Az alapítványi birodalom a NER utolsó menedéke

A közérdekű vagyonkezelő alapítványok ügye a kormányváltás utáni elszámoltatás egyik legfontosabb frontjává vált. Magyar Péter figyelmeztetése, amelyben Orbán Balázst, Szalai Zoltánt és az MCC-t is néven nevezte, nagyon kemény hatalmi jelzés volt: az új kormány látja, figyeli és számon akarja kérni azt a több ezer milliárd forintnyi közvagyont, amelyet az Orbán-rendszer az utolsó éveiben alapítványi szerkezetekbe szervezett ki. A miniszterelnök azt kérte a kuratóriumi vezetőktől, hogy ne hozzanak olyan döntéseket, amelyek csökkenthetik, elvihetik vagy hátrányosan érinthetik ezeket a vagyonokat a következő hetekben. A mondat mögött világos politikai gyanú áll: a bukott hatalom utolsó menedéke éppen az a jogi és pénzügyi hálózat lehet, amelyet még kormányon épített fel magának.

A kekvák története az Orbán-korszak egyik legjellemzőbb államszervezési művelete volt. A közvagyon egy részét olyan alapítványokhoz vitték át, amelyek formálisan közfeladatot láttak el, de a kormányváltás után már jóval nehezebben ellenőrizhetők, vezetőik pedig sok esetben hosszú időre bebetonozott politikai szereplők voltak. Egyetemek, kutatási intézmények, tehetséggondozó központok, kulturális és klímavédelmi célú szervezetek kerültek ebbe a világba. A hivatalos magyarázat modernizációról, rugalmasabb gazdálkodásról, versenyképesebb felsőoktatásról, stratégiai gondolkodásról és nemzeti érdekről szólt. A politikai valóság jóval nyersebb képet mutatott: az állam úgy adott át óriási vagyonelemeket, részvényeket, ingatlanokat és pénzügyi eszközöket, hogy közben a demokratikus ellenőrzés gyengült, a mindenkori kormány mozgástere csökkent, a Fideszhez kötődő elit viszont tartós pozíciókat kapott.

Ezért vált az MCC ügye jelképpé. A Mathias Corvinus Collegium az Orbán-rendszer alatt látványosan megerősített, hatalmas vagyonnal megtámogatott, országos és határon túli hálózatot építő elitképzővé vált, amelynek vezetésében Orbán Balázs és Szalai Zoltán kulcsszerepet játszik. Az MCC egyszerre oktatási, ideológiai, utánpótlás-nevelési és médiaközeli központ. A Fidesz számára az MCC a jövő embereinek képzését, a saját szellemi hátország fenntartását és a hatalomból kiszorulva is megőrizhető befolyást jelenthette. Magyar Péter figyelmeztetése éppen ezt a pontot találta el.

A közvagyon alapítványokba szervezése azért különösen súlyos ügy, mert az állam az adófizetők pénzét osztogatta nagyvonalúan. Ha ezek a vagyonelemek valóban hatékonyabban működnek alapítványi keretben, azt adatokkal, nyilvános beszámolókkal, független ellenőrzéssel és tiszta kuratóriumi felelősséggel kellett volna bizonyítani. Ehelyett a rendszer sokszor úgy nézett ki, mintha a Fidesz a saját embereinek akarta volna kimenteni az állam egy darabját a választói akarat későbbi változásai elől.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a konstrukció lényegét már az Európai Unió is politikai és jogállamisági problémaként kezelte. A modellváltó egyetemek uniós forrásai körül éppen azért alakult ki súlyos vita, mert a kuratóriumokban aktív politikusok, kormányközeli szereplők, miniszterek és pártkáderek ültek, miközben a testületek a közpénzek elosztása, intézmények működtetése és nagy vagyontömegek kezelése felett rendelkeztek. A Fidesz ezt szuverenitási harcként adta el, de valójában az uniós kifogás magva egyszerű volt: közpénzt nem lehet úgy kezelni, hogy közben a politikai felelősség elmosódik, az összeférhetetlenség látványos, az ellenőrzés korlátozott, a kuratóriumi tagság pedig a hatalomhoz való közelség jutalmának tűnik.

A Magyar-kormány most két problémával néz szembe. Az első jogi: miként lehet úgy visszaszerezni vagy állami védelem alá helyezni a kiszervezett vagyont, hogy az ne fulladjon el évekig tartó perekben, alkotmányos vitákban és nemzetközi jogi eljárásokban. A második politikai: miként lehet elmagyarázni, hogy ez nem önkényes államosítás, nem bosszúhadjárat, nem is új klientúraépítés, hanem a közvagyon helyreállítása. A Fidesz minden bizonnyal azzal fog védekezni, hogy a Tisza-kormány el akarja venni az egyetemek, a tehetséggondozás és a konzervatív szellemi műhelyek vagyonát. Ez a narratíva kényelmes, de elfedi a lényeget. Az állam nem a tudástól akarja visszavenni a pénzt, hanem azoktól a politikai szerkezetektől, amelyek a tudás nevében kaptak óriási közvagyont.

A legnagyobb veszély most az átmeneti időszak. Amikor egy rendszer már bukott, de a régi vezetők még aláírhatnak szerződéseket, értékesíthetnek vagyonelemeket, hosszú távú megállapodásokat köthetnek, pénzügyi kötelezettségeket vállalhatnak, kiszervezhetnek feladatokat és átrendezhetik a belső gazdasági hálót, akkor a közvagyon különösen sérülékeny. Magyar Péter figyelmeztetése ezért nem csak politikai üzenet, hanem megelőző vagyonvédelmi lépés is. Azt jelzi: aki most dönt, később felelhet érte. A kuratóriumi vezetőknek tudniuk kell, hogy az utolsó pillanatban kötött szerződések, gyors vagyonmozgások, szokatlan kifizetések vagy piaci ár alatt eladott eszközök nem tűnnek el a papírok között.

A Fidesz alapítványi rendszere azért volt ennyire hatékony hatalmi eszköz, mert összekapcsolta a pénzt, az intézményt és a politikai utánpótlást. Egy kormányt le lehet váltani, egy minisztériumi vezetőt el lehet küldeni, egy államtitkár mandátuma véget érhet. Egy több százmilliárdos alapítvány viszont tovább működhet, ha a vezetői helyükön maradnak, a vagyon a kezelésükben marad, és az új kormány csak korlátozottan fér hozzá a döntésekhez. Ez volt az Orbán-rendszer hosszú távú biztosítéka: ha a választók egyszer el is veszik a kormányrudat, a háttérben maradjon elég pénz, ingatlan, részvénycsomag, ösztöndíjrendszer, médiafelület és intézményi befolyás.

A Fidesz gyakran vádolta ellenfeleit azzal, hogy hatalomra kerülve „mindent visszaállamosítanának”. A valóság árnyaltabb. A közvagyon visszavétele nem azonos minden alapítványi tevékenység felszámolásával. Egy egyetemnek szüksége van stabil fenntartásra, kiszámítható finanszírozásra, tudományos autonómiára. Egy tehetséggondozó intézmény végezhet értékes munkát. Egy alapítvány is lehet hasznos közfeladat-ellátó. A gond nem az alapítványi formával önmagában van, hanem azzal, ha a forma politikai páncéllá válik: a vagyon közpénzből jön, a döntéshozók politikai kinevezettek, az ellenőrzés gyenge, a közérdek pedig jelszó marad.

A Tisza-kormány akkor jár el helyesen, ha nem pusztán visszaveszi a vagyont, hanem részletesen feltárja a pénz útját. Melyik alapítvány mit kapott? Milyen értéken? Milyen hozamot termelt? Milyen szerződéseket kötött? Kik kaptak megbízásokat? Milyen tanácsadói, ingatlanfejlesztési, médiás, rendezvényszervezési és oktatási kifizetések történtek? Mely döntések szolgáltak valós közfeladatot, és melyek tűnnek politikai befolyásépítésnek? A társadalomnak nem elég annyit hallania, hogy „visszavesszük”. Azt is látnia kell, pontosan mit, kitől, milyen jogcímen, milyen ellenőrzés után és milyen jövőbeni működési modellben.

A nagy elszámoltatási csapda itt is ugyanaz: a régi rendszer igazságtalanságát könnyű felismerni, a helyreállítást tisztességesen végigvinni sokkal nehezebb. Ha a Tisza a Fidesz által bebetonozott kuratóriumok helyére saját embereket ültet, csak más színű befolyási hálózatot hoz létre. Ha a vagyont visszaviszi az államhoz, de az állami kezelés átláthatatlan marad, a közbizalom nem áll helyre. Ha a kormány politikai győzelmi jelentésként kezeli a kekvák ügyét, könnyen elveszítheti azt az erkölcsi előnyt, amelyet az Orbán-rendszer közvagyon-kiszervezésének kritikája adott neki. A cél nem új zsákmányrendszer, hanem olyan vagyonkezelés, amelynek minden nagy döntése nyilvános, ellenőrizhető és számonkérhető.

Az egyetemi alapítványok különösen érzékeny területet jelentenek. A hallgatók, oktatók, kutatók és intézményi dolgozók nem tehetők felelőssé azért, hogy a Fidesz milyen politikai szerkezetbe tette az egyetemüket. Egy rosszul végrehajtott visszarendezés intézményi bizonytalanságot, finanszírozási zavarokat, nemzetközi együttműködési problémákat és tudományos károkat okozhat. Ezért az új kormánynak világosan el kell választania a vagyonpolitikai elszámolást az oktatási működés stabilitásától. A hallgatónak nem kevesebb ösztöndíj kell, az oktatónak nem kevesebb autonómia, az egyetemnek nem új politikai gyám. A valódi javítás az, ha az egyetemek átlátható, szakmai és társadalmi kontroll mellett kapnak biztos finanszírozást.

Az MCC esetében a tét még szélesebb. Az intézmény nem klasszikus egyetem, hanem politikai, szellemi és társadalomszervező központ. Könyvkiadás, rendezvények, külföldi vendégelőadók, médiaiskola, vidéki és határon túli központok, ösztöndíjak, táborok, kutatóintézetek és közéleti képzések kapcsolódnak hozzá. Egy ilyen szervezetnek természetesen lehet helye a magyar közéletben, ha átlátható forrásokból működik, versenyben áll más intézményekkel, és nem közvagyonnal felpumpált politikai elitgyárként élvez kivételezett státuszt. A kérdés tehát nem az, hogy legyen-e konzervatív tehetséggondozás. A kérdés az, miért kellett ehhez állami részvényvagyon, ingatlanok sora, óriási költségvetési támogatás és Fidesz-közeli kuratóriumi védelem.

A volt kormánypárt védekezése várhatóan erős lesz. Azt mondják majd, hogy Magyar Péter támadja a nemzeti intézményeket, veszélyezteti az egyetemek függetlenségét, ráront a konzervatív szellemi életre. Ez a retorikafigyelmen kívül hagyja, hogy a valódi függetlenség nem a párthoz kötött kuratóriumoktól, hanem a világos szabályoktól, szakmai döntéshozataltól, átlátható finanszírozástól és ellenőrizhető vezetői felelősségtől függ. Ha egy intézmény csak addig független, amíg a Fidesz emberei irányítják, akkor valójában soha nem volt független.

Az alapítványi vagyonok ügye ezért a kormányváltás utáni Magyarország egyik legfontosabb államjogi és közpénzügyi próbája. Itt fog kiderülni, hogy az új hatalom képes-e különbséget tenni jogi helyreállítás és politikai megszállás között. Itt derül ki, mennyire erős az a szándék, hogy a közvagyont valóban visszaadják a köznek. És itt derül ki az is, hogy a Fidesz milyen mélyen építette be saját rendszerét az államon kívülinek látszó, de közpénzből létrehozott intézményekbe.