Trump közel-keleti terve romba döntheti a térséget

Donald Trump amerikai elnök az elmúlt időszakban többször is határozott és egyértelmű követeléssel fordult Szíria új átmeneti vezetőjéhez, Ahmed al-Sarához. Az Egyesült Államok első embere azt várja el a damaszkuszi kormányzattól, hogy küldjön katonai csapatokat Libanon területére, és ott fegyveres erővel számolja fel az Irán által támogatott síita milíciát, a Hezbollahot. Az amerikai elnök nyilvános megszólalásaiban úgy fogalmazott, hogy a szír hadsereg ebben a tekintetben sokkal hatékonyabb munkát végezne, mint Izrael, amely hosszú ideje vívja fegyveres harcát a szervezet ellen. Az elemzők és a közel-keleti szakértők nagy része megdöbbenéssel fogadta a Washingtonból érkező nyilatkozatokat, a terveket teljes mértékben abszurdnak és a helyi realitások teljes figyelmen kívül hagyásának nevezve. Az érintett szír átmeneti elnök, Ahmed al-Sara egyelőre igyekszik rendkívül óvatosan és diplomatikusan reagálni, hogy fenntartsa a washingtoni adminisztráció jóindulatát. Hivatalos álláspontja szerint csupán félreértésről van szó, és a megbeszélések a valóságban arról szólnak, miként tudna Szíria hozzájárulni egy biztonságos, békés és tartós politikai megoldáshoz Libanonban.

Ennek ellenére számos bizonyíték és nyilatkozat utal arra, hogy Donald Trump nagyon is konkrét katonai beavatkozást vár el a szír fegyveres erőktől. Az amerikai elnök egy televíziós interjúban nyíltan bírálta Izraelt a Libanonban folytatott hadviselése miatt, kifejezve csalódottságát, amiért a szövetséges állam nem volt képes végleg leszámolni a Hezbollah fegyvereseivel, hozzátéve, hogy közel áll ahhoz a döntéshez, hogy ezt a feladatot inkább átadja Szíriának. Bár a damaszkuszi vezetés folyamatosan cáfolja a megegyezés tényét, a katonai együttműködésről szóló hírek és találgatások nem csillapodnak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Libanonban működik egy kisebb, de ideológiailag rendkívül radikális szunnita iszlamista csoport, amelynek kifejezett érdeke lenne, hogy Ahmed al-Sara – aki korábban maga is az al-Kaida kötelékében harcolt – beszálljon egy felekezeti alapú háborúba a síita fegyveresek ellen. Ráadásul a szír hadsereg soraiban szép számmal szolgálnak olyan Közép-Ázsiából érkezett ujgur és üzbég harcosok, akik könnyen visszatérhetnek a korábbi radikális harci módszereikhez, ami ellenőrizhetetlenné tenné az eseményeket.

A történelmi háttér vizsgálata megmutatja, hogy a Hezbollah korábban, a polgárháborús évek alatt Bassár al-Aszad elnök rezsimjének oldalán, Irán szövetségeseként harcolt Szíria területén. A konfliktus előrehaladtával a kormányellenes felkelést egyre inkább a szunnita iszlamisták uralták, köztük Ahmed al-Sara is, aki az al-Kaidához köthető milícia vezetőjeként emelkedett fel. Bár később hivatalosan elhatárolódott a terrorszervezettől, az ő emberei – akik ma a hivatalos szír hadsereg gerincét alkotják – és a Hezbollah fegyveresei közvetlen, véres ellenségek voltak a csatatéren. Donald Trump most ezt a korábbi ellentétet próbálja meg áthelyezni libanoni területre, ami szinte biztosan egy újabb pusztító polgárháború kirobbanásához vezetne. Ebből a helyzetből a Hezbollah ráadásul propagandacélokat is kovácsolhatna. A szervezet a libanoni kormány leszerelési és gyengítési kísérleteit könnyedén beállíthatná egy nemzetközi, síita-ellenes összeesküvés részeként, amellyel olyan helyi síita lakosokat is képes lenne mozgósítani és soraiba toborozni, akik eddig távol tartották magukat a milíciától. Már maga a szír katonai beavatkozás lehetősége is komoly hivatkozási alapot biztosít a szervezet saját retorikájának megerősítésére.

Az amerikai elnök ráadásul egy olyan szír vezetéstől követel külső katonai expedíciót, amely a saját országát sem tudta még konszolidálni, miután másfél évvel ezelőtt megbukott a Bassár al-Aszad nevével fémjelzett rendszer, és ezzel megtört az iráni befolyás is az országban. A belső feszültségeket jól mutatják a közelmúlt fegyveres összecsapásai a szír hadsereg és a helyi drúz csoportok között Szuveida környékén. Miközben az amerikai csapatok kivonulása után Damaszkusznak sikerült visszaállítania az ellenőrzést az északkeleti, korábban kurdok által felügyelt autonóm területek felett, a drúz régió helyzete teljesen megoldatlan maradt. Ezzel párhuzamosan Izrael sem hagyott fel a katonai műveletekkel. Az Aszad-rendszer bukása után az izraeli hadsereg, amely nem bízik a Damaszkuszban hatalomra került iszlamista vezetőkben, benyomult az 1974-ben létrehozott ütközőzónába szír területen. A biztonsági helyzet az ország többi részén is rendkívül ingatag, a korábban uralkodó alavita vallási kisebbség tagjai folyamatosan fegyveres atrocitások áldozataivá válnak.

Nemcsak a muszlim kisebbségek, hanem a keresztény közösségek is joggal tartanak az iszlamista nyomástól, amely az új szír politikai és katonai elit bizonyos köreiből árad. Mindeközben Ahmed al-Sara ígéretet tett az Egyesült Államoknak arra, hogy fegyveres erejével fellép a térségben továbbra is aktív Iszlám Állam terrorszervezet ellen. Az ország gazdasági helyzete, különösen az energiaellátás rendszere siralmas állapotban van. A helyzetet súlyosbítja, hogy az izraeli-Hezbollah háború kiéleződése óta a becslések szerint százonhuszonötezer szír menekült tért vissza Libanonból a hazájába, akiknek az ellátása szinte lehetetlen feladat elé állítja a hatóságokat. Bár a nemzetközi közösség tagjai pontosan ismerik Ahmed al-Sara radikális múltját, jelenleg nincs más választásuk, mint abban bízni, hogy az átmeneti vezető képes lesz stabilizálni Szíria belső helyzetét.

A libanoni szír katonai intervenció ötletének veszélyei mögött évtizedes történelmi traumák húzódnak meg. Szíria hosszú időn keresztül teljes mértékben dominálta és ellenőrizte a libanoni belpolitikát. A szír csapatok az 1976-os polgárháborús év óta állomásoztak Libanonban, és a helyi lakosság jelentős része megszállóként tekintett rájuk, még akkor is, ha jelenlétüket kezdetben az Arab Liga mandátuma legitimálta. A damaszkuszi katonák harminc év után, 2005 májusában vonultak ki az országból, miután a megszállás ideje alatt számtalan libanoni állampolgárt vettek őrizetbe, akik közül sokan soha többé nem tértek vissza a családjukhoz. A végső törést Rafik Haríri korábbi libanoni miniszterelnök 2005 februári meggyilkolása jelentette. A pokolgépes merénylet mögött a közvélemény a damaszkuszi vezetést gyanította, ami hatalmas tömegtüntetéseket váltott ki, és végül kikényszerítette a szír csapatok teljes távozását. A politikai élet ezt követő megosztottsága a szírbarát és szírellenes erők között a polgárháború szélére sodorta Libanont. A szír politikai befolyás a katonai kivonulás után is megmaradt a Hezbollah közvetítésével, és Damaszkusz egészen 2008-ig el sem ismerte formálisan a szomszédos ország szuverenitását, nagykövetet is csak ekkor küldött Bejrútba. Bár egy nemzetközi különleges bíróság később a Hezbollah három tagját bűnösnek találta a Haríri-merényletben, a szíriai állam közvetlen parancsát jogilag nem tudták rábizonyítani a vádlottakra, akik azóta is ismeretlen helyen bujkálnak. Az amerikai nyomás egy ilyen feszült történelmi helyzetben könnyen lángba boríthatja a Közel-Keletet.