Az ország fizeti meg az előző külügy luxusának árát

Kevés adat mutatja meg olyan pontosan az Orbán-korszak állami működésének természetét, mint Szijjártó Péter 2025-ös repülési listája. A nyilvánosságra került összesítés szerint a volt külgazdasági és külügyminiszter hivatali útjaihoz tavaly 19 alkalommal béreltek repülőgépet, összesen 2 036 759 693 forintért. Ez már önmagában is elképesztő szám. Egyetlen év, egyetlen miniszter, tizenkilenc út, több mint kétmilliárd közpénz. A lista azért különösen erős politikai ügy, mert nem elvont költségvetési sorról van szó, amelyet távoli minisztériumi táblázatokban lehet elrejteni, hanem nagyon is érthető történetről: hova ment a miniszter, mennyiért ment, és miért kellett ehhez ilyen drága megoldás.

Szijjártó Péter hosszú éveken át az Orbán-kormány egyik leglátványosabban mozgó tagja volt. A külpolitikai szerepéből tudatosan épített állandó jelenlétet. Egyik nap Moszkva, másik nap New York, harmadik nap Peking, aztán Brüsszel, Belgrád, Ankara vagy Washington. A kormányzati kommunikáció mindezt a munkabírás, a magyar érdekérvényesítés és a „diplomáciai nagyüzem” bizonyítékaként mutatta be. Csakhogy a most előkerült számok már egy másik történetet mesélnek el. Azt, hogy a tempónak ára volt, és ezt az árat nem Szijjártó Péter, nem a Fidesz, nem a propagandagépezet fizette meg, hanem a magyar adófizetők.

A legdrágább tétel a februári amerikai út volt: Budapest–New York, majd Washington–Budapest, 245 906 547 forintért. Ez az összeg önmagában is nehezen magyarázható olyan országban, ahol a közszolgáltatások állapota évek óta romlik, az egészségügyben várólisták vannak, az iskolákban tanárhiány, a kistelepüléseken pedig sokszor a legalapvetőbb állami jelenlét is gyenge. A történetben ráadásul van egy különösen sokatmondó részlet: Szijjártó Péter az út során New Yorkból Washingtonba vonattal ment, erről posztolt is, a bérelt gép viszont a beszámolók szerint közben szintén átrepült Washingtonba. A nyilvánosság felé maradt a vasutas családból származó politikus képe, a háttérben pedig mozgott a százmilliós nagyságrendű luxuslogisztika.

A listán nem csak hosszú távú, kontinenseken átívelő utak szerepelnek. Volt Budapest–Belgrád–Budapest út 37,5 millió forintért, Budapest–Pozsony–Budapest 18 millióért, Budapest–Banja Luka–Budapest csaknem 12 millióért. Ezek a tételek azért nehezen emészthetők, mert a közelségük miatt rögtön felmerül: valóban indokolt volt-e bérelt repülőgéppel menni olyan célpontokra, ahová autóval, vonattal vagy menetrend szerinti járatokkal is el lehet jutni. A külügyi munka persze időérzékeny lehet, a miniszteri napirend sűrű, a biztonsági és szervezési szempontok is számítanak. De egy demokratikus államban a kényelmi, presztízs- és tempószempontok nem írhatják felül automatikusan a közpénz józan használatát.

Szijjártó Péter esetében az ügy azért is válik politikailag veszélyessé a Fidesz számára, mert a párt éveken át szigorú, munkás, puritán kormányzati szerepfelfogást próbált eladni a saját táborának. A kampányokban mindig a dolgozó emberek, a családok, a rezsiszámlák, a falusi hétköznapok és a nemzeti önvédelem képei jelentek meg. Ezzel szemben a kormányzati elit valós működésében újra és újra felbukkantak a luxusjachtok, a magánrepülők, a rejtett vagyoni hálózatok, a drága utak, a kiváltságos hozzáférés jelei. A Szijjártó-lista ebbe a sorba illeszkedik. Nem elszigetelt epizód, hanem rendszerlogika: a hatalom képviselői a köz szolgálatáról beszéltek, miközben egyre természetesebbnek vették a kivételes kényelmet.

A Fidesz reakciója is ezt a régi reflexet mutatta. A párt lényegében azzal védekezett, hogy Szijjártó Péter kiváló külügyminiszter volt, aki sok hasznot hozott Magyarországnak, és munkájának költségei megfeleltek az európai gyakorlatnak. Ez a válasz azonban nem zárja le az ügyet. Egy politikus teljesítményét lehet vitatni, a diplomáciai utak szükségességét is lehet mérlegelni, de a közpénzköltésnél nem elég annyit mondani, hogy a miniszter fontos ember volt. Épp a fontos emberek esetében kellene a legnagyobb átláthatóság. A hatalomnak nem jár automatikusan korlátlan komfort. A magas tisztség nem ment fel az elszámolás alól.

A Szijjártó-féle külpolitika ráadásul politikai tartalmában is vitatott örökséget hagyott maga után. Az Orbán-kormány az elmúlt években folyamatosan konfliktusban állt az Európai Unió főáramával, miközben különös energiával ápolta kapcsolatait Moszkvával, Pekinggel és több autoriter rendszerrel. A miniszter a kormány egyik fő arca lett ebben az irányváltásban. A gyakori utazások így nem semleges diplomáciai technikát jelentettek, hanem egy külpolitikai modell látványos működtetését. Amikor most kiderül, hogy ennek a modellnek csak a bérelt repülőgépes része egyetlen év alatt kétmilliárd forintnál is többe került, akkor már nem pusztán utazási számlákról beszélünk. Arról beszélünk, mennyibe került Magyarországnak az a politikai irány, amelyben a kormány sokszor saját nyugati szövetségeseivel szemben határozta meg magát.

Az ügy egyik tanulsága az átláthatóság hiánya. Ha ezek az adatok korábban, automatikusan, kereshető formában elérhetők lettek volna, akkor nem utólagos politikai botrányként robbannának, hanem a közpénzügyi ellenőrzés természetes részeként jelennének meg. A demokratikus működéshez nem elég, hogy egy minisztérium néha, nyomásra, átvilágítás után adatokat hoz nyilvánosságra. A normális rend az volna, hogy a miniszteri utak költségei, az igénybe vett szolgáltatások, a szerződő cégek, a döntési indokok és az alternatívák vizsgálata eleve hozzáférhető. Nem utólagos kegyként, nem politikai fegyverként, hanem közpénzügyi alapnormaként.

A másik tanulság a felelősség kérdése. A kétmilliárdos repülési számla nem keletkezett magától. Valakik megrendelték ezeket az utakat, valakik jóváhagyták a bérléseket, valakik aláírták a szerződéseket, valakik ellenőrizték vagy éppen nem ellenőrizték a szükségességüket. Ha a rendszerben a miniszter saját működéséhez saját maga vagy a saját apparátusa teremtette meg a feltételeket, akkor az különösen súlyos probléma. Ilyenkor az ellenőrzés belső körré válik: aki használja a lehetőséget, ugyanannak a politikai rendszernek a része, amely megteremti és igazolja a lehetőséget. Ez a NER egyik alapszerkezete volt: a döntés, az indoklás és az ellenőrzés ugyanabban a hatalmi térben mozgott.

Sok választó számára a kétmilliárdos szám azért is lehet erős, mert könnyen lefordítható a hétköznapokra. Ennyi pénz családok ezreinek jelentene érdemi segítséget iskolakezdéskor, betegellátáskor, lakhatási válságban, rezsitartozásnál vagy egy önkormányzati intézmény fenntartásánál. A politikai luxus akkor válik igazán dühítővé, amikor szembekerül a társadalom tapasztalatával. A kormány éveken át azt kérte az emberektől, hogy fogadják el a szűkösséget, a drágulást, az állami szolgáltatások gyengeségét, a kórházi és iskolai gondokat. Közben a külügyminiszteri utazási rendben természetesnek látszott a százmilliós gépbérlés.

A Fidesz számára azért kellemetlen ez az ügy, mert nehezen lehet rá hatékonyan kommunikációs választ adni. A „Szijjártó sokat dolgozott” típusú érv csak a törzsszavazók egy részének lehet elég. A számok makacsok. A Pozsonyba tartó 18 milliós út, a Belgrádba tartó 37 milliós út, a negyedmilliárdos amerikai látogatás olyan konkrétum, amelyet nehéz brüsszeli támadással, háborús veszéllyel vagy ellenzéki bosszúval eltakarni. Lehet mondani, hogy a diplomáciának költsége van. Ez igaz. De ebből nem következik, hogy minden költség indokolt, minden bérlés arányos, minden út szervezése védhető.

A mostani nyilvánosság egyik próbatétele az lesz, hogy az ügy megmarad-e egynapos felháborodásnak, vagy valódi elszámoltatási folyamattá válik. A tételes lista után logikus következő lépés volna a szerződések, a megrendelések, az engedélyezési lánc és az indoklások feltárása. Melyik cég mennyit kapott? Milyen eljárásban választották ki? Volt-e verseny? Vizsgálták-e az olcsóbb lehetőségeket? Miért kellett rövid európai utakhoz is külön gép? Ki döntött a használatról, és ki vállalta érte a felelősséget? Ezek nem politikai bosszúkérdések. Ezek egy normális állam alapvető kérdései.

A Szijjártó-repülések ügye végső soron a hatalom önképéről szól. Arról, hogy a kormányzati elit szolgálatnak vagy kiváltságnak tekintette-e a tisztségét. A közpénzhez való viszony sokszor többet árul el egy politikai rendszerről, mint a nagy beszédek. Lehet nemzeti érdekről, szuverenitásról, békéről, befektetésekről és diplomáciai sikerekről beszélni. De amikor a számlák előkerülnek, kiderül, mennyibe került a mutatvány. A kétmilliárdos repülési örökség azért fájdalmas, mert nem egy rosszul sikerült adminisztratív tételnek látszik, hanem egy korszak önarcképének. A felhők fölött is ugyanaz a rendszer működött, amely lent az országot irányította: kevés ellenőrzés, sok magyarázat, drága kiváltságok és az a biztos tudat, hogy a végén úgyis az adófizető állja a cechet.

Keret 1 címe: