Barankovits neve nem takarja el a KDNP álszentségét

Barankovits István sorsa valóban ilyen volt. A kommunista hatalom szorításában a Demokrata Néppárt vezetőjének végül menekülnie kellett, pártja ellehetetlenült, a magyar kereszténydemokrata hagyomány pedig évtizedekre kiszorult a nyilvános politikából. Ezt nem kell vitatni. Éppen ezért olyan szomorú, amikor a mai KDNP politikusai Barankovits, Varga László, Kovács K. Zoltán vagy más nagy elődök nevét emlegetik, mintha természetes joguk volna hozzájuk.

A gond nem az emlékezéssel van. A történelmi elődökre emlékezni kell, különösen akkor, ha olyan legendás személyiségekről beszélünk, akik veszélyes ellenszélben vállalták meggyőződésüket. A gond az örökség kisajátításával van. A mai KDNP-nek alig van köze ahhoz a hagyományhoz, amelyet sajátjaként emleget. Barankovitsék pártja a demokrácia utóvédharcát vívta a kiépülő kommunista diktatúrával szemben. A mai KDNP ezzel szemben hosszú éveken át a Fidesz mögött állt, annak hatalmi rendszerét szolgálta, az állampárt döntéseit igazolta, annak politikai nyelvét vette át. Nem fékező erő volt, vagy erkölcsi kontroll, még kevésbé kereszténydemokrata lelkiismeret, hanem afféle kormányzati melléküzemág.

Barankovits István politikai tragédiája abban állt, hogy olyan korban próbált demokratikus keresztény politikát képviselni, amikor a hatalom már a pluralizmus felszámolására készült. A Demokrata Néppárt politikusai tudták, hogy a kommunista állam nem vitapartnerként tekint rájuk, hanem ellenségként. Mégis vállalták a megszólalást, a parlamenti ellenzékiséget, a politikai következményeket. A mai KDNP viszont éppen a bátorság hiányával írta be magát az elmúlt másfél évtized történetébe.

Mert hol volt ez a párt, amikor a Fidesz lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét? A KDNP többnyire ott volt, ahol mindig: a Fidesz mellett, a hatalom közelében, parlamenti szavazógépként és erkölcsi díszletként. Ha kellett, keresztény mázat adott vállalhatatlan politikához. Ám legfőképpen hallgatott. A vasárnapi boltbezárás jó példa erre a politikai hozzáállásra. A KDNP saját nagy társadalompolitikai ötleteként adta el a szabad vasárnapot, miközben az intézkedés sokak életét nehezítette meg, a dolgozók valós problémáit nem oldotta meg, a társadalom jelentős része pedig kezdettől elutasította. A keresztény családvédelem szép szavaiból itt is hatalmi beavatkozás lett: majd az állam megmondja, mikor vásárolhat az ember, mikor dolgozhat a bolt, hogyan kell helyesen élni. A KDNP politikája sokszor ebben merült ki: erkölcsi fölény hirdetése, kevés empátia, sok szabályozási buzgalom, kevés valós társadalmi érzékenység.

Ez az álszentség a legfájóbb. A kereszténységről beszéltek, de közben gyakran hiányzott belőlük az irgalom. Családról beszéltek, de nem értették meg azok gondját, akik szegénységben, kiszolgáltatottságban, rossz munkakörülmények között éltek. Nemzetről beszéltek, de elfogadták, hogy a hatalom honfitársakat bélyegezzen meg. Szabadságról beszéltek, de éveken át nem zavarta őket, ha az állam saját polgárai fölé nő. Hitvallásról beszéltek, de ritkán vállaltak konfliktust ott, ahol a hatalommal szemben kellett volna kimondani egy kereszténydemokrata nemet.

Barankovits azonban nem csak „keresztény” politikus volt. Demokratikus, szociálisan érzékeny, nyugat-európai értelemben vett kereszténydemokrata gondolkodó, aki nem az államvallásos frázisokból, hatalmi hűségből építette politikáját. Pártja még a „keresztény” jelzőt is elhagyta, mert el akart határolódni a két világháború közötti keresztény politika erkölcsi és politikai terheitől. Ez ma különösen fontos részlet. A mai KDNP sokszor éppen azt a fajta önkritikát nélkülözte, amely Barankovits politikai gondolkodását komollyá tette.

Ráadásul a történelmi kép sem olyan egyszerű, ahogy a mai emlékezetpolitika szereti bemutatni. Barankovits és Mindszenty József viszonya hűvös, sokszor feszült volt. A bíboros a magyar katolikus ellenállás ikonikus alakja lett, a KDNP mai politikusai is szívesen hivatkoznak rá, de Barankovits más politikai logikában gondolkodott. Ő parlamentáris pártpolitikát, társadalmi reformot, demokratikus keresztény irányt keresett, Mindszenty pedig más történelmi, egyházpolitikai és közjogi világot képviselt. Erről Latorcai aligha beszélne hosszan, mert a mai KDNP emlékezetpolitikájába jobban illik a gondosan kifényesített, konfliktusmentes hősök csarnoka, mint a valódi történelem.

A Demokrata Néppárt politikusai olyan korban vállalták a sorsukat, amikor a politikai bátorságnak ára volt. A mai KDNP politikusai olyan korban hivatkoztak rájuk, amikor a hatalomhoz való hűségnek jutalma volt. Ez a különbség mindent elmond. Az egyik oldalon száműzetés, megfigyelés, ellehetetlenítés, erkölcsi kockázat. A másikon államtitkári székek, biztos parlamenti helyek, kormányzati pozíciók, állami pénzekkel körbevett intézményvilág, és végtelen lojalitás Orbán Viktor rendszeréhez. Ezért visszás, amikor Barankovits nevét a szájukra veszik. Minden ilyen hivatkozás azt a kérdést hívja elő: vajon mit szólna Barankovits István ahhoz a párthoz, amely ma az ő nevével takarózik? Vannak sejtéseink.