Trump alkut kötött, az irániak magukra maradtak

A tűzszüneti megállapodás aláírásának napján Iránban egészen más üzenet is érkezett a társadalomnak: a hatalom nem engedte el a régi fegyelmezési módszereit. Qomban bíróság mondta ki, hogy Parastoo Ahmadi énekesnő és több művésztársa 74 korbácsütést kapjon, mert egy 2024 decemberében rögzített, interneten terjedő koncerten az énekesnő fátyol nélkül lépett fel és hazafias dalt adott elő. A videó néhány nap alatt milliókhoz jutott el, mert egyszerre szólt művészetről, női önrendelkezésről és arról az iráni társadalmi indulatról, amelyet a rezsim évek óta büntetésekkel, letartóztatásokkal és internetkorlátozással próbál féken tartani. A döntés időzítése sokatmondó: miközben Washington és Teherán a háború lezárásáról, szankciókról, olajról, befagyasztott pénzekről és újjáépítési alapokról tárgyalt, a lakosság azt látta, hogy a mindennapi elnyomás gépezete tovább működik.

Ez a kettősség adja a mostani iráni helyzet lényegét. Kívülről úgy tűnhet, hogy a több hónapos háború után végre politikai rendezés körvonalazódik. A 14 pontos keretmegállapodás hatvan napos tárgyalási időszakot nyit, érinti az iráni atomprogramot, a Hormuzi-szoros jövőjét, az amerikai szankciók enyhítését, a külföldön befagyasztott iráni pénzeket és egy több száz milliárd dolláros újjáépítési konstrukciót. Egy ilyen alku minden háború után természetes megkönnyebbülést kelthet, főleg egy országban, ahol gyárak, üzemek, energia-infrastruktúra és civil létesítmények is célponttá váltak, milliók veszítették el a munkájukat, és az infláció a háború előtt is szinte elviselhetetlen terhet rakott a családokra. Ám az iráni ellenzéki közegben és a nagyvárosi fiatalok között sokan nem békeként, inkább cserbenhagyásként élik meg a fejleményt.

Ennek oka Donald Trump korábbi ígéreteiben keresendő. Az amerikai elnök a háború elején olyan hangot ütött meg, amely sok, kétségbeesett iráni számára azt sugallta, hogy külső segítséggel megnyílhat az út a rendszer bukása felé. A januári tiltakozások leverése után sok család még halottait kereste, politikai foglyok sorsáról próbált hírt szerezni, vagy a kivégzésektől rettegett. A rendszerellenes közeg egy része azt remélte, hogy az amerikai–izraeli csapások a Forradalmi Gárda és a teokratikus hatalmi központ megbénításával olyan belső mozgást indítanak el, amelyhez az utcán is lehet csatlakozni. Ez a remény rövid életűnek bizonyult. A katonai célpontok mellett civil infrastruktúra is pusztult, a háború emberi ára gyorsan nőtt, majd Washington végül ugyanazzal a hatalmi rendszerrel kezdett alkudozni, amelynek eltávolítását korábban politikai lehetőségként lebegtette.

Az irániak számára ez történelmi mintába illeszkedik. Afganisztán és Irak után a térségben sokan ismerik azt az érzést, amikor az Egyesült Államok szabadságot és demokráciát ígér, majd a stratégiai célok változásával gyorsan új prioritásokat választ. A mostani megállapodásban a legfontosabb amerikai cél a háború lezárása, az olajpiacok stabilizálása, a Hormuzi-szoros hajózhatósága, az atomprogram korlátozása és a regionális eszkaláció fékezése. Ezek mind súlyos kérdések. Az iráni társadalom szabadságjogai viszont nem kerültek a megállapodás középpontjába. A rezsim pontosan ezt a rést használhatja ki: kifelé tárgyalókész arcot mutat, befelé továbbra is keményen fellép minden önálló szerveződés, művészi gesztus, tiltakozás és digitális ellenállás ellen.

A háború tehát nem döntötte meg a rendszert. Inkább átrendezte. A legfőbb vezető, Ali Hámenei halála és a régi hatalmi csúcs megrendülése után a Forradalmi Gárda emberei még nagyobb súlyt kaptak. A turbánok mellé, sok helyen azok elé, egyre inkább a katonai sapkák kerülnek. A rendszer túlélése ma a biztonsági apparátus, a vallási legitimáció maradéka, a gazdasági érdekcsoportok és a nemzeti szuverenitásra épített propaganda összjátékán múlik. A vezetés azt igyekszik üzenni: Irán megvédte magát, kibírta a világ legerősebb haderejének nyomását, és most képes lesz újjáépíteni az országot. Ez az új politikai nyelv már kevésbé tisztán vallási, sokkal inkább nacionalista és technokrata.

A változás felszíni jelei valóban látszanak. Állami médiatartalmakban feltűnnek fátylat viselő és fátyol nélküli nők egymás mellett, a hivatalos retorikában nagyobb hangsúlyt kap az iráni kultúra, a nemzeti büszkeség, az újjáépítés és a gazdasági stabilitás. A hatalom ezzel a városi középosztály és a fiatalok egy részét próbálja visszacsábítani, legalább passzivitásba terelni. A cél nem feltétlenül lelkes támogatás megszerzése. A rendszernek már az is sokat ér, ha a háború, a munkanélküliség és a szankciós fáradtság után elegendő ember választja a kivárást az utcai kockázat helyett. A gond az, hogy a propaganda és a valóság közötti szakadék mély. Parastoo Ahmadi ügye éppen azért vált jelképessé, mert egyszerre cáfolja a nyitás képét és mutatja meg, milyen idegesen reagál a hatalom egy női hangra.

A belső megtorlás a háború árnyékában erősödött. Jogvédő szervezetek tömeges önkényes letartóztatásokról, gyorsított eljárásokról, kényszervallomásokról, politikai kivégzésekről és hosszan tartó internetkorlátozásokról számoltak be. Az online tér feletti ellenőrzés különösen fontos a rezsimnek. A 2022-es Mahsa Amini-tüntetések óta Teherán pontosan tudja, hogy a mobiltelefonos videók, a közösségi oldalak, az aktivisták titkos hálózatai és a külföldre kijuttatott felvételek hogyan alakíthatják át a politikai hangulatot. A háború alatt ezért az internet lefojtása biztonságpolitikai eszközzé vált. A hatalom a képek, rombolásról készült felvételek, katonai célpontok és civil veszteségek dokumentálását is könnyen kémkedési ügyként kezelheti.

A gazdasági helyzet adja a megállapodás egyik legérzékenyebb pontját. Az amerikai pénzügyi engedmények, az olajértékesítés átmeneti lehetősége és a befagyasztott pénzek esetleges felszabadítása valódi levegőt adhat az iráni gazdaságnak. A háború miatt megrongálódott ipari létesítmények, a szankciók alatt fulladozó kereskedelem és a pénzügyi elszigeteltség után sok család számára már az is érdemi változás lenne, ha stabilizálódna az árfolyam, csökkenne az inflációs nyomás, és a közalkalmazottak, nyugdíjasok rendszeresebb kifizetésekre számíthatnának. A lakossági remény azonban óvatos. Iránban hosszú története van annak, hogy a rezsim külső pénzeket, olajbevételeket és válságkezelési forrásokat a biztonsági apparátusra, katonai fejlesztésekre, rakétaprogramokra és hűséges klientúrákra fordít.

Ezért az alku nem oldja fel az iráni társadalom alapvető bizalmatlanságát. A kormány azt mondhatja, hogy megvédte az országot és kiharcolta a szankciók enyhítését. A lakosság jelentős része viszont azt látja, hogy a háború áldozatait senki nem képviseli, a tiltakozók börtönben ülnek, a kivégzések folytatódnak, a nők teste és hangja továbbra is állami ellenőrzés alatt áll, és a Forradalmi Gárda a meggyengülés helyett még erősebb pozícióba került. Egy ilyen helyzetben a béke nem feltétlenül hoz politikai enyhülést. Előfordulhat, hogy a fegyverek elhallgatása után a rezsim minden energiáját a társadalom újrafegyelmezésére fordítja.

A helyi tiltakozások is ezt jelzik. Egy bányakoncesszió miatt kirobbanó falusi megmozdulás, egyetemi felvételi feltételek ellen tiltakozó középiskolások, kulturális ügyekben megszólaló művészek, titokban dolgozó aktivisták és a közösségi médiában keringő dühös üzenetek mind azt mutatják, hogy a rendszer és a társadalom közötti szakadás nem zárult be. A háború okozhatott félelmet, fáradtságot és kivárást, de nem szüntette meg a sérelmeket. A fiatalok emlékeznek a lelőtt tüntetőkre, a bebörtönzött diáktársakra, az eltűnt hozzátartozókra, a megalázó ellenőrzésekre és arra, hogy a rezsim a legkisebb kulturális engedetlenséget is büntetőüggyé alakíthatja.

A külvilág számára a megállapodás racionálisnak tűnhet. A háború lezárása, a nukleáris kockázat csökkentése és az olajútvonalak biztosítása európai szemmel is fontos. A gond ott kezdődik, amikor a stabilitás nyelve teljesen kiszorítja az emberi jogok nyelvét. Iránban a lakosság egy része attól tart, hogy a nemzetközi közösség ismét elfogad egy kemény, erőszakos, de kiszámítható rezsimet, ha az olajat ad, tárgyal az atomprogramról és nem zárja le a Hormuzi-szorost. Ez a félelem nem elméleti. A Közel-Kelet politikai története tele van olyan alkukkal, amelyekben a nagyhatalmi és energiapiaci érdekek gyorsan megelőzték a társadalmi szabadságjogokat.

Parastoo Ahmadi története ezért sokkal többet mond egy bírósági ítéletnél. Azt mutatja, hogy az iráni rendszer még egy katonai vereségközeli, belső válságos és nemzetközi tárgyalásokkal terhelt pillanatban is ragaszkodik az ellenőrzés szimbolikus formáihoz. A női hang, a fátyol nélküli fellépés, a hazafias dal és a milliós online közönség együtt olyan kihívást jelentett, amelyre a hatalom korbáccsal válaszolt. Ez a válasz lerántja a leplet az óvatos nyitásról. A rezsim kész lehet alkut kötni Washingtonnal, kész lehet olajat eladni, pénzeket hazahozni, újjáépítést ígérni, de a saját állampolgáraival szemben nem kínál valódi kompromisszumot.

A mostani iráni pillanat így egyszerre hordoz megkönnyebbülést és keserűséget. A bombázások vége sokaknak életet, munkát, kenyeret és kiszámíthatóbb hétköznapokat jelenthet. A politikai ár viszont magas. Azok, akik a háború első napjaiban azt hitték, hogy külső segítséggel elérkezhet a szabadság órája, most azt látják, hogy az ország sorsa ismét tárgyalóasztalokra került, ahol róluk kevés szó esik. A rendszer túlélte a csapásokat, alkalmazkodik, új arcot fest magára, és közben tovább őrzi a félelem eszközeit. Ez a háború talán véget érhet. Az iráni társadalom és a hatalom közötti küzdelem azonban aligha zárul le a tűzszünettel.