a működés új modelljét. Ha viszont csak addig volt nagy, amíg ömlött bele az állami pénz, akkor a mostani leépítések nem a jobboldali média tragédiáját jelzik, hanem egy közpénzből pumpált politikai gépezet természetes következményét.