Aranyfüst és ösztönök uralják Trump Fehér Házát

Donald Trump második elnökségéről eddig is tudni lehetett, hogy jóval fegyelmezettebb, szervezettebb és politikailag tudatosabb, mint az első volt. A különbség mégsem abban áll, hogy a washingtoni intézmények megtanulták kezelni őt, sokkal inkább abban, hogy ő tanulta meg kezelni, megkerülni és maga alá rendezni az intézményeket. Maggie Haberman és Jonathan Swan, a The New York Times két újságírója a Regime Change című könyvében azt írja le, hogyan alakult át az amerikai végrehajtó hatalom egy olyan központtá, amely formailag továbbra is államigazgatás, működésében viszont egyre inkább családi vállalkozásra, privát klubra és udvartartásra emlékeztet.

A könyv több mint ezer interjúra épül, és nem elsősorban újabb botránykatalógus. A sok apró jelenetből az rajzolódik ki, hogy az amerikai elnökség belső ritmusa megváltozott. A döntések útja rövidebb lett, a formális egyeztetés súlya csökkent, a személyes jelenlét pedig minden korábbinál fontosabbá vált. Aki ott van az Ovális Irodában, az hallhatja, merre fordul éppen a hatalom. Aki nincs ott, az gyakran már csak a kész helyzettel találkozik. Egy ilyen rendszerben a befolyás nem feltétlenül beosztásból, hivatali rangból vagy szakmai tekintélyből fakad, hanem abból, hogy valaki fizikailag közel tud maradni az elnökhöz.

A szűk kör névsora sokat elárul erről a világról. A legérzékenyebb ügyekben rendszeresen ugyanazok jelennek meg Trump mellett: Susie Wiles kabinetfőnök, JD Vance alelnök, Marco Rubio külügyi és nemzetbiztonsági szerepben, Steve Witkoff különmegbízott, Stephen Miller tanácsadó. Katonai kérdésekben a könyv szerint Trump inkább Dan Caine vezérkari főnökre figyel, mint Pete Hegseth védelmi miniszterre. Ez már önmagában jelzi, hogy a hivatalos hierarchia és a valós döntési tér nem mindig esik egybe. Aki az elnök bizalmát élvezi, az olykor nagyobb súlyt kaphat, mint akinek a szervezeti ábrán erősebb pozíció jutott.

Az Ovális Iroda ebben a rendszerben nem egyszerű munkahely, inkább színpad és magánklub. Trump újradíszítette, aranyozott részletekkel, látványos tárgyakkal, saját ízlésének megfelelően. A könyv egyik jelenete szerint még maga is ragasztott aranyszínű dekorációt. Ez a részlet apróságnak tűnhet, mégis pontosan mutatja, hogyan gondolkodik a hatalomról: a térnek is róla kell beszélnie. A Fehér Ház történelmi intézmény, de Trump számára egyben saját márkájának központi helyszíne. Az állami reprezentáció, a személyes ízlés és az üzletemberi látványosság nála könnyen összecsúszik.

A könyvben szereplő leírás szerint az Ovális Irodába folyamatosan érkeznek és távoznak a vendégek: republikánus politikusok, iparmágnások, golfbarátok, countryénekesek, volt pankrátorok, kriptovilágból érkező szereplők, öböl menti hercegek, kegyelmet remélő elítéltek ismerősei. Némelyikük olyan megbeszélésen marad bent, amelyhez látszólag semmi köze. Ez a fajta nyitott, kavargó tér ellentéte annak a fegyelmezett döntéshozatali rendnek, amelyet a modern állam működéséről elképzelünk. Itt a nap végére gyakran minden egyetlen hosszú beszélgetéssé áll össze, amelyben külpolitika, média, személyes sérelmek, kegyelmi ügyek, gazdaság és kampánylogika egymásba folyik.

Trump ereje ebben a környezetben részben abból fakad, hogy nem akar klasszikus elnökként viselkedni. Vendégei közül sokan elismerik, hogy személyesen figyelmes, hízelgő, jó házigazda. Üdítőt és édességet kínál, úgy fogad embereket, mintha egyik klubjában lennének. Ez a közvetlenség lefegyverző lehet, főként azoknak, akik a távolságtartó washingtoni protokollhoz szoktak. A varázs másik oldala viszont az, hogy a döntés pillanatában a rendszer kiszámíthatatlanná válhat. A jó hangulatból, egy félmondatból vagy egy hirtelen felindulásból politikai irány lesz.

A Regime Change egyik központi állítása éppen ez: Trumpnál sokszor az utolsó benyomás a legerősebb. Amit legutóbb hallott, aki legutóbb beszélt vele, ami éppen megragadta a figyelmét, az akár rövid időn belül hivatalos iránnyá válhat. Egy magas rangú tisztviselő a könyvben úgy írja le ezt a logikát, hogy az amerikai politika bármely ügyben annyit jelent: mit mondott erről Donald Trump legutóbb. A gond csak az, hogy ez megváltozhat huszonnégy óra, két óra, egy óra vagy akár néhány perc alatt.

Ez különösen veszélyes külpolitikai és katonai ügyekben. A könyv szerint az Irán elleni izraeli akciók idején Trumpot lenyűgözte Izrael katonai teljesítménye, irigyelte a kedvező sajtóvisszhangot, és maga is részesévé akart válni az erődemonstrációnak. A szerzők leírása alapján a döntés nem egy hosszú stratégiai folyamat végpontjaként jelent meg, inkább egy olyan vezető reakciójaként, aki ösztönösen vonzódik a látványos cselekvéshez. Ez magyarázza, miért nehéz koherens trumpi doktrínát keresni. Van irány, van erőpolitika, van személyes ambíció, de a rendszert gyakran az adott pillanat érzelmi és politikai dinamikája mozgatja.

A személyesség a szövetségesekkel való kapcsolatban is meghatározó. A könyv egyik erős jelenete szerint Trump telefonon dühösen támadt Benjamin Netanjahura, és durva mondatokkal jelezte, mennyire elege van belőle. Ugyanakkor ugyanaz a Trump Joe Bidennel szemben, a választás utáni Fehér Ház-i találkozón, képes volt szinte nagyvonalúan fogalmazni: azt mondta neki, talán másként alakult volna minden, ha Biden versenyben marad, mert Pennsylvaniában szeretik. Ez a kettősség végigkíséri politikai pályáját. Egyik pillanatban sértett és támadó, a másikban kedélyes és elismerő. A különbséget sokszor nem az ügy súlya, hanem az adott személyhez fűződő pillanatnyi viszony határozza meg.

A rendszer egyik legfontosabb eleme az információszűrés. A könyv szerint Trump egyfajta buborékban él: klubjai és a Fehér Ház között mozog, miközben főként kedvező hírek jutnak el hozzá. Információforrásai között kiemelt helyen szerepel a Fox News, valamint azok a cikkek, amelyeket Natalie Harp válogat ki és nyomtat ki számára. Harpot a szerzők „emberi nyomtatóként” írják le: hordozható printerrel követi az elnököt, jelen van a golfpályán, a magánterekben, az Ovális Irodában, és a Truth Social-fiók körüli feladatokban is szerepet kap. Trump állítólag úgy beszél róla munkatársainak, mint aki biztosan sosem hagyja el.

Ez a fajta lojalitás Trump világában a legfontosabb valuta. A szakértelem hasznos lehet, de a feltétlen hűség nélkül kevés. Walt Nauta, a volt inasból lett bizalmas, szintén ilyen szereplő: személyes tárgyakat, sminket, hajlakkot, cukorkát, apró kellékeket visz magával. Ezek a részletek első látásra bulvárosnak tűnnek, mégis az állam működésének mélyebb kérdéséhez vezetnek. Ha a világ legerősebb hivatalának közvetlen környezete ennyire személyes, ennyire udvari jellegű, akkor a hatalom gyakorlása is elmozdul az intézményi logikától a személyes kiszolgálás felé.

Haberman és Swan végül magával Trumppal is beszélt. A leírás alapján az interjú pontosan olyan volt, amilyenre számítottak: csapongó, dicsekvő, harcias, időnként megnyerő, majd hirtelen támadó. Trump a könyv szerint egy „történészre” hivatkozva a történelem nagy hódítóihoz és diktátoraihoz hasonlította saját hatalmát, miközben kiderült, hogy az idézett személy valójában Gary Player golfbajnok caddie-je és bizalmasa. A jelenet egyszerre komikus és nyugtalanító. A világpolitikai önkép, a hízelgés iránti fogékonyság és a történelmi nagyság iránti vágy egyetlen epizódban sűrűsödik össze.

A második Trump-elnökség legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a rendszer nem kaotikus abban az értelemben, ahogy az első ciklus elején annak tűnt. Sokkal inkább saját szabályai szerint működik. Ezek a szabályok a közelségről, hűségről, gyorsaságról, látványról és a személyes benyomásról szólnak. A Fehér Házban továbbra is vannak intézmények, tanácsadók, miniszterek, protokollok, akták és jogi eljárások. A politikai gravitáció mégis egyetlen ember körül sűrűsödik. Aki ezt érti, az tud alkalmazkodni. Aki a régi washingtoni rendből indul ki, az lemaradhat a döntés pillanatáról.

Ezért fontosabb ez a könyv puszta kulisszatitkok gyűjteményénél. A tét nem az, hogy Trump ragasztott-e aranydíszt az irodában, milyen édességet kínál vendégeinek, vagy milyen lapokat nyomtatnak ki neki. Ezek a részletek azért számítanak, mert megmutatják, hogyan válik a személyes ízlés államformáló erővé. Az amerikai elnöki hatalom mindig is erősen kötődött a hivatal viselőjének karakteréhez. Trump második ciklusa azonban azt jelzi, hogy a karakter már nem egyszerű díszlet a hatalom körül, hanem a rendszer fő szervezőelve.

Európából nézve ez különösen fontos. Az Egyesült Államok szövetségesei hosszú időn át abból indultak ki, hogy Washingtonban lehetnek politikai kilengések, de az intézményi folytonosság végül stabilizálja a döntéseket. A Regime Change által felrajzolt kép más logikát mutat. A külpolitikai partnernek nem elég a minisztériumokkal, tanácsadókkal és diplomáciai csatornákkal számolnia. Figyelnie kell arra is, ki beszélt utoljára az elnökkel, milyen képet látott a televízióban, milyen hírt vittek elé, és milyen személyes sérelem vagy dicséret mozgatta meg aznap. Ez a világ sokkal kevésbé kiszámítható, mint a hidegháborús vagy a poszthidegháborús washingtoni modell volt.

Trump hívei persze éppen ezt tekintik erénynek. Szerintük az elnök gyors, ösztönös, nem hagyja, hogy a bürokrácia megbénítsa, és nem kér engedélyt azoktól, akik évtizedeken át irányították Washingtont. A kritikusok szerint viszont ugyanebből fakad a veszély: ha az elnöki akarat minden féket megelőz, akkor a döntések minősége a hangulat, a lojalitás és az utolsó beszélgetés függvényévé válik. A könyv ereje abban áll, hogy nem elméletet ír erről, hanem jeleneteket mutat. Ajtók nyílnak és csukódnak, emberek belépnek és bent maradnak, miközben a világpolitika iránya néha egyetlen beszélgetés alatt változik meg.

A Fehér Ház történetében mindig volt udvari jelleg, minden elnök körül kialakult belső kör, minden adminisztrációban voltak informális csatornák. Trump esetében a különbség az arányokban és a nyíltságban van. Nem rejti, hogy a személyes hűség alapján oszt bizalmat, nem szégyelli, hogy a látványos gesztusok vonzzák, nem törekszik arra, hogy döntéseit hagyományos szakpolitikai nyelven magyarázza. Ő maga a rendszer. Ebből fakad politikai ereje, és ebből fakad az a bizonytalanság is, amelyet másoknak kell kezelniük Washingtonban, Brüsszelben, Kijevben, Jeruzsálemben vagy Pekingben.

A Regime Change végső soron nem azt állítja, hogy Trump körül nincs kormányzás. Éppen ellenkezőleg: nagyon is van, csak másképp működik, mint ahogy a modern amerikai államtól megszoktuk. Kevesebb benne a távolság, több a személyes kiszolgálás; kevesebb a szűrő, több a közvetlen impulzus; kevesebb a fegyelmezett folyamat, több a pillanatnyi akarat. Ez a modell a híveknek hatékonyság, az ellenfeleknek intézményi leépülés. A világ többi része számára pedig olyan környezet, amelyben az Egyesült Államok továbbra is hatalmas, de egyre nehezebben olvasható szereplő.