Moszkva zsákutcában: háborúval takarják a csődöt

Az orosz hatalom most jutott el ahhoz a ponthoz, ahol a győzelmi propaganda már alig takarja el a rendszer valódi állapotát. Vlagyimir Putyin továbbra is hideg magabiztosságot próbál mutatni, ám a mögötte álló ország egyre kevésbé hasonlít a hivatalos televíziók birodalmi képére. A háborús gazdaság lendülete kifulladt, a technológiai elszigeteltség tartós kárrá vált, a szankciók pedig évek alatt beépültek a mindennapokba. Oroszország ma drágábban, lassabban és rosszabb minőségben tudja pótolni azt, amit korábban a globális gazdaságból szerzett be. A Kreml ezt pontosan érzékeli. Ezért beszél nehéz időkről, sorsfordító küzdelemről, történelmi próbatételről, miközben gondosan kerüli a lényeget: a rendszer saját döntései szűkítették be a mozgásterét. A hadsereg és a hadiipar elsőbbsége minden más területet kiszorít. A költségvetésben a fegyveres testületek, a biztonsági apparátus és a haditermelés viszi el a legbiztosabb forrásokat, miközben az oktatás, az egészségügy, a regionális fejlesztés és a lakossági szolgáltatások egyre szűkebb pályára kerülnek. A háborús boom látszata sokáig működött. A hadiüzemek rendeléseket kaptak, a beszállítók bővítettek, a behívottak és szerződéses katonák családjai ideiglenesen több pénzhez jutottak. Ez azonban torz növekedés volt. Olyan gazdasági szerkezetet épített, amely a pusztításból él, közben elvonja a munkaerőt és a tőkét a civil ágazatoktól. A munkaerőhiány ma már a szállításban, az építőiparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltatásokban is fékez. A magas kamatok hűtik a beruházásokat, az infláció pedig felzabálja a bérnövekedést. A leglátványosabb törést most az üzemanyagválság mutatja. Egy olajnagyhatalom lakói benzinkutaknál állnak sorba, régiókban korlátozásokat vezetnek be, a mezőgazdaság a betakarítás idején üzemanyagért küzd, és a hatalomnak már rendfenntartó segítőket kell küldenie a kutakhoz. Az ukrán dróncsapások finomítókat és raktárakat érnek, vagyis a háború ára közvetlenül megjelenik az orosz hátországban. A Kreml éveken át azt üzente, hogy a konfliktus távoli, ellenőrzött, a lakosság számára elviselhető. A benzinkutaknál kígyózó sorok ezt az üzenetet cáfolják. A társadalmi hangulat ettől még nem robbanásszerű. Oroszországban a félelem, az alkalmazkodás és a politikai apátia régi reflex. A többség nem szervezkedik, nem lázad, inkább kivár, panaszkodik, elkerüli a feltűnést. Ez a fásultság azonban nem azonos a lelkes támogatással. A hatalom számára különösen veszélyes, hogy a háború már nem a peremvidékek, a szegény régiók és a katonacsaládok ügye. A nagyvárosok felett is megjelentek a drónriasztások, repülőterek állnak le, infrastruktúrák sérülnek, és a Krímben a turizmus helyét egyre inkább az ellátási bizonytalanság veszi át. Putyin politikai csapdája éppen itt zárul össze. Ha enged, elismeri, hogy az évek óta tartó véráldozat, gazdasági öncsonkítás és diplomáciai elszigetelődés nem hozta el a beígért győzelmet. Ha folytatja, tovább roncsolja az ország tartalékait, miközben egyre több erőszakot kell alkalmaznia odahaza és a fronton. A Kreml ezért a fokozást választja: több rakéta, több drón, több fenyegetés, több katonai nyelv, több rendkívüli logika. A civil infrastruktúra elleni csapások üzenete világos: ha Oroszország nem tud győzelmet felmutatni, szenvedést próbál előállítani politikai eredményként. Ebben a rendszerben a szélsőséges hangoknak kijelölt szerepük van. A katonai bloggerek, ultranacionalista kommentátorok és nukleáris fenyegetésekkel játszó szereplők a Kreml informális hangszórói. Totális mozgósítást, kíméletlenebb csapásokat, a kijevi vezetés elleni közvetlen támadásokat, sőt nukleáris jelzéseket követelnek. A döntés nem feltétlenül náluk születik, de a jelenlétük hasznos a hatalomnak: tesztelik a társadalmi tűréshatárt, rémisztik a Nyugatot, és a mérsékeltnek láttatott Putyin mellé odarajzolják a még sötétebb alternatívát. A Nyugatnak ebből azt kell megértenie, hogy a gazdasági gyengülés önmagában nem hoz gyors politikai fordulatot. Egy autoriter rendszer sokáig képes a társadalomra terhelni a válságot, ha közben az elit biztonságát, a fegyveres apparátus lojalitását és a propaganda monopóliumát megőrzi. A szankciók hatása mégis valós: drágítják a háborút, lassítják a technológiai pótlást, rontják a hadiipar minőségét, szűkítik a költségvetést, és egyre több belső konfliktust hoznak felszínre. A Kreml azért fokoz, mert a mozgástere szűkül. A legveszélyesebb szakasz éppen ez. Amikor a győzelem távolodik, a vereség beismerése pedig politikailag elviselhetetlen, a hatalom hajlamos a kockázatot növelni. Oroszország ma ebben az állapotban van. A gazdaság tartalékai fogynak, a társadalom türelme kopik, a hadsereg óriási veszteségek árán araszol, a vezetés pedig továbbra is a félelemben látja a stratégia lényegét. Ez nem stabilitás, hanem fegyveres menekülés előre. A Kreml azt reméli, hogy a világ fárad el hamarabb.