Koporsók és összeesküvések között terjed az ebola

A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén az ebola újra egyszerre egészségügyi, társadalmi és biztonsági válsággá vált. A járvány központja Ituri tartomány, azon belül Bunia és környéke, ahol a vírus a mindennapok legintimebb pillanataiba is betört: temetésekbe, kórházi várókba, családi udvarokba, menekülttáborokba. A mostani hullámot a Bundibugyo-vírus okozza, vagyis nem az a Zaire-törzs, amely ellen már léteznek bevált vakcinák és kezelések. A WHO afrikai regionális irodája szerint a kongói hatóságok a 17. ebolajárványra reagálnak az ország történetében, a veszélyhelyzetet május 17-én nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetként kezelték, és a fertőzés Ugandára is átterjedt.

A számok napról napra változnak, és már önmagukban is súlyosak. Az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ június 29-i összesítése szerint a kongói egészségügyi minisztérium június 27-ig 1274 igazolt esetet és 360 halálesetet jelentett, ebből 1165 esetet Ituriban. Észak-Kivuban 106, Dél-Kivuban három megbetegedést tartottak nyilván. Uganda addig 20 igazolt esetről és két halálesetről számolt be, Franciaországban pedig egy Kongóból hazatérő orvosnál mutatták ki a fertőzést. Az európai lakossági kockázatot az ECDC nagyon alacsonynak minősítette, mert az importált esetek elkülönítése és a kontaktok követése működő protokollok szerint történik.

A terepen azonban a járvány nem statisztikának látszik, hanem szétesett életek sorozatának. Buniában a koporsókészítők forgalma megugrott, a kórházaknál védőruhás önkéntesek fertőtlenítik a hordágyakat, a családtagok pedig sokszor távolról, dühvel és hitetlenkedve nézik, ahogy szeretteik testét lezárt eljárás szerint viszik el. Az ebola elleni védekezés egyik legérzékenyebb pontja a temetés: a halottak teste rendkívül fertőző lehet, miközben a hozzátartozók a helyi szokások szerint búcsúznának. Amikor a hatóságok ezt megakadályozzák, a közösségek egy része nem védelmet lát, hanem megaláztatást, külső beavatkozást és titkolózást.

Ez a bizalmatlanság most legalább akkora gond, mint a hiányzó felszerelés. Ituri harminc éve fegyveres konfliktusok, milíciák, kitelepítések és gazdasági kiszolgáltatottság földje. A helyiek sokszor azt tapasztalják, hogy segélyszervezetek csak válság idején jelennek meg terepjárókkal, miközben víz, iskola, biztonság és alapellátás évek óta hiányzik. Ebben a közegben gyorsan terjednek a rontásról, mérgezésről, kormányzati manipulációról és külföldi összeesküvésről szóló történetek. A WHO is arra figyelmeztetett, hogy a térségben a háborús múlt, a nagy népmozgás, a menekülttáborok zsúfoltsága és az egészségügyi létesítmények elleni incidensek különösen megnehezítik a felderítést, a kontaktkövetést és a betegek elkülönítését.

A vírus számára ez ideális terep. Az ebola nem tünetmentesen terjed a hétköznapi érintkezések során, a fertőzés átadása jellemzően a már beteg ember testnedveivel, illetve a fertőzött holttesttel való közvetlen érintkezéshez kötődik. Emiatt a gyors felismerés, az elkülönítés, a védőfelszerelés, a biztonságos temetés és a kontaktok 21 napos követése döntő jelentőségű. Ha a családok elrejtik a betegeket, ha a halálesetek otthon maradnak láthatatlanul, ha a kontaktok eltűnnek a bányavidékek, piacok és menekülttáborok forgatagában, a járvány újabb egészségügyi zónákban bukkanhat fel. A WHO szerint a Bundibugyo-vírusnál a vérzés gyakran nem látványos tünet, ezért a betegség könnyen összekeverhető maláriával, tífusszal vagy más lázas kórképpel.

Különösen súlyos, hogy az egészségügyi dolgozók is nagy számban kerültek veszélybe. A Reutersnek nyilatkozó WHO-tisztviselő szerint június közepéig 75 kongói egészségügyi dolgozó fertőződött meg, közülük 17 meghalt. Ennek egyik oka, hogy a vírus hónapokig keringhetett a hivatalos felismerés előtt, így orvosok, ápolók, takarítók és betegszállítók úgy találkoztak fertőzöttekkel, hogy még nem tudhatták, ebolás betegeket látnak el. A hiányzó kesztyű, maszk, csizma, klór és fertőtlenítőszer ilyen helyzetben nem adminisztratív probléma, hanem életveszély.

A kongói állam közben jelentős intézkedéseket ígér: kezelőközpontokat bővítenek, laborokat újítanak fel, ingyenessé tették az ellátást Ituriban, és emelni akarják a járványügyi válaszban dolgozók juttatásait. A baj az, hogy a rendszer eleve gyenge. A magánklinikák elvileg nem fogadhatnának ebolás betegeket, de a tünetek kezdetben bizonytalanok, a betegek sokszor több helyen is megfordulnak, mire kiderül, mi történt. Ezért klinikák zárnak be, dolgozók hagyják el posztjukat, és a hivatalos kezelőközpontok is megtelnek. A Guardian Africa CDC-adatokra hivatkozó beszámolója szerint a kezelőközpontok kihasználtsága már 95 százalék körül járt, miközben közel 300 pozitív tesztet adó ember tartózkodási helye ismeretlen volt.

A helyzet regionális kockázattá is vált. Uganda esetei azt mutatják, hogy a határok a gyakorlatban átjárhatók, a bányavidékekről, menekülttáborokból és kereskedelmi útvonalakról induló mozgások nehezen ellenőrizhetők. A WHO ugyan nem támogatja a nemzetközi utazási és kereskedelmi korlátozásokat, mert ezek sokszor csak informális, ellenőrizhetetlen útvonalakra terelik az embereket, a határ menti felderítés és az adatmegosztás erősítését kulcskérdésnek tartja.

A mostani járvány azért is veszélyesebb a korábbi, kisebb kongói hullámoknál, mert a Bundibugyo-vírus ellen nincs jóváhagyott, célzott vakcina vagy specifikus kezelés. A Zaire-törzs elleni oltási tapasztalatok itt nem vihetők át automatikusan. A védekezés ezért jelenleg a korai felismerésre, az agresszív folyadékpótlással és tüneti ellátással végzett kórházi kezelésre, a fertőzésmegelőzésre, a kontaktkövetésre és a közösségi bizalom helyreállítására épül. Közben kísérleti gyógyszer- és vakcinaprogramok indulnak: az Africa CDC sürgős, 18 millió dolláros támogatást kért a Kongóban tervezett kezelési vizsgálatokhoz, köztük az obeldesivir megelőző alkalmazásának és más terápiás lehetőségeknek a teszteléséhez.

A pénz hiánya önmagában is fékezi a választ. Az Africa CDC június végén már 1,4 milliárd dollárra emelte a szükséges források becsült összegét, mert a puszta járványügyi reagálás kevés, ha a humanitárius válságot nem kezelik. A felajánlások jelentős része papíron létezett, de a Reuters szerint addig csak töredéke érkezett meg ténylegesen. A fertőzöttek nyomon követése, a védőfelszerelés beszerzése, a helyi közösségi munkások fizetése és a menekülttáborok elérése mind pénzbe kerül, késlekedés esetén pedig a járvány olcsóbb kezelése helyett sokkal drágább regionális válság jöhet.

A krízisnek politikai vetülete is van. A járvány elleni intézkedések, a gyülekezési tilalmak és az utazási korlátozások könnyen átalakulhatnak hatalmi eszközzé egy olyan országban, ahol a központi állam iránt amúgy is gyenge a bizalom. A hatóságoknak egyszerre kell gyorsan cselekedniük és bizonyítaniuk, hogy nem elnyomó logikával, hanem a lakosság védelmében avatkoznak be. Ha ez nem sikerül, minden új intézkedés újabb pletykát szül, minden lezárt koporsó gyanút ébreszt, minden elmaradt magyarázat a járvány ellen dolgozik.

Az ituri ebolahullám tanulsága egyszerű és kemény: a vírus biológiáját ismerik, a megfékezés módszerei sem titkosak, mégis kudarcot vallhatnak, ha az állam, a kórház és a lakosság között nincs minimális bizalom. A legfontosabb munka ezért nem kizárólag a laborokban és kezelőközpontokban zajlik, hanem a falvakban, táborokban, temetéseken és családi udvarokon is. Ahol egy túlélő el tudja mondani, hogy a kezelőközpontból ki lehet jönni élve, ott a védekezés esélyt kap. Ahol a betegség helyét átveszi a rontás, a méreg és az összeesküvés magyarázata, ott a járvány minden hivatalos számon túl tovább mozog.