Erdoğan erődöt épít a NATO-csúcs köré Ankarában

Ankara napokkal a július 7–8-i NATO-találkozó előtt már úgy működik, mint egy lezárt főváros. A török hatóságok a hivatalos indoklás szerint biztonsági okokból rendelték el a rendkívüli intézkedéseket, a gyakorlatban viszont a csúcs köré épített védelmi gyűrű a közélet jelentős részét is befogja. Június 28-tól július 10-ig a város egész területén tilos a gyűlés, a felvonulás, az ülősztrájk, a sajtónyilatkozat, a standállítás, a röplapozás, a plakátolás és több más nyilvános politikai akció. A kormányzóság a küldöttségek biztonságára, a közlekedési útvonalak védelmére és a közrend fenntartására hivatkozik, miközben ellenzéki és jogvédő körök szerint a tilalom a bíráló hangok elnémítására is szolgál.

A török főváros látványosan készül a vendéglátó szerepre. Utakat újítanak fel, falakat festenek, forgalmi útvonalakat alakítanak át, a Beştepe elnöki komplexum környékét pedig fokozatosan külön biztonsági zónává formálják. A hivatalos kommunikáció szerint Ankara a csúcstalálkozón modern, fegyelmezett, erős állam képét akarja mutatni. Ez Recep Tayyip Erdoğan számára belpolitikai üzenet is: Törökország nem periférián álló szövetségesként, hanem nélkülözhetetlen közvetítőként, katonai ipari partnerként és regionális hatalomként kíván megjelenni.

A látványos előkészületek egyik eleme az új ankarai repülőtér megnyitása. A korábban katonai célú Etimesgut repülőtér modernizált változata az ANK kódot kapta, és elsősorban VIP-, diplomáciai, valamint hivatalos állami járatok fogadására szolgál. Erdoğan az átadáson azt hangsúlyozta, hogy a létesítmény gyorsabb és közvetlenebb hozzáférést ad majd a NATO-küldöttségeknek a csúcs helyszíneihez. A bírálók szerint viszont a beruházás jól mutatja, mennyire a nemzetközi presztízs és az állami reprezentáció logikája mozgatta a szervezést.

A biztonsági méretek önmagukban is rendkívüliek. A török tervek szerint mintegy hetvenezer rendvédelmi és biztonsági ember teljesít szolgálatot a csúcs idején, köztük rendőrök, csendőrök, különleges egységek, terrorelhárítók, közlekedési alakulatok, hírszerzési és kiberbiztonsági szakemberek. A vegyi, biológiai, radiológiai és nukleáris kockázatokra külön egységek készülnek, drónrepülési tilalom lép életbe, a delegációk szálláshelyei és útvonalai körül pedig korlátozzák az illetéktelen személyek és járművek mozgását. Ankara tehát nem egyszeri rendezvényként, hanem teljes városi hadműveletként kezeli a találkozót.

A legnagyobb vihart mégsem az útlezárások vagy a forgalmi kellemetlenségek okozzák. A csúcs előtti napokban több mint kétszáz embert vettek őrizetbe terrorizmussal összefüggő gyanúra hivatkozva. A török hatóságok szerint szélsőséges szervezetekhez kötődő személyeket kerestek. Jogvédő szervezetek és ellenzéki források szerint a műveletben szakszervezeti szereplők, ügyvédek, környezetvédők, baloldali aktivisták, diákok, újságírók és LMBTQ-aktivisták is érintettek. A Human Rights Watch úgy értékelte, hogy a csúcs előtti razziák és tiltások a szólás- és gyülekezési szabadság elleni fellépés képét adják. A török kormány ezzel szemben következetesen biztonsági ügyként kezeli az akciókat.

A sajtóakkreditáció körüli botrány különösen kényes, mert a NATO saját alapelvei között a demokráciát, a jogállamiságot és a szabad tájékoztatást is hangsúlyozza. Több török független vagy kormánykritikus szerkesztőség újságírói nem kaptak belépési engedélyt a csúcsra. Az érintettek között szerepeltek olyan médiumok munkatársai, mint a T24, a Sözcü, a Cumhuriyet, a Halk TV, az ANKA vagy a Medyascope. Újságíró-szervezetek szerint az elutasításokhoz nem adtak világos indoklást, fellebbezési lehetőség sem nyílt. A NATO azzal érvelt, hogy a Brüsszelen kívüli csúcstalálkozóknál a fogadó ország értékelésére is támaszkodik. Ezzel a felelősség egy része formálisan Ankarára került, a politikai kár viszont az egész szövetséget érinti.

Erdoğan számára a csúcs még így is komoly diplomáciai lehetőség. Törökország az elmúlt években sokszor okozott fejfájást szövetségeseinek: vitái voltak Görögországgal, kemény alkukat folytatott Svédország NATO-csatlakozásáról, orosz S–400-as légvédelmi rendszer vásárlása miatt konfliktusba került Washingtonnal, közben Ukrajnával is fenntartotta katonai és gazdasági kapcsolatait. Erdoğan most azt mutathatja meg, hogy Törökország megkerülhetetlen. A Fekete-tenger, a Közel-Kelet, a Kaukázus, Szíria, Ukrajna és az energiapolitika metszéspontjában Ankara olyan államként lép fel, amely nélkül nehéz európai biztonságról beszélni.

A török hadiipar szerepe szintén növeli Ankara súlyát. A drónok, páncélozott járművek, lőszerek, elektronikai rendszerek és haditengerészeti fejlesztések terén Törökország látványosan erősödött. Európa a háborús készletek újratöltésével, a légvédelem bővítésével és az ukrán támogatás fenntartásával küzd, ezért minden olyan partner felértékelődik, amely gyorsan és nagy mennyiségben képes védelmi eszközöket gyártani. A csúcs mellett megrendezett védelmi ipari fórum ezért nem technikai mellékesemény, hanem a találkozó egyik lényegi része.

A csúcs nagy kérdése mégis Donald Trump részvétele. Az amerikai elnök a közelmúltban többször bírálta a NATO európai tagjait, nagyobb katonai kiadásokat követelt, és az iráni háború körüli támogatás hiányát is felrótta szövetségeseinek. Erdoğan számára már az is siker, hogy Trump elmegy Ankarába. A török vezető azt sugallhatja saját közvéleményének, hogy a Fehér Ház vele külön számol, az amerikai elnök pedig személyes tiszteletből jelenik meg a találkozón. Trump politikai stílusában az ilyen gesztusok különösen fontosak: a személyes viszony sokszor megelőzi az intézményi protokollt.

A nyugati szövetségeseket közben az foglalkoztatja, mennyire számíthatnak az Egyesült Államokra egy valódi válságban. A NATO elrettentő ereje a közös védelem ígéretén nyugszik, de Trump kiszámíthatatlan kijelentései és üzleti alkura emlékeztető biztonságpolitikai nyelve megrendítette a bizalmat. Európában ezért egyszerre próbálják megerősíteni a transzatlanti kapcsolatot és felgyorsítani a saját védelmi képességek fejlesztését. Friedrich Merz, Emmanuel Macron, Giorgia Meloni, Donald Tusk és Keir Starmer berlini egyeztetése is ezt a célt szolgálta: közös európai hangot találni, mielőtt Ankara színpadán Trump ismét új feltételeket szab.

Ukrajna támogatása szintén központi ügy lesz. Volodimir Zelenszkij és Erdoğan korábbi találkozói jelezték, hogy Ankara továbbra is külön utat keres: egyszerre adna szerepet magának a béketárgyalásokban, fenntartaná kereskedelmi és energiakapcsolatait Moszkvával, közben nem akar teljesen eltávolodni Kijevtől és a nyugati szövetségtől. Ez a többirányú politika sokszor bosszantja a partnereket, de a török diplomácia mozgásterét is ebből nyeri. A NATO-csúcs idején Erdoğan közvetítői szerepe ismét előtérbe kerülhet, különösen akkor, ha Washington, Berlin, Párizs és London eltérően ítéli meg a háború következő szakaszát.

A Közel-Kelet is ott lesz a tárgyalóasztal mögött. Az Egyesült Államok és Irán konfliktusa, az energiaszállítások biztonsága, a Hormuzi-szoros kérdése, Izrael katonai műveletei és a regionális eszkaláció veszélye mind hat a szövetség hangulatára. Trump több európai kormánytól erősebb támogatást vár, Európa viszont tart attól, hogy az amerikai politika újabb válságba sodorja a kontinenst. Törökország e térségben közvetlen szereplő: szomszédsága, hadereje, hírszerzése és diplomáciai kapcsolatai miatt Ankara nem megfigyelőként, hanem aktív hatalmi tényezőként vesz részt a vitában.

A csúcs kettős arca így már a megnyitás előtt kirajzolódik. Kívülről a szövetség egységét, védelmi erejét, ipari együttműködését és Ukrajna támogatását kellene demonstrálnia. Belülről azonban a vendéglátó ország autoriter reflexei, a sajtó kizárása, a tömeges letartóztatások és a teljes városra kiterjedő gyülekezési tilalom terheli a képet. A NATO számára ez kellemetlen helyzet: miközben Oroszországgal szemben a demokratikus világ védelmezőjeként beszél magáról, egyik legfontosabb tagállamában éppen a csúcstalálkozó előtt szűkül be a nyilvánosság.

Ez nem új ellentmondás a szövetség történetében. Törökország katonai jelentősége mindig nagyobb volt annál, hogy a nyugati kormányok könnyen mellőzni tudják. A hidegháború idején a Szovjetunió déli peremén fekvő országként volt kulcsfontosságú, ma a Fekete-tenger, a migráció, a Közel-Kelet, a drónháborúk és az energiapolitika miatt az. A demokratikus normák és a stratégiai szükségletek közötti feszültség ezért nem most keletkezett, de az ankarai csúcs különösen élesen mutatja meg.

Erdoğan pontosan érzékeli ezt az erőviszonyt. Tudja, hogy Törökországra szükség van. Tudja, hogy a NATO-tagállamok nem engedhetik meg maguknak a nyílt szakítást Ankarával. Tudja azt is, hogy Trump részvétele személyes és országos presztízst ad neki. Ezért a csúcs nemcsak külpolitikai esemény, hanem belpolitikai színpad is. A török elnök azt üzenheti: a bírálatok ellenére a világ vezetői hozzá érkeznek, az ország pedig olyan erőközpont, amelynek ajtaján sorban kopogtatnak.

A bírálók szerint viszont éppen ez a veszély. Egy nemzetközi csúcstalálkozó biztonsága indokolhat fokozott rendőri jelenlétet, közlekedési korlátozásokat és technikai zárásokat. Az viszont már más kategória, amikor egy teljes főváros politikai tere kiürül, újságírók maradnak kint, jogvédők tömeges razziákról beszélnek, és az ellenzéki tiltakozás jó előre tiltott cselekménnyé válik. Ankara ezért a csúcs napjain nem egyszerűen NATO-főváros lesz, hanem annak próbája is, meddig megy el a szövetség a stratégiai érdekek nevében.