A szarajevói emberszafari sajátságos legendája

Amikor az amerikai mozik 1932-ben műsorukra tűzték a Zaroff, a nyilas szervezet című alkotást, a korabeli közönség valósággal elborzadt. A korai horrorfilm egy orosz arisztokratáról mesél, aki egy elhagyatott magánszigeten hamis jelzőfényekkel hajítótöréseket provokál, hogy a partra menekülő túlélőkre időtöltésből, puszta szórakozásból vadásszon. A film címe szójátékra épül, az angol nyelvben a game kifejezés a játék mellett vadat, vadászvada is jelent. A női főszereplő, Fay Wray egy évvel később a King Kong globális sikerével vált világhírűvé, ez a korai mű pedig elindította a filmművészetben az emberre vadászó emberek alműfaját. Gazdag férfiak, akik unalomból vagy a megmagyarázhatatlan izgalom kedvéért embertársaik életére törnek, a mozi világában évtizedek óta visszatérő motívumnak számítanak, szinte néhány évente érkezik egy újabb feldolgozás. A közelmúltban megjelent nemzetközi sajtóhírek, könyvek és filmek alapján azonban ez a hátborzongató téma nem maradt meg Hollywood fikciós határain belül. A beszámolók szerint a szörnyűség a valóságban is megtörtént a boszniai főváros, Szarajevó 1992 és 1995 közötti véres ostroma idején.

A vádakat egy 2022-ben bemutatott szlovén dokumentumfilm és két nemrég kiadott kötet terjesztette el a köztudatban. A Szarajevói szafari című alkotásban egy névtelenségbe burkolózó tanú azt állítja, hogy a háború alatt az amerikai hírszerzésnek dolgozott, és saját szemével látta a külföldről érkező embervadászokat. A könyvekben egy olasz és egy horvát szerző hasonló képet fest fel: gazdag nyugati állampolgárok, köztük kiemelkedően sok olasz, hatalmas összegeket fizettek azért, hogy hétvégi kiruccanások keretében a szerb katonai állásokból szarajevói lakosokat lőhessenek le. A probléma csupán az, hogy a három mű tartalmilag semmit sem bizonyít. Az állítólagos szemtanúk mindegyike vagy halott, vagy ellentmondásokba keveredik, szavahihetetlen, esetleg teljesen semmitmondó információkat közöl. A szövegekben folyton a rejtélyes Mr. X, a meg nem nevezett informátor és különféle névtelen alakok bukkannak fel. Ha valaki Szarajevóban közvetlenül a helyszínen kérdezősködik, és olyan emberekkel beszél, akik a valóságban is túléltek a több éves blokádot, gyorsan a történet belső ellentmondásaira bukkanhat.

Jó példa erre Mirko Majdandžić ferences szerzetes, aki a Boszniában több mint fél évezrede jelen lévő rend tagja. A helyiek által csak Mirko testvérként ismert férfi az egész ostromot a fővárosban töltötte, a ferences rendtartomány vezetőjének titkáraként tevékenykedett. Visszaemlékezései szerint a totális elzártság és a krónikus vízhiány jelentette a legszörnyűbb tapasztalatot. A háború későbbi szakaszában ugyan kiépült egy titkos alagút az ostromgyűrű alatt, ám annak használatához szigorú katonai engedélyre volt szükség. A tizenhat év feletti fiatal férfiak ezt a hozzáférést szinte soha nem kapták meg, mivel hadkötelesként a város védelmére volt szükségük. Egyházi személyként Mirko testvér rendelkezett ilyen engedéllyel, nagyjából száz alkalommal hagyta el a várost az alagúton keresztül, hogy a túléléshez szükséges cikkeket, segélyeket szervezzen be, de természetesen minden alkalommal visszatért. Mások éveken át maradtak bezárva, mintha egy koncentrációs táborban éltek volna.

A mindennapi valóság részét képezték a hegyekben megbúvó mesterlövészek is. A szerzetes felidézett egy esetet, amikor autóval közlekedett a városban, és a szeme láttára találtak el egy járókelőt. A sebesültet beemelte a gépkocsijába, és azonnal kórházba szállította. Néhány hónappal később egy idegen kereste fel a kolostort, a megmentett férfi volt az, aki köszönetet akart mondani az életéért. A mesterlövészek jelenléte a szerzetes számára nem legenda, a hegyekben rejtőző fegyveresek a katonai gyűrűbe szorult százezrek számára a mindennapi halálos fenyegetést jelentették. Ennek ellenére a szerzetes mély szkepticizmussal fogadja a szarajevói embervadászatról szóló történeteket. Azt elismeri, hogy mesterlövészek voltak, de azt a felvetést, hogy külföldi férfiak tömegei érkeztek volna pénzért gyilkolni, rendkívül nehezen tudja elhinni. Önkéntesek természetesen harcoltak a frontvonalak mindegyik oldalán, és a világban sajnálatos módon léteznek perverz, gonosz emberek, ám a szerzetesben felmerül a logikus kérdés: ha ezek az olasz embervadászok léteztek, a háború alatt miért nem hallott róluk senki a blokád alatt lévő városban?

A szerzetes különösen akkor válik gyanakvóvá, amikor értesül arról, hogy Ezio Gavazzeni olasz szerző a Hétvégi mesterlövészek című, leleplezőnek szánt könyvében azt állítja, a szarajevói ferencesek tudtak az ügyről. Egy AC monogramú tanú a könyvben azt állítja, hogy a háború alatt segélyszállítmányokat szállított Boszniába, és megismerkedett egy ferences testvérrel, aki a szétosztást koordinálta. Ez a szarajevói szerzetes, akinek a nevére a tanú állítólag nem emlékezett, többször említette neki, hogy látott olaszokat mesterlövészként tevékenykedni. Mirko testvér megdöbbenéssel fogadja az állítást. A háború alatt mindössze huszonnyolc ferences élt a városban, az érseket is beleértve, és egyik rendtársától sem hallott soha olyasmit, amit az olasz szerző tanúja állít. A valóságban soha egyetlen szarajevói lakossal sem találkozott, aki látta volna ezeket a külföldi szafariturnékat.

Egy ilyen találkozás technikai megvalósíthatósága is komoly kérdéseket vet fel. Ahhoz, hogy az olaszokat a nyelvi sajátosságok alapján azonosítani lehessen, a szerb állásokból le kellett volna merészkedniük hallótávolságon belülre. Az ostrom természetéből adódóan létezett egy merev belső és külső gyűrű, a frontvonalak között nem lehetett csak úgy átjárni, mint egy cserkésztáborban. Amikor a könyvekben szereplő azon állítások kerülnek szóba, miszerint évek alatt külföldiek százai érkeztek a fővárosba gyilkolni, a szerzetes valószínűtlennek nevezi a tömeges jelenséget. Nem kételkedik az emberi gonoszságban, de kizártnak tartja, hogy egy ekkora volumenű dolog úgy menjen végbe, hogy a helyiek semmit se vegyenek észre belőle. Egyik közeli ismerőse, egy boszniai horvát férfi fegyverrel a kezében védte a várost a frontvonalon, de tőle sem hallott soha ilyen történetet.

A legenda védelmezői gyakran hivatkoznak arra, hogy létezik egy hivatalos tanúvallomás. A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök kivizsgálására létrehozott hágai nemzetközi törvényszék előtt egy amerikai önkéntes tűzoltó, John Jordan tett egy olyan homályos nyilatkozatot, amelyet sokan a fizetős gyilkos turizmus bizonyítékaként értelmeznek. A férfi hivatalosan humanitárius segítőként tartózkodott az ostromlott városban. A bíróság előtt 2007 elején, egy szerb tábornok elleni perben azt vallotta, hogy a szerb erők által ellenőrzött Grbavica negyedben olyan férfiakat látott, akik szemmel láthatóan nem ismerték a terepet, és helyi szerb fegyveresek kalauzolták őket. Turistalövészekről beszélt, bár saját bevallása szerint lőni egyszer sem látta őket, csupán azt észlelte, hogy az egyik mesterlövész-állásból a másikba kísérték őket. Ebbe a vallomásba a szenzációra éhes szerzők sokat láttak bele, a sajtó pedig átvette a narratívát, kész bizonyítékként kezelve a bírósági jegyzőkönyvet.

A közelebbi vizsgálat során azonban ebből a bizonyítékból sem marad semmi. Érdemes kontextusba helyezni, mit jelent egyetlen vallomás a hágai törvényszék huszonöt éves működése alatt. A bíróság fennállása során százhatvan férfi és egy nő ellen emelt vádat, az eljárásokban 2015-ig négyezer-hatszázötven tanú szólalt fel. Ebből a hatalmas tömegből egyetlen egy személy beszélt külföldi turistalövészekről, a maradék négyezer-hatszáznegyvenkilenc nem tett említést ilyenről. Bár a tanúk többségét nem kifejezetten a szarajevói ostrom részleteiről kérdezték, az arányszám jól mutatja az elszigetelt állítás súlyát. Kérdéses az is, mennyire tekinthető hitelesnek maga John Jordan. A kérdés igazi szakértői a hágai főügyészek, Carla Del Ponte és utódja, Serge Brammertz, akik hatalmas nyomozócsoporttal vizsgálták a balkáni háborús bűnöket. A film rendezője és az oknyomozóként fellépő szerzők közül valamiért senkinek nem jutott eszébe, hogy felvegye a kapcsolatot a főügyészségi hivatalokkal.

A hágai ügyészség egyik korábbi magas beosztású jogásza névtelenséget kérve határozottan cáfolta a szafaritörténetet. A szakember dühösnek nevezte magát a legenda miatt, mivel az véleménye szerint eltereli a figyelmet a valódi háborús bűnök felderítéséről és a valódi elkövetők felelősségre vonásáról. A törvényszék több mint tízmillió oldalnyi elektronikus dokumentumában John Jordan zavaros szavain kívül semmilyen utalás nincs a külföldi gyilkos turistákra. Az ostromot vizsgáló korábbi ügyészek egyike sem hallott soha szafarilövészekről. Hasonló a helyzet a boszniai, olasz és belga ügyészségeken is, a hatóságok kezében semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs, a történetek kizárólag harmadkézből származó elbeszélésekre épülnek. John Jordan szavait a bíróság annak idején teljesen hiteltelennek minősítette, és az ítélet indoklásában semmilyen szerepet nem kaptak.

Az ostromot túlélő emberek, történészek és szakértők beszámolói mind ugyanarra az eredményre vezetnek. Nem csupán a bizonyítékok hiányoznak a gazdag külföldiek állítólagos embervadászatára vonatkozóan, de még logikus közvetett utalások sincsenek. Ezzel szemben rengeteg jel mutat arra, hogy a szenzációhajhász film és a könyvek tele vannak durva tárgyi tévedésekkel és ellentmondásokkal. A boszniai embervadászat története a tények tükrében nagyjából annyira reális, mintha azt állítanánk, hogy a háború alatt a legendás King Kong jelent meg a hegyekben, hogy megvédje a szarajevói lakosságot. A történet alkalmas a közvélemény sokkolására, de a valósághoz semmi köze sincs.