Nyílt katonai konfliktustól tart Izrael Törökországgal

Valamikor régen teljesen más idők jártak a Közel-Keleten, hiszen Törökország hosszú éveken át azon kevés muzulmán többségű államok közé tartozott, amelyekkel Izrael kifejezetten pragmatikus, jól működő diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat ápolt. Napjainkra azonban ez a viszony teljesen megváltozott, a korábbi együttműködést mély gyanakvás, feszültség és nyílt ellenségeskedés váltotta fel a két regionális középhatalom között. Ezt a fojtogató és feszült légkört ma már minden olyan utazó a saját bőrén tapasztalhatja meg, aki megérkezik az izraeli határellenőrzésre. Korábban, ha valakinek az útlevelében egy törökországi nyaralásból származó pecsét szerepelt, legyen szó egy antalyai vagy bodrumi pihenésről, a tel-avivi határőrök egyszerűen, kérdések nélkül átengedték a beléptető kapukon. Manapság viszont az ilyen pecsétek láttán azonnal hosszas, rendkívül részletes és gyanakvó kihallgatás veszi kezdetét a repülőtéren. A biztonsági tisztek aprólékosan faggatják az utazókat arról, hogy miért pontosan az adott török várost választották, milyen célból érkeztek oda, kivel találkoztak a kint tartózkodásuk során, és milyen kapcsolatokat ápolnak török állampolgárokkal.

A diplomáciai és hétköznapi hangulat drasztikus romlásának elsődleges forrása az Ankara felől érkező kormányzati retorika, amely az elmúlt években folyamatosan és láthatóan agresszívabbá vált. Rövid idővel a Hamász által végrehajtott, 2023. október 7-i mészárlást követően Recep Tayyip Erdogan török elnök nyilvánosan terrortámaszpontnak és terrorállamnak nevezte Izraelt. A verbális támadások ezt követően is szisztematikusan folytatódtak, a török államfő nyilvános beszédeiben azt kívánta, hogy az égiek hozzanak teljes pusztulást, nyomort és békétlenséget a zsidó államra. Június elején a török elnök még tovább fokozta a nyomást, amikor egy nemzetközi fórumon kijelentette, hogy Izrael jelenlegi politikája és katonai doktrínája közvetlen fenyegetést jelent az egész emberiség számára, a globális békét veszélyeztetve.

Jeruzsálemben ezt a folyamatos verbális össztüzet rendkívüli aggodalommal és éberséggel regisztrálják a védelmi szervek. Benjamin Netanyahu miniszterelnök egy kormányülési felszólalásában kiemelte, hogy szinte egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy a török államfő ne követelné vagy vizionálná Izrael államának teljes megsemmisítését. Az izraeli miniszterelnök nyomatékosította, hogy a kormány és a hadvezetés ezeket a fenyegető kijelentéseket a legvéresebb komolysággal kezeli, és nem tekintik őket egyszerű belpolitikai célú propaganda-szövegeknek. A török retorika az izraeli társadalmi diskurzusban és a helyi sajtóban is mély bizonytalanságot, feszültséget generál. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy az egyik legbefolyásosabb izraeli napilap, a Yedioth Ahronoth a címlapján nyíltan feltette a kérdést, hogy vajon a török elnök egy Izrael elleni közvetlen katonai háborúra készíti-e fel a fegyveres erőit és az ország lakosságát.

Ráadásul nemcsak az izraeli védelmi szektorban gondolják úgy, hogy a török vezető tirádái mögött valós katonai szándékok húzódnak meg. Egy Németországban élő, száműzött török oknyomozó újságíró, Abdullah Bozkurt, aki hosszú évek óta szisztematikusan tanulmányozza a török elnöki hatalmi apparátus belső működését, megerősítette, hogy egyre több kézzelfogható jel utal a háborús előkészületekre. A legfontosabb és legveszélyesebb bizonyítéknak egy új nemzeti mobilizációs rendeletet tart, amelyet a török államfő elnöki dekrétummal léptetett életbe, felváltva az elavult, még 1990-ben megalkotott szabályozást. Ez az új jogi keret lehetővé teszi a török állam számára, hogy már egy homályosan, pontatlanul definiált feszült helyzet vagy nemzetközi konfliktusos állapot esetén is azonnal teljes háborús üzemmódra állítsa át a gazdaságot és a közigazgatást. Ehhez a radikális lépéshez ráadásul már nincs szükség hivatalos hadüzenetre sem. A rendelet értelmében a hatóságoknak, a magánvállalatoknak és a civil személyeknek kérés nélkül, azonnal a hadsereg rendelkezésére kell bocsátaniuk a személyi állományukat, a gépjárműveiket, a gyártókapacitásaikat és a teljes logisztikai infrastruktúrájukat katonai célokra. A korábbi szabályozással ellentétben a török elnök most már teljesen egyedül, a saját hatáskörében is elrendelheti a teljes országos mobilizációt, a parlamentnek pedig csupán utólag, formálisan kell jóváhagynia a döntést.

Az oknyomozó újságíró számos egyéb konkrét és aggasztó gyakorlati intézkedésre is felhívta a figyelmet, amelyek a háttérben zajlanak. Ide tartozik a török hazai rakéta- és drónprogramok költségvetésének radikális megemelése, valamint a gyártósorok bővítése. Ezzel párhuzamosan a török hatóságok új, szigorú építési szabályzatot vezettek be, amely kötelezővé teszi a modern, megerősített óvóhelyek kialakítását minden újonnan épülő lakó- és középületben. Jelentős állami beruházások zajlanak a katonai üzemanyag-tároló kapacitások növelésére, és a nehézszállítási járműpark bővítésére is. A török minisztériumoknak és a regionális kormányzati szerveknek részletes, naprakész mobilizációs terveket kell készíteniük, amelyeket rendszeres, éles katonai és polgári védelmi gyakorlatok keretében tesztelnek a gyakorlatban.

A történelem arra tanít, hogy ez nem az első eset, amikor a török vezetés közvetlen katonai lépéseket fontolgat Izraellel szemben. Még 2010-ben történt, hogy izraeli kommandósok megrohanták a Mavi Marmara nevű török hajót, amely humanitárius segélynek álcázva próbálta meg áttörni a gázai tengeri blokádot. Az akció során több török állampolgárságú radikális aktivista életét vesztette, ami hatalmas nemzetközi botrányt okozott. A belső katonai jelentések szerint a török elnök az incidens után komolyan fontolóra vette egy Izrael elleni korlátozott katonai csapás végrehajtását a Földközi-tengeren, ám a török hadsereg akkori mérsékelt, magas rangú tábornokai határozottan felléptek a terv ellen, és végül megakadályozták a háborús eszkalációt.

A török államfő levonta a megfelelő tanulságokat ebből a belső ellenállásból. A 2016-os, máig tisztázatlan hátterű sikertelen katonai puccskísérletet követően egy hatalmas tisztogatási hullám keretében több ezer katonatisztet és tábornokot bocsátott el a hadseregből, sokukat börtönbe zárva. Ez a tisztogatás elsősorban a fegyveres erők azon nyugatbarát, a NATO és az Egyesült Államok iránt lojális vezetői rétegét érintette, akik korábban képesek voltak fékként működni, és akik 2010-ben még vissza tudták tartani az elnököt a meggondolatlan katonai kalandoktól. Ezzel a lépéssel a hadsereg hagyományos szekuláris autonómiája megszűnt, a helyüket pedig a kormányzó párthoz hű, ideológiailag elkötelezett tisztek vették át.

A nemzetközi elemzők régóta próbálják megfejteni, hogy mi motiválja a török elnök Izrael-ellenes politikáját. Asli Aydintasbas, az amerikai Brookings Institution nevű kutatóintézet Törökország-szakértője rámutatott, hogy a legtöbb külpolitikai kérdéssel ellentétben az elnök itt nem csupán hideg, racionális politikai kalkuláció alapján cselekszik. Bár a nemzetközi porondon az elnök alapvetően pragmatikus politikusként ismert, aki ügyesen lavírozik és egyensúlyoz a Nyugat, Oroszország, valamint a közel-keleti államok között, a palesztin kérdés és Jeruzsálem státusza teljesen különleges, érzelmi helyet foglal el a világképében. Ez a téma a török elnök számára mélyen személyes, vallásilag és ideológiailag túlfűtött ügy. A török kormányzati elit szemében Izrael ma már az első számú akadályát jelenti annak, hogy Ankara megvalósítsa nagyszabású külpolitikai törekvéseit, és kiterjessze saját dominanciáját a teljes közel-keleti régióra.

Ez a fajta revizionista, úgynevezett neoottomán gondolkodásmód mélyen gyökeret vert a jelenlegi török kormányzati és közigazgatási rendszerben. Június elején a kormányzó AKP párt egyik kiemelt rendezvényén Mustafa Ciftci török belügyminiszter kijelentette, hogy Törökország történelmi küldetése, hogy egy napon felszabadítsa Jeruzsálemet a megszállás alól. Úgy fogalmazott, hogy a történelem megismétli önmagát, és ezek a szent területek a jövőben ismét a török nemzet birtokába fognak kerülni az égiek akaratából, helyreállítva a korábbi évszázados rendet. Ezek a kijelentések közvetlenül kapcsolódnak az Oszmán Birodalom dicső múltjához, hiszen Jeruzsálem és a környező területek évszázadokon át a szultánság közvetlen fennhatósága és irányítása alá tartoztak, egészen az első világháború végéig.

A török hatalmi és terjeszkedési igények jelenleg Szíriában mutatkoznak meg a legnyilvánvalóbb és legveszélyesebb módon. Gallia Lindenstrauss, az izraeli Nemzetbiztonsági Kutatóintézet török ügyekkel foglalkozó szakértője hangsúlyozta, hogy Törökország mára a szír polgárháborús övezet egyik legbefolyásosabb, megkerülhetetlen katonai és politikai szereplőjévé vált. Korábban Ankara katonai tevékenysége elsősorban Szíria északi, határ menti területeire korlátozódott, ahol a kurd milíciák elleni küzdelemre összpontosítottak. Napjainkra azonban a török hadsereg és a hírszerzés befolyása kiterjedt az egész országra. A politikai súlypontok eltolódását mutatja, hogy a szíriai kormányváltás óta az új szír elnök, Ahmed al-Sharaa már négy alkalommal utazott Ankarába, hogy személyesen egyeztessen a török államfővel a két ország katonai és stratégiai együttműködéséről.

Ez a helyzet közvetlen biztonsági problémát jelent Izrael számára. Az izraeli légierő ugyanis rendszeresen hajt végre harci műveleteket és légicsapásokat a szír légtérben, hogy biztosítsa a 2024-ben létrehozott határ menti pufferzóna sérthetetlenségét, és megsemmisítse az Izraelt fenyegető terrorista csoportok fegyverraktárait, logisztikai bázisait. Minél erősebb és kiterjedtebb a török katonai és légvédelmi jelenlét Szíriában, annál nagyobbá válik a kockázata egy közvetlen, nem kívánt katonai incidensnek vagy összecsapásnak a török és az izraeli erők között. Egy ilyen légi incidens beláthatatlan láncreakciót indíthatna el a két ország között.

Annak érdekében, hogy a katasztrófát elkerüljék, Izrael és Törökország a színfalak mögött egy közvetlen katonai kommunikációs csatornát és forródrótot hozott létre. Hasonlóan ahhoz a rendszerhez, amelyet az izraeli hadsereg korábban az orosz erőkkel tartott fenn a szír légtérben, ez a jeruzsálemi és ankarai parancsnokságok közötti közvetlen vonal azt a célt szolgálja, hogy megelőzzék a vadászgépek ütközését vagy a téves célpont-azonosításokat. A katonai szakértők szerint ez a forródrót az elmúlt hónapokban hasznosnak és hatékonynak bizonyult a gyakorlatban, a puszta tény azonban, hogy a két országnak már egy ilyen vészhelyzeti kommunikációs csatornára van szüksége a fegyveres összecsapás elkerülésére, önmagában is rendkívül sokatmondó és aggasztó jelenség.

Emiatt Izraelben ma már sokan attól tartanak, hogy Irán után Törökország válhat a zsidó állam jövőbeli legnagyobb és legveszélyesebb egzisztenciális fenyegetésévé. Gallia Lindenstrauss szerint ugyanakkor az ilyen közvetlen összehasonlítások még koraiak és túlzóak. Törökország ugyanis Iránnal ellentétben a mai napig a NATO hivatalos tagja, amely ezer szállal kötődik a nyugati védelmi rendszerekhez és az Egyesült Államok gazdaságához. A nemzetközi színtéren számos olyan befolyásos politikai és katonai szereplő van, akik egy esetleges krízis esetén minden létező diplomáciai eszközt bevetnének annak érdekében, hogy megakadályozzanak egy közvetlen, nyílt katonai eszkalációt Izrael és Törökország között, hiszen az a teljes védelmi szövetséget romba döntené. Ennek ellenére a fegyveres konfliktus eshetőségét ma már egyetlen komoly katonai tervező sem zárhatja ki teljesen a forgatókönyvekből. Törökország napjainkban egyszerre működik a regionális stabilitás megőrzésében érdekelt hatalomként és a határok átrendezésére törekvő revizionista erőként a Közel-Keleten. Hogy a két ellentétes politikai törekvés közül végül melyik válik dominánssá az ankarai döntéshozatalban, azt jelenleg lehetetlen megjósolni, így a török elnök kiszámíthatatlan politikája még sok álmatlan éjszakát fog okozni a jeruzsálemi védelmi kabinet tagjainak.