Drónháború rázza fel az apátiában lévő Moszkvát

A júniusi fülledt melegben, a közelgő zivatar előtti szürkeségben még gépzenére táncolnak a szépkorúak a moszkvai Szokolnyiki Park pavilonja előtt, miközben a hangszórókból áradó nosztalgikus dallamok a gondtalanság hamis illúzióját árasztják. Az éves Moszkvai Nyár rendezvénysorozat színes műanyag lufijai és virágkosarai között a fegyelmezett alattvalói társadalom legfőbb vastörvénye érvényesül: messzire kerülni a politikát, élvezni a pillanatot, elfordítani a fejet. Ez a gondosan adagolt normalitás azonban azonnal elillan, ha az ember feltekint a park melletti metrómegállónál magasodó luxus lakótorony, a Szokolnyiki Ház tetejére. Ott, a kalapkarimaként túlnyúló tetőszerkezet takarásában egy katonai légvédelmi üteg rejtőzik, amelyet a hatóságok mély hallgatása mellett, láncokon lógatva szállított le egy katonai helikopter az éjszaka leple alatt. A Telegram üzenetküldő hálózaton villámgyorsan elterjedő amatőr felvételek alapján a haditechnikai szakértők azonosították a Pancir-SMD-E típusú, kifejezetten pilóta nélküli repülőgépek megsemmisítésére kifejlesztett rakétakomplexumot. Ez a harceszköz már nem az első, amely a civil lakosság életterét szállja meg a metropoliszban: legalább három másik kormányközeli, elit lakóépület és a Rosznyefty olajvállalathoz köthető irodaház tetején is megjelentek a rakétaindítók. Amikor az ukrajnai invázió kezdeti fázisában, négy évvel ezelőtt a védelmi minisztérium folyóparti főhadiszállására telepítettek hasonló fegyvereket, az még csupán túlbiztosított, sötét díszletnek tűnt a távoli harcok árnyékában. Ma a tehetős oligarchák és a politikai elit lakónegyedei fölé emelt tüzérségi állások azt bizonyítják, hogy az orosz vezetés által indított háború bumerángként tért vissza a kiindulópontjára, közvetlen életveszélyt hozva a birodalom szívébe.

A háborús realitás a moszkvai pályaudvarokon és a patinás belvárosi utcákon is kézzelfoghatóvá vált, ahol egyre nagyobb csoportokban vonulnak a frontra vezényelt, feszült arcú katonák. A Megváltó Krisztus-székesegyház melletti szűk sikátorban fiatal fegyveresek menetelnek a sztálini barokk stílusú, ötágú vörös csillagokkal díszített egykori védelmi népbiztosság épülete felé, miközben parancsnokuk parancsára hazafiasnak titulált, a háborús agressziót dicsőítő indulókat ordítanak a visszhangzó falak között. A hivatalos propaganda szerint Oroszország a külső nyomás hatására monolittá kovácsolódik, és a betonhoz hasonlóan erősödik, a valóságban azonban a megrendült államgépezet gyengesége már a legegyszerűbb védelmi funkcióknál is megmutatkozik. A kijevi rezsimet napok alatt térdre kényszeríteni akaró védelmi doktrína kudarcát jelzi, hogy a hadsereg képtelen megóvni a saját fővárosának légterét anélkül, hogy a nemzetközi hadijogot megsértve civil célpontokká változtatná a sűrűn lakott lakóövezeteket. A repülő eszközök lakóházak feletti lelövése, a célt tévesztett vagy meghibásodott védelmi rakéták becsapódása és a szétszóródó repeszek hatalmas járulékos veszteségeket okoznak a civil infrastruktúrában, amit az ukrán katonai elemzők is folyamatosan dokumentálnak.

A legutóbbi, minden eddiginél masszívabb dróntámadás során a légvédelem tehetetlensége látványos katasztrófába torkollott a főváros délkeleti ipari zónájában. A Gazprom olajipari ágazatához tartozó, Kapotnya negyedben működő óriási finomítókomplexumot rövid időn belül harmadszor érte találat, ám ezúttal a létesítmény területén pusztító, óriási füstfelhővel járó tűzvész keletkezett. Az internetes cenzúrát VPN-szolgáltatásokkal megkerülő moszkvaiak százezrei láthatták a felvételeken, ahogy a finomító felé közeledő pilóta nélküli gépekre kétségbeesetten, gépkarabélyokból nyitnak tüzet a biztonságiak, miközben a kapkodva kilőtt orosz légvédelmi rakéta elvéti a célt, és közvetlenül az egyik hatalmas olajtartályba csapódik. A bekövetkező robbanás a magasba repítette a tartály fémszerkezetét, a katasztrofális képsorokat pedig a bámészkodó helyiek azonnal továbbították az ukrán információs csatornákra, teljesen kijátszva a hatósági tiltásokat. A Kapotnya melletti Ljublino negyed buszmegállójában várakozó tömeg reakciója sokatmondó képet fest a mai orosz társadalom mentális állapotáról: az emberek hátat fordítva az apokalyptikus füstoszlopnak, mereven a busz érkezési iránya felé néztek, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Ez a kollektív elfordulás, a groll és a pánik teljes hiánya a mély fásultságból fakad, abból a meggyőződésből, hogy a kisember nem alakíthatja a nagypolitikai játszmákat, így jobb láthatatlanná válni a hatalom szeme előtt.

A mindennapi egzisztenciális fenyegetés és a gazdasági hanyatlás hatásai miatt a hátország türelme a belső felmérések szerint is a végéhez közeledik. Farida Rusztamova független újságírónő belső kormányzati forrásokra hivatkozva nyilvánosságra hozta, hogy az Egységes Oroszország kormánypárt által megrendelt titkos közvélemény-kutatások szerint a lakosság több mint hatvan százaléka végletesen elfáradt a háború elhúzódó borzalmaitól. A választók a belső felmérések során már nyíltan kimondják, hogy gyors döntést és a harcok azonnali lezárását várják, függetlenül attól, hogy az milyen politikai vagy területi kompromisszumokkal jár. A társadalomban rohamosan növekszik azoknak a száma, akik a győzelem elmaradása esetén is elfogadnák a fegyverszünetet, miközben a hadiipar elszívja a civil szféra elől a munkaerőt és a tőkét. A hitelek megfizethetetlenül drágák, az inflációs nyomás miatt a jegybank kénytelen magasan tartani az alapkamatot, az építőiparban érdekelt vállalkozók pedig fehéroroszországi vendégmunkások importjára szorulnak a működés fenntartásához. A jövőkép hiánya és az elkeseredettség miatt a moszkvaiak külső tényezőkbe vetik a hitüket: korábban abban bíztak, hogy a nukleáris fenyegetések térdre kényszerítik Európát, legutóbb pedig Donald Trump amerikai elnöktől várták a kijevi kormány megregulázását.

A várakozások azonban csalókának bizonyultak, az amerikai elnök kiszámíthatatlan politikája és Szergej Lavrov külügyminiszter csalódott nyilatkozatai egyértelművé tették, hogy a tavalyi alaszkai csúcstalálkozó csupán az ukrán fegyveres erők megerősítéséhez szükséges időnyerést szolgálta. A moszkvai elit zárt ajtók mögött a dinamika teljes hiányára, a frontok megmerevedésére és a politikai patthelyzetre panaszkodik, ám a lázongás vagy az aktív ellenállás csírái sem látszanak a rendszerben. Az olyan karizmatikus figurák, mint Alekszej Navalnij vagy Jevgenyij Prigoszsin halála után a belső ellenzék megsemmisült, a hatalmi klánok közötti rivalizálás pedig a digitális tér ellenőrzésére korlátozódik. Amikor a Telegram tavaszi blokádja miatt komoly belső feszültség alakult ki a titkosszolgálat és az elnöki adminisztráció között, Vlagyimir Putyin egyértelműen a biztonsági apparátus és az erőszakszervezetek mellett foglalt állást. Az elnök teljesen elszigetelődött a valóságtól, továbbra is maximális háborús céljairól és fiktív harctéri sikerekről beszél, miközben mélyen hallgat a fővárost érő dróncsapásokról. Miközben az ukrán erők Voronyezsben megsemmisítették a rakétagyártáshoz szükséges félvezetőgyárat, az elnök a kremli falnál helyezett el vörös szegfűt a katonai dicsőség városainak emlékkövére, mialatt a katonazenekar gyászindulója a szovjet múlt és a jelenlegi pusztulás bizarr összefonódását visszhangozta a Vörös téren.