Már a rezsimet vádolják a venezuelaiak

Mélyreható politikai és társadalmi válság kíséri azt a természeti katasztrófasorozatot, amely az elmúlt napokban rázta meg Venezuelát, rávilágítva a dél-amerikai országot évtizedek óta sújtó strukturális problémákra, az államigazgatás teljes működésképtelenségére. Az előző heti két rendkívül heves földmozgást követően hétfőn egy újabb, a Richter-skála szerinti négyes egész hattizedes erősségű utórezgés rázta meg a térséget, amely tovább nehezíti a romok alatt rekedt túlélők utáni kutatást, fokozza a lakosság elkeseredettségét. Bár a remény a napok múlásával folyamatosan halványul, a mentőcsapatok még mindig találnak életjeleket a romok alatt. Keddre virradóra például egy negyvennégy éves férfit sikerült élve kimenteni egy összeomlott bevásárlóközpont betontömbjei alól. A hivatalos kormányzati kommunikáció eddig körülbelül ezerhétszázhúsz halálos áldozatról és több mint ötezer sérültről számolt be, a valós helyzet ennél drámaibb lehet, hiszen eltűntek tízezreinek sorsáról a mai napig nincsenek pontos információk. A természeti csapás olyan mértékű humanitárius katasztrófát idézett elő, amely hosszú évekre visszavetheti a gazdaságilag már korábban is térdre kényszerült, olajban gazdag, a lakosság szintjén mégis mélyszegénységben élő államot. A pusztítás kiterjedtségét jól mutatják a legfrissebb kárfelmérések, amelyek szerint legalább hétszáznyolcvan lakóház és harmincnyolc kórház teljesen megsemmisült vagy olyan mértékben károsodott, hogy használhatatlanná vált. Ha a középületeket, kereskedelmi egységeket és egyéb létesítményeket is beszámítjuk, a megrongálódott építmények száma eléri a 2500-at. Ez a pusztítás egy olyan országban történt, ahol az infrastruktúra már a katasztrófát megelőzően is végletesen elhanyagolt, korszerűtlen állapotban volt. A szerdai napon tapasztalt 7,2-es, valamint 7,5-öserősségű főrengéseket követően a műszerek legalább négyszázharminc utórezgést regisztráltak, ami folyamatos rettegésben tartja a lakosságot. Jelenleg több mint hetvenezer család szorul azonnali humanitárius gyorssegélyre, tiszta ivóvízre, élelemre, gyógyszerekre. A fedél nélkül maradt emberek tömegei a szabad ég alatt, parkokban, jobb esetben ideiglenes, sátrakból kialakított segélyhelyeken próbálják átvészelni az éjszakákat. Delcy Rodriguez ügyvezető elnök ugyan felállított egy különleges kormányzati bizottságot a károk felmérésére és a segélyek koordinálására, a gyakorlati intézkedések eddig szinte teljesen láthatatlanok maradtak a rászorulók számára. A helyi hatóságok és a katasztrófavédelmi szervek teljes mértékben csődöt mondtak a krízis kezelésében. Hiányoznak a kidolgozott vészhelyzeti tervek, nincs megfelelően kiképzett, irányított személyzet, a legnagyobb problémát a nehézgépek, lánctalpas kotrók, daruk hiánya jelenti. Ezek nélkül a betonmonstrumok elmozdítása, a hatékony túlélőkutatás kivitelezhetetlen feladat. A tragédia utáni első, kritikus napokban a lakosok puszta kézzel, kezdetleges szerszámokkal, lapátokkal próbálták kimenteni hozzátartozóikat az összeomlott épületek fogságából, miközben az állami szervek bénultan figyelték az eseményeket. A tehetetlenség miatt a társadalmi felháborodás az ideiglenes államfő személye ellen irányul. Delcy Rodriguez politikai megítélése gyors ütemben romlik, egy fővárosi, caracasi szemle során a dühös tömeg nyíltan kifütyülte az elnöki konvojt. A közösségi média felületein komoly bírálatokat kapott amiatt, hogy ahelyett, hogy a mentési munkálatok gyakorlati akadályait hárítaná el, nemzetközi mentőcsapatokkal vesz részt protokolláris egyeztetéseken, amelyeket a propaganda céljaira használnak fel. Orlando Avendano kormánykritikus újságíró nyilvános állásfoglalásában kifejtette, hogy ebben a helyzetben minden egyes másodperc emberéletekről dönt, a kabinet mégis politikai színházzá silányítja a külföldi segítségnyújtást, hátráltatva a tényleges mentést. Edward Rodríguez politikai elemző a Financial Times hasábjain úgy fogalmazott, hogy az átmeneti adminisztráció a katasztrófa után hetvenkét órával is képtelen volt felmutatni az elvárható minimális szervezőkészséget, a hadsereget az elmúlt években a belső elnyomásra, a lakosság megfélemlítésére képezték ki, ahelyett, hogy a humanitárius válságok kezelésére készítették volna fel őket. Az állami segítségnyújtás hiányában a venezuelai polgárok az önszerveződés útjára léptek. Létrehoztak egy nem hivatalos digitális platformot, ahol a hozzátartozók bejelenthetik az eltűnt személyeket, rendszerezhetik az adatokat, elvégezve azt a munkát, ami alapvetően a belügyi hatóságok kötelessége lenne. Sokan személyesen járják végig a sebtében felállított menekülttáborokat, kórházakat, bízva abban, hogy rátalálnak szeretteikre. A tragédia hátterének megértéséhez vissza kell tekintenünk a Hugo Chávez által elindított bolivári forradalom időszakára. Az ezerkilencszázkilencvenkilencben hatalomra került rezsim a nemzeti szuverenitást, az antikapitalizmust és az igazságos szociálpolitikát tűzte zászlajára, aminek részeként nagyszabású szociális lakásprogramokat és ingyenes orvosi ellátórendszert építettek ki. Ezzel párhuzamosan a demokratikus fékek és egyensúlyok, a független állami intézmények teljesen kiüresedtek, a hadsereg pedig központi gazdasági szereplővé vált, rátenyerelve a legjövedelmezőbb ágazatokra. A korrupció rendszerszintűvé, az állam működési alapjává vált, a Chávez által kétezer-hétben államosított olajipar, a nemzetgazdaság motorja a hozzáértés hiánya és a karbantartások elmaradása miatt elveszítette jövedelmezőségét. Chávez utódja, Nicolás Maduro kétezer-tizenháromtól kezdődően fokozta a politikai elnyomást, miközben a venezuelai gazdaság teljesen összeomlott. Ehhez a nyugati gazdasági szankciók is hozzájárultak, a válság gyökerei a belső strukturális hibákban keresendők. A hiperinfláció elértéktelenítette a nemzeti valutát, az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek hiánya miatt milliók kényszerültek elhagyni a szülőföldjüket. A mostani földrengések során kiderült, hogy az elmúlt huszonöt évben felépített szociális bérlakások jelentős része kártyavárként omlott össze. Mérnökök és építészek arra figyelmeztetnek, hogy a kormányzatnak haladéktalanul felül kellene vizsgálnia az összes olyan hasonló technológiával készült ingatlant, amely állva maradt, mivel azok szerkezeti stabilitása kérdéses. Enrique Larranaga, a Simón Bolívar Egyetem építésze és várostervezője bűnös mulasztásnak nevezte, hogy a politikai vezetés nem fogadja el a hazai egyetemi kutatóközpontok, statikus mérnökök szakmai segítségét. A szakember rámutatott, hogy a politikai kampányok során, sietve felhúzott lakótelepek többsége életveszélyes csapdává vált, különösen azok, amelyeket kétezer-tizenhárom után, a gazdasági mélyrepülés és az építőanyag-hiány időszakában építettek. A fővárostól északra fekvő, tengerparti La Guaira szövetségi állam szenvedte el a legnagyobb károkat. Ezen a területen különösen sok, az elmúlt három évtizedben épült lakóház található. A helyszínválasztásnak történelmi okai vannak, ezerkilencszázkilencvenkilencben a hegyekből lezúduló hatalmas sárlavinák és földcsuszamlások következtében harmincezer ember veszítette életét, egész városrészek radírozódtak le a térképről. A tragédia után a Chávez-adminisztráció gyors építkezésekbe kezdett a katasztrófa sújtotta övezetben. Nicolas Labropoulos építőmérnök magyarázata szerint a laza, homokos és kavicsos altalaj speciális alapozási technológiát, fokozott statikai megerősítést igényelne. A mozgásra hajlamos talaj, a tengerközelség miatti korrózió, valamint a minőségellenőrzés hiánya vezettek oda, hogy a modern tömbtömbök mellett a magántulajdonban lévő családi házak is összeomlottak. Richard Casanova, a mérnöki kamara képviselője megerősítette, hogy a papíron létező szigorú építészeti szabályozásokat a gyakorlatban senki sem ellenőrizte, a kivitelezők kispórolták az anyagot a szerkezetekből. Julia Buxton brit Latin-Amerika-szakértő kutatásai szerint a venezuelai lakosság csaknem kétharmada olyan ingatlanokban él, amelyek nem rendelkeznek hivatalos hatósági engedélyekkel, építési dokumentációval. A szakértő meggyőződése, hogy a lakásprogramokat átszövő rendszerszintű korrupció áll a tragédia hátterében, az elkövetkező időszak politikai vitáinak középpontjában ennek a felelősségnek a tisztázása kell, hogy álljon, ha a dél-amerikai ország valaha talpra akar állni ebből a megrázkódtatásból.