Repedések a Maga-falon: Washington alkut keres Iránnal

Az amerikai jobboldali politikai elit legbelső köreiben komoly és mélyreható feszültségek robbantak ki az Iránnal szemben követendő stratégia miatt. Donald Trump és legszűkebb szövetségesi köre jelenleg egy tizennégy pontos memorandum alapján folytat tárgyalásokat Teheránnal, amelyet J. D. Vance koordinál. Ez a diplomáciai nyitás azonban heves ellenállást váltott ki a Republikánus Párt hagyományos, intervencionista szárnyából, miközben a gazdasági nacionalizmus elméleti megalapozói a katonai kudarcok nyílt beismerését és a háborús eszkaláció azonnali leállítását követelik.

A konzervatív táboron belüli viták hátterében meghúzódó legmarkánsabb összeesküvés-elmélet szerint a Teheránnal megkezdett egyeztetések csupán látványos politikai színjátékot jelentenek. A neokonzervatív körökben elterjedt narratíva alapján Donald Trump kizárólag azért kényszerült a tárgyalóasztalhoz, hogy a közelgő félidős választások előtt mesterségesen letörje a hazai üzemanyagárakat, elkerülve a választói elégedetlenséget. Ezen elmélet hirdetői meg vannak győződve arról, hogy a diplomáciai folyamat csupán átmeneti szünetet jelent, és a választások lezárulta után Washington azonnal visszatér a nyílt katonai nyomásgyakorláshoz, amelynek végső, elkerülhetetlen célja az iráni teokratikus rezsim teljes megdöntése.

Ezt a radikális, megalkuvást nem tűrő álláspontot olyan befolyásos republikánus politikusok képviselik, mint Lindsey Graham szenátor, aki számára a J. D. Vance által kialakított tárgyalási alapként szolgáló memorandum teljes mértékben elfogadhatatlan, hacsak nem egy jól kitervelt, taktikai jellegű félrevezetésről van szó. A héják táborát erősíti Mike Pence korábbi alelnök is, aki a 2021. január 6-i események után látványosan szakított Donald Trump rendszerével, most azonban a külpolitikai keményvonalasok oldalán tért vissza a politikai fősodorba, határozottan elutasítva az Iránnal szembeni engedményeket. A háborús eszkalációt szorgalmazó körök hangulatát jól tükrözik a védelmi és külpolitikai elithez közel álló tematikus podcastok, mint a School of War, az Iran Breakdown vagy a What the Hell Is Going On, amelyek folyamatosan a katonai fellépés szükségességét hangoztatják.

A Make America Great Again (MAGA) mozgalom egy jelentős, befolyásos része határozottan elhatárolódik ettől a háborús retorikától, és a realitások talajára állva sürgeti a lapozást. Ennek a realista megközelítésnek az egyik legmeghatározóbb hangadója Oren Cass, a gazdasági nacionalizmus elméleti szakembere, aki korábban intellektuális és doktrinális alapot biztosított Donald Trump protekcionista gazdaságpolitikájának. Oren Cass kritikája az iráni konfliktussal kapcsolatban egy olyan jobboldali ideológiából fakad, amely egy erős, stabil, belsőleg stabilizált Amerikát kíván felépíteni, nem pedig egy globális, túlkiterjedt birodalmat fenntartani.

Oren Cass érvelésének központi eleme, hogy az Irán ellen indított katonai akciók alapvető stratégiai hibának bizonyultak, a háború támogatói pedig ahelyett, hogy szembenéznének a kudarccal, újabb katonai beavatkozások követelésével próbálják elfedni a korábbi döntések tévútjait. Ez a magatartás a végtelenített eszkaláció logikáját követi, amelyben minden egyes fegyveres konfliktust kezdetben elkerülhetetlennek, gyorsnak és megnyugtatóan eredményesnek mutatnak be a döntéshozók. Amikor a várt politikai és stratégiai eredmények elmaradnak, a felelősséget a háborúpárti elit soha nem a kiinduló döntés elhibázott voltára vezeti vissza, hanem a katonai elszántság hiányát nevezi meg okként, azt állítva, hogy intenzívebben kellett volna csapást mérni, hosszabb ideig kellett volna az adott térségben maradni, és nagyobb kockázatokat kellett volna vállalni.

A realista elemzés éles határvonalat húz a harctéri taktikai sikerek és a hosszú távú stratégiai győzelmek közé. Az Amerikai Egyesült Államok haderejének képességeit, a precíziós bombázások hatékonyságát, a haditengerészeti infrastruktúra megsemmisítését vagy az iráni katonai létesítményekre mért pusztító csapásokat senki sem vonja kétségbe. Ezek a technikai eredmények önmagukban nem egyenértékűek a győzelemmel. A fegyveres konfliktusok valódi kimenetelét az határozza meg, hogy sikerül-e elérni a háború megindításakor kijelölt politikai célokat, ez a célkitűzés pedig az iráni hadműveletek esetében egyértelműen elbukott. Washington súlyos anyagi és strukturális károkat okozott, jelentősen lelassította a teheráni nukleáris programot, és meggyengítette az ország védelmi kapacitásait, a politikai rezsimet azonban nem tudta térdre kényszeríteni. Teherán képes a saját lakossága és a közel-keleti régió többi szereplője felé azt a sokatmondó üzenetet közvetíteni, hogy hatalmi struktúrája kibírta az összehangolt amerikai és izraeli katonai offenzívát.

Amikor Irán válaszlépésként lezárta a stratégiai fontosságú Hormuzi-szorost, és célzott támadásokat intézett a Perzsa-öböl energetikai infrastruktúrája ellen, az intervencionista politikusok azonnal igazolva látták korábbi álláspontjukat, miszerint Teherán agresszív fellépése miatt volt szükség a megelőző csapásokra. A realista szárny cáfolja ezt az érvelést, rámutatva arra, hogy az iráni ellenreakció teljesen kiszámítható volt, mivel Washington a konfliktus eszkalálásával egzisztenciális fenyegetést intézett a teheráni vezetés ellen. Az amerikai katonai beavatkozást megelőzően Irán nem hajtott végre ilyen léptékű és intenzitású romboló műveleteket a nemzetközi hajózási útvonalakon. Az Amerikai Egyesült Államok anélkül emelte meg a tétet, hogy készen állt volna megfizetni a győzelemhez szükséges politikai, gazdasági és emberi árat.

A hadműveleteket nem előzte meg alapos és átgondolt politikai előkészítés, hiányzott a minimális nemzeti konszenzus, és a döntéshozók elmulasztották egyértelműen elmagyarázni az amerikai állampolgároknak, hogy miért érné meg vállalni a növekvő gazdasági költségeket, az energiaellátási kockázatokat, a szárazföldi csapatok esetleges bevetését, valamint a háború regionális szintű kiterjedését. Egy felelősségteljes stratéga minden körülmények között abból a feltételezésből indul ki, hogy az ellenfél pontosan azokat a lépéseket fogja megtenni, amelyeket a saját szempontjából a legkárosabbnak ítél meg. Katonai terveket nem lehet arra a naiv elképzelésre alapozni, hogy a szembenálló fél együttműködik a washingtoni forgatókönyvvel.

Bár Irán szenvedte el a legsúlyosabb anyagi és infrastrukturális veszteségeket, a stratégiai mérleg azt mutatja, hogy Teherán pozíciója hitelesebbé vált a nemzetközi porondon, mint a konfliktus kezdetén volt. Az iráni ellenállás arra kényszerítette Washingtont, hogy diplomáciai kiutat keressen a helyzetből. Jelenleg nem a gazdaságilag és katonailag meggyengített Teherán könyörög a békéért, hanem az Amerikai Egyesült Államok kényszerül tárgyalásokra, mivel nem akarja és nem tudja tovább vállalni az eszkaláció fenntarthatatlan terheit. Az a politikai deklaráció, miszerint Irán soha nem rendelkezhet nukleáris fegyverrel, üres szólam marad, ha nincsenek meg a cél eléréséhez szükséges valós eszközök. A külpolitika nem szándéknyilatkozatok halmaza, hanem a célok, az eszközök és a költségek közötti racionális egyensúly fenntartása.

Az Iránnal kötendő új megállapodás kétségtelenül kedvezőtlenebb feltételeket tartalmazhat az eredeti status quo-hoz képest. A valódi megalázottságot nem a szerződés aláírása jelenti, hanem az a tény, hogy Washington egy olyan háborút vívott meg, amely közvetlenül ehhez a kényszerhelyzethez vezetett. Azok a politikusok, akik ma a tárgyalódelegáció tagjait árulással vádolják, arra a sofőrre hasonlítanak, aki az árokba vezette a járművet, majd a helyszínre érkező autómentőt hibáztatja a kialakult helyzetért.

Donald Trump megítélése emiatt felemás a saját táborán belül. A MAGA mozgalom realista szárnya élesen bírálja a volt elnököt a háborús folyamatok elindítása miatt, ugyanakkor elismeri azt az érdemét, hogy hajlandó megálljt parancsolani a rombolásnak. A veszteségek minimalizálása és a tévedések beismerése a legritkább és leginkább hálátlan politikai döntések közé tartozik. Egy olyan vezetőt, aki implicit módon elismeri a stratégiai kudarcot, a közvélemény azonnal gyengeséggel vádol meg, míg a konfliktus folytatását követelő héják mindig érvelhetnek azzal, hogy a teljes győzelem már elérhető közelségben volt. Emiatt egy elhibázott háborúból való bátor kilépéshez lényegesen nagyobb politikai elszántságra van szükség, mint a fegyveres konfliktus megkezdéséhez. Az amerikai jobboldalon belül jelenleg egy mély kulturális és doktrinális háború zajlik: az egyik oldalon a neokonzervatív intervencionizmus áll, amely szerint minden vereség a végrehajtói akarat hiányára vezethető vissza, a másik oldalon pedig a konzervatív realizmus, amely a hatalom hatékonyságát kizárólag az elért kézzelfogható eredmények alapján méri. Ha az amerikai választók arra kényszerülnek, hogy olyan meggondolatlan vezetőket válasszanak, akik hibás háborúkba sodorják az országot, bízni kell abban, hogy ezen vezetők rendelkeznek majd azzal a minimális bölcsességgel is, amely a konfliktusok lezárásához szükséges.