Leó pápa a bíborosok előtt új rendet hirdet Rómában

XIV. Leó második rendkívüli konzisztóriuma jóval többről szól, mint a Vatikán egyik belső tanácskozásáról. A június 26–27-re összehívott bíborosi ülés egyszerre mutatja meg az új pápaság kormányzási stílusát, a katolikus egyház belső erőviszonyait, valamint azt, miként akar megszólalni Róma egy háborúkkal, technológiai fordulattal, politikai széthúzással és egyházi feszültségekkel teli világban. A tanácskozás a Szent Péter-bazilikában, Péter apostol sírjánál bemutatott reggeli misével kezdődött, majd a VI. Pál teremben folytatódott, ahol a világ csaknem kétszáz bíborosa húsz munkacsoportban dolgozik. A sajtó nincs jelen, a résztvevőket titoktartás köti, a nyilvánosság így elsősorban a pápai homíliából, a megnyitó beszédből és a programból következtethet arra, milyen irányt szab XIV. Leó az egyházi kormányzásnak.

A legfontosabb mondat mégsem a világháborús félelmekről, Iránról, Ukrajnáról vagy a mesterséges intelligenciáról szólt. A pápa azt mondta a bíborosoknak: a péteri szolgálat gyakorlásában olyan embert találnak benne, aki kérdez, és nem parancsol. Hozzátette, az elsőbbség tekintélye ahhoz tartozik, aki előbb hallgat, aztán vezet, előbb tanul, aztán tanít. Ez a megfogalmazás sokatmondó fordulat. XIV. Leó nem adminisztratív technikaként beszél a meghallgatásról, és nem udvariassági gesztusként kínálja fel a párbeszédet. Azt állítja, hogy a vezetés feltétele a figyelem, a tanítás feltétele a tanulás, az irányítás feltétele a közös megkülönböztetés. A Vatikánban ez kormányzási programnak számít.

A mostani konzisztórium azért is különösen fontos, mert az év eleji, január 7–8-i első rendkívüli bíborosi tanácskozás után a pápa egyértelművé tette: az ilyen találkozók rendszeresek lesznek. A júniusi ülés tehát nem alkalmi válságkezelés, inkább új intézményes ritmus kezdete. A bíborosi kollégium szerepe ezzel láthatóbbá válik. A bíborosok hagyományosan két kiemelt feladatot töltenek be: életében tanácsot adnak a pápának, halála után pedig megválasztják utódját. Az elmúlt években többen is kifogásolták, hogy a teljes kollégium ritkán találkozhatott, a különböző földrészekről érkező főpapok kevésbé ismerték egymást, a római döntéshozatal pedig gyakran szűkebb körben zajlott. XIV. Leó erre ad választ azzal, hogy a teljes bíborosi testületet évente, Szent Péter és Pál ünnepéhez közel hívja össze.

A dátumválasztás önmagában is üzenet. Péter és Pál apostol ünnepe a római egyház egyik alapünnepe: Péter a péteri szolgálat, Pál a missziós egyetemesség jelképe. XIV. Leó homíliájában a János-evangélium szőlőtő-képéből indult ki: Krisztus az igazi szőlőtő, a tanítványok pedig a vesszők, amelyek csak akkor hoznak termést, ha benne maradnak. Ebből a képből három irányt bontott ki. Az első a hit szabadsága: a Krisztussal való kapcsolat megszabadít a bűntől és a félelemtől, és ez ad alapot az igehirdetéshez. A második a béke egységben, a harmadik az engedelmességből fakadó összhang, amelyet a pápa a szinódusi úttal kapcsolt össze. A három elem együtt azt jelzi, hogy XIV. Leó nem puszta szervezeti reformként gondol az egyház megújítására. A kormányzás lelki alapját akarja megerősíteni, és ebből akar gyakorlati következményeket levonni.

A békéről szóló rész volt a homília legerősebb közéleti üzenete. A pápa szerint a háború soha nem méltó az emberhez, és soha nem lehet Isten áldása alatt. A csúcstechnológiájú fegyverek említése különösen éles mondat volt egy olyan időszakban, amikor a drónok, az autonóm rendszerek, a mesterséges intelligenciával támogatott célkijelölés és a digitális hadviselés egyre nagyobb szerepet kap a konfliktusokban. XIV. Leó azt hangsúlyozta, hogy az emberiség egysége nem puszta biológiai adottság, erkölcsi elv is. A béke ezért nem jámbor kívánságként jelenik meg nála, igazságossági kötelességként. A megfogalmazás illeszkedik első enciklikája, a Magnifica humanitas világához, amely a technológiai korszakban is az emberi méltóság védelmét helyezi középpontba.

A konzisztórium egyik délutáni ülése éppen „A hatalom kultúrája és a szeretet civilizációja” címet kapta. A témát Víctor Manuel Fernández bíboros vezeti be, a Magnifica humanitas ötödik fejezete alapján. Ezzel a pápa lényegében előre kijelölte a zárt tanácskozás irányát: a bíborosoknak arról kell gondolkodniuk, hogyan beszélhet ma az egyház a háborúról, a hatalomról, a megbékélésről és a politikai felelősségről egy olyan korszakban, amikor a régi igazságos háború-elmélet egyre nehezebben illeszthető a modern hadviselés valóságához. A kérdés Ukrajna, Gáza, Irán, Szudán és számos más konfliktus miatt napi valóság, a Vatikán számára pedig diplomáciai és lelkipásztori kihívás egyszerre.

XIV. Leó nem szakad el elődei örökségétől, inkább saját hangsúlyokat ad hozzá. VI. Pál „szeretet civilizációja” kifejezését állította középpontba, amely a hidegháború, a fegyverkezési verseny és a gazdasági bizonytalanság idején született. A mai helyzet más: az ideológiai blokkharc helyét sokpólusú rivalizálás, regionális háborúk, technológiai verseny és társadalmi szétesés veszi át. A pápai üzenet mégis hasonló szerkezetű: az egyház nem akar egyik hatalmi tábor függeléke lenni, ugyanakkor nem vonulhat ki a történelemből. A béke, az emberi méltóság, a jogállamiság, az igazságosság és a közjó olyan nyelv, amelyet a Vatikán a diplomácia és a lelkipásztori szolgálat területén egyszerre akar használni.

A szinodalitás kérdése legalább ennyire fontos a belső egyházi viták miatt. A pápa homíliájában a szinodalitást és a kollegialitást a keresztény testvériség formáinak nevezte. A kettő közötti különbséget is érzékeltette: a szinodalitás minden megkeresztelt részvételét jelenti, a kollegialitás a püspökök sajátos felelőssége. Ez finom, de lényeges pontosítás. A Ferenc pápa alatt elindított szinódusi folyamat sok helyen reményeket keltett, más körökben félelmet, mert egyesek attól tartottak, hogy a részvétel nyelvén keresztül tanbeli kérdések is elmozdulhatnak. XIV. Leó most olyan keretbe helyezi a folyamatot, amelyben a meghallgatás, a püspöki felelősség, a hit egysége és a pápai szolgálat nem egymás ellenében jelenik meg. A konzisztórium szombat délutáni ülése ezért a 2027–2028-as szinódusi gyűlések előkészítéséről szól, Mario Grech bíboros bevezetésével.

A mostani ülés programja szándékosan széles. Az első szakasz azt vizsgálja, milyen világban kell ma hirdetni az evangéliumot. Grzegorz Ryś bíboros bibliai elmélkedése után a munkacsoportok arról beszélnek, milyen szenvedések, feszültségek és reményjelek látszanak a helyi egyházakban. A második ülés a hatalom és a szeretet civilizációja köré épül. A harmadik, Stephen Brislin bíboros által bevezetett rész azt kérdezi, miként lehet a közjó építésében részt venni. A negyedik a szinódusi megvalósítás útját veszi elő. Ezek a témák együtt azt jelzik, hogy XIV. Leó egyszerre akar világpolitikai, társadalmi, lelkipásztori és intézményi kérdésekről beszélni. A konzisztórium ezért nem belső vatikáni műhely, hanem a pontifikátus első nagy irányjelzőinek egyike.

A háttérben feszültségek is húzódnak. A tradicionalista katolikus körök egy része bizalmatlanul figyeli a pápát, miközben a Szent X. Piusz Társaság újabb engedély nélküli püspökszentelésekre készül, ami nyílt kihívás Róma tekintélyével szemben. A latin mise körüli vita az elmúlt években identitáskérdéssé vált, sokkal nagyobb jelentőséggel, mint amit egy liturgikus forma önmagában indokolna. A mostani konzisztórium napirendjéről végül lekerült a hagyományos latin mise ügye, de a vita ettől még jelen van a háttérben. XIV. Leó eddig békéltetőbb hangot használt, mint amit sokan vártak volna, de a pápa világossá tette: az egység nem jelentheti az alapvető egyházi kötelékek feladását.

A pápai mondat, amely szerint ő kérdez, és nem parancsol, ebben az összefüggésben sem gyengeséget jelent. Inkább a tekintély más nyelvét. A katolikus hagyományban a pápa nem magántulajdonosa az egyháznak, nem politikai vezér, aki személyes programot erőltet rá a közösségre. A péteri szolgálat lényege a hit egységének őrzése, a tanúságtétel és a testvérek megerősítése. XIV. Leó ezzel a megközelítéssel közelebb áll ahhoz a teológiai vonalhoz, amely szerint az elsőbbség nem uralom, hanem szolgálat. A különbség a gyakorlatban dől el: a bíborosok szabadságot, őszinteséget és lojalitást kapnak feladatként, a pápa pedig azt kéri, hogy segítsék a megkülönböztetésben.

A konzisztórium hétfőn, június 29-én a Szent Péter és Pál napi ünnepi misével kap liturgikus lezárást, amikor a pápa megáldja a palliumokat, és átadja azokat az új metropolita érsekeknek. A pallium a római egyházzal való közösség jele, ezért a szertartás szimbolikusan is összekapcsolja mindazt, amiről a bíborosok két napon át zárt ajtók mögött beszélnek: egység, küldetés, felelősség, helyi egyházak, közös szolgálat. A pontifikátusnak ez még korai szakasza, de XIV. Leó már most felismerhető irányt mutat. A világ felé erős békeüzenetet küld, a technológiai korszak felé az emberi méltóság nyelvén fordul, az egyházon belül pedig a meghallgatást emeli a kormányzás alapelvévé.

A következő hónapok döntik el, mindebből mennyi válik intézményi gyakorlattá. A bíborosi kollégium évenkénti összehívása akkor lesz valódi kormányzási eszköz, ha a tanácskozások eredménye nem tűnik el a vatikáni irattárakban. A szinódusi folyamat akkor kap új lendületet, ha a részvétel nem oldódik fel általános jó szándékban. A békeüzenet akkor lesz hiteles, ha a Szentszék a háborús felekkel szemben is következetesen az emberi méltóság és az igazságosság nyelvén beszél. XIV. Leó most mindenesetre világossá tette: a római központból nem parancsuralmi hangot akar megszólaltatni, hanem olyan vezetést, amely előbb hallgat, mérlegel, tanul, és csak ezután dönt. Egy válságokkal terhelt egyházban ez önmagában is erős program.