Egy ország, ahol a sajtó lett a dinasztia célpontja

A kampalai szerkesztőségi épületek köré vezényelt katonák látványa sokat elmond arról, merre tart Uganda. Muhoozi Kainerugaba, az ország hadseregének főparancsnoka, Yoweri Museveni elnök fia elrendelte a Nation Media Group ugandai érdekeltségeinek leállítását. Az NTV Uganda és a Spark TV adása megszakadt, a Daily Monitor, a The East African, valamint rádióállomások működése is veszélybe került. A hivatalos indoklás homályos maradt, a tábornok viszont annál világosabban fogalmazott: közölte, hogy nem hisz a szabad sajtóban, és szerinte a médiát a forradalom kádereinek kell irányítaniuk.

Ez már nem a régi afrikai autoriter koreográfia, amelyben a hatalom jogi formulákkal, engedélyezési vitákkal vagy adóügyi kifogásokkal próbálja leplezni a nyomásgyakorlást. Itt a hadsereg vezetője maga mondta ki a lényeget. Nincs szüksége díszletre. Nincs szüksége médiahatósági fügefalevélre. Akié a fegyveres erő, az dönthet arról is, ki beszélhet, ki sugározhat, ki kérdezhet, ki írhat. Ez az üzenet nem kizárólag a Nation Media Groupnak szól. Az egész ugandai társadalomnak küldték.

Kainerugaba akciója azért különösen veszélyes, mert nem elszigetelt túlkapásnak látszik, hanem hatalmi gyakorlatnak. Apja, Yoweri Museveni 1986 óta irányítja Ugandát. Négy évtized alatt a gerillavezérből államfő, az államfőből intézmény, az intézményből rendszer lett. A januári választáson hivatalosan újabb, immár hetedik mandátumot szerzett, a hatalom köre pedig ismét azt üzente: a politikai folytonosság erősebb, mint a választói elégedetlenség, az ellenzéki panasz vagy a nemzetközi bírálat.

Csakhogy egy negyven éve épített uralmi szerkezetben az idő a legmakacsabb ellenfél. Museveni öregszik, az utódlás kérdése pedig régóta ott lóg az ugandai politika fölött. Kainerugabát évek óta lehetséges örökösként emlegetik, ő pedig minden megnyilvánulásával igyekszik jelezni, hogy nem háttérembernek készül. A közösségi médiában gyakran fenyegető, sértő és kiszámíthatatlan hangot üt meg, korábban ellenzéki vezetőkkel szemben is nyíltan erőszakos kijelentéseket tett. Most a sajtó elleni fellépéssel lépett tovább: nem pusztán kommentálta a politikát, hanem katonai eszközzel alakította.

A Daily Monitor története önmagában is jelképes. A lapot 2013-ban már bezáratta a Museveni-kormány, miután az elnök utódlásáról, Kainerugaba lehetséges felemeléséről írt. Tizenhárom évvel később ugyanennek a történetnek egy nyersebb változatát látjuk. Akkor még a hatalom érzékenységéről szólt az ügy, ma már az öröklés rendjének kikényszerítéséről. A különbség óriási: a rendszer korábban tagadta, hogy dinasztikus logika szerint működne, most viszont a fiú katonái állnak a szerkesztőségi kapuknál.

A független média felszámolása mindig az ellenzék elleni fellépés előszobája. Ugandában ez az előszoba már régóta sötét. Bobi Wine, polgári nevén Robert Kyagulanyi Ssentamu, a fiatalok körében népszerű ellenzéki vezető az elmúlt években letartóztatásokkal, zaklatással, kampánykorlátozásokkal, erőszakos hatósági akciókkal szembesült. Kizza Besigye, a régi ellenzéki nemzedék meghatározó alakja szintén a rendszer célkeresztjében van. A választások idején internetleállások, megfélemlítések, eltűnésekről szóló ellenzéki beszámolók és rendőri-katonai akciók kísérték a politikai versenyt. Ebben a környezetben a sajtó maradék mozgástere különösen fontos lenne. Éppen ezért zavarja a hatalmat.

A Museveni-rendszer eddig is a stabilitás nyelvén beszélt saját uralmáról. Azt állította, hogy ő tartotta egyben Ugandát, ő hozott rendet a korábbi erőszakos korszakok után, ő biztosította az állam működését. Ez a történet sokáig hatott, mert az ország valóban súlyos történelmi traumákból érkezett. A hosszú uralom azonban idővel saját igazolásának foglyává válik. Aki mindig a káosztól óvja a társadalmat, annak egyre több ellenségre van szüksége. Előbb az ellenzék lesz veszélyforrás, aztán a civil szervezetek, majd a megfigyelők, végül az újságírók. A végén már minden független hang rendbontásnak tűnik.

Kainerugaba fellépése ezért nem egy médiaügy szűk története. Ez a hatalomátadás főpróbája. A kérdés az, át lehet-e vinni egy több évtizedes elnöki rendszert családi-katonai öröklésbe úgy, hogy közben a választások megmaradnak díszletnek, a pártok ellenzéknek, a bíróságok intézményeknek, a sajtó pedig tűrt mellékszereplőnek. A tábornok most azt jelezte, hogy türelme fogyóban van a díszletek iránt. Aki kérdez, az ellenség. Aki közvetít, az engedélyre szorul. Aki szerkesztőséget működtet, az a hadsereg jóindulatától függ.

Ez különösen riasztó egy olyan országban, ahol a fiatal nemzedék jelentős része már nem a Museveni-korszak kezdetére emlékszik, hanem a vég nélküli uralomra. Számukra a stabilitás ígérete egyre kevésbé vonzó, ha közben az életük állandó megfigyelés, munkanélküliség, politikai zártság és rendőri fenyegetés között telik. Bobi Wine sikere is ebből a feszültségből nőtt ki: a popkultúra, az utcai politika és a generációs elégedetlenség találkozásából. A hatalom pontosan érzi, hogy a kommunikációs tér elvesztése veszélyesebb lehet, mint egy parlamenti vita. Ezért kell elhallgattatni a képernyőt.

A szabad sajtó elleni mondat önleleplező. Aki kimondja, hogy nem hisz benne, az nem csupán újságírókkal vitatkozik. A társadalom jogát tagadja meg arra, hogy megtudja, mi történik vele. Uganda ügye ezért afrikai belpolitikai fejleményként is fontos, de ennél szélesebb figyelmeztetés is. Az autoriter rendszerek ritkán egyszerre számolják fel a szabadságot. Előbb kiválasztanak egy szerkesztőséget, egy ellenzéki vezetőt, egy jogvédőt, egy bírót, egy rádiót. Mindig akad ürügy. A végén már nem marad olyan intézmény, amely hangosan feltehetné a legegyszerűbb kérdést: ki adott erre felhatalmazást?