Az elfeledett évszázadok gyilkos hőségei

A francia területeket nemrégiben sújtó rendkívüli nyári hőség komoly aggodalmat keltett a lakosság körében, a meteorológiai elemzések pedig azonnal felszínre hozták a kérdést, hogy a most tapasztalt folyamatok mennyire tekinthetők példa nélkülinek a történelemben, írja összeállításában a Le Figaro. A korabeli feljegyzések és a modern éghajlatkutatási adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a pusztító hőhullámok ciklikusan végigkísérték az elmúlt évszázadokat, és minden egyes alkalommal hatalmas emberáldozatot, gazdasági összeomlást, valamint társadalmi feszültséget hagytak maguk után. Az írott források szerint I. Ferenc uralkodása alatt, 1524 nyarán a termőföldek teljesen kiszáradtak, a növényzet elpusztult a csapadékhiány miatt. Troyes városában egy hónapnyi tikkasztó és száraz hőség után hatalmas tűzvész pusztított, amely teljesen megsemmisített másfélezer lakóházat, rávilágítva a tartós meleg és a városi infrastruktúra sérülékenységére.

Az északi félteke éghajlattörténetét vizsgáló kutatók, köztük Emmanuel Le Roy Ladurie és Keith Briffa munkái pontos képet adnak a középkori és kora újkori állapotokról. Az 1420-as esztendőben a rendkívüli meleg már februárban kezdetét vette, és egészen májusig tartott, majd a nyári hónapokban egy permanens, intenzív hőhullámmá alakult át. A nap szinte elégette a szántóföldeket, a gabonatermés katasztrofális szintű visszaesést mutatott. A terméskiesés drasztikus áremelkedést idézett elő a piacon, ami a korabeli magas inflációval és a pénz folyamatos leértékelődésével párosulva éhínségbe sodorta a lakosságot. Egy korabeli névtelen párizsi krónikás részletes naplójában feljegyezte, hogy a búza és a liszt ára olyan mértékben megemelkedett, hogy egy hagyományos mérési egységnek számító setier búza harminc frankba került a párizsi csarnokokban, ami megfizethetetlen volt a szegényebb rétegek számára. Az Albi környéki régióban a tartós forróság miatt a rozs aratását már április végén meg kellett kezdeni, a cseresznye pedig szokatlan módon már a tavasz közepére teljesen beérett.

A klímakutatók adatai alapján az 1473-as és az 1504-es év is a második évezred legmelegebb nyarai közé tartozott. Egy generációval később, 1540-ben egy újabb, rendkívül száraz és intenzív hőhullám csapott le Franciaországra, Németországra és Közép-Európára, miközben I. Ferenc francia király és V. Károly német-római császár folytatták egymással a kontinens feletti dominanciáért vívott küzdelmüket. Christian Pfister svájci történész kutatásai megállapították, hogy abban az évben a Rajna medre szinte teljesen kiszáradt, a folyót több helyen gyalogosan is át lehetett szelni. Az 1540-es évjáratú borok a rendkívüli napsütés és a magas hőmérséklet miatt olyan magas cukortartalommal rendelkeztek, hogy a fermentációt követően egy sűrű, likőrszerű itallá alakultak, amelyet a gyűjtők és a hozzáértők egészen a huszadik század végéig kerestek a piacon.

Aryan van Engelen holland klímakutató referenciának számító listája szerint az 1556-as év, II. Henrik uralkodásának időszaka is a legdurvább hőségek közé tartozik. Gilles de Gouberville normandiai vidéki nemesember korabeli naplójában leírta, hogy április eleje óta egyetlen csepp eső sem esett a régióban, a búza ára pedig csillagászati magasságokba, huszonkét sous-ra emelkedett vékaenként a szárazság miatt. A rendkívüli forróság hatására a tengerparti Cotentin-félszigeten és Normandiában hatalmas erdőtüzek keletkeztek, ami az egyébként csapadékos, nedves klímájú északnyugati régióban teljesen szokatlannak számított. Július huszonharmadikán a nemes feljegyzése szerint olyan elviselhetetlen, rendkívüli hőség tombolta körül a birtokát, hogy a jószágok is elhullottak. Párizsban az egyházi vezetők a helyzet láttán engedélyezték, hogy a főváros védőszentje, Szent Geneviève ereklyetartóját körmenetben vigyék végig az utcákon, így könyörögve az égi áldásért és az esőért.

A tizenhetedik század sem hozott enyhülést a lakosságnak. XIII. Lajos tizennégy éves korában, 1616 júniusában és júliusában egy olyan intenzív hőhullám alakult ki, amely az elmúlt ötszáz év egyik leghevesebb melegidőszakának tekinthető. Le Roy Ladurie elemzése szerint a hőség ekkor nem párosult teljes aszállyal, a lehulló csapadék mennyisége elegendő volt a mezőgazdasági termelés megmentéséhez. Húsz évvel később, 1636-ban azonban a franciáknak már nem volt ilyen szerencséjük. A nyári forróság extrém méreteket öltött, a folyók és patakok vízszintje kritikusan alacsonyra süllyedt. Az állóvízzé változó medrekben a szennyeződés koncentrálódott, a tiszta ivóvíz hiánya miatt a falvakban és a városokban robbanásszerűen elszaporodtak a vérhasért felelős mikroorganizmusok. A fertőzés villámgyorsan terjedt a higiénia teljes hiánya miatt, a toxiózis és a magas lázzal járó bélfertőzés csecsemők és kisgyermekek ezreinek életét követelte. Tetézte a bajt, hogy miközben Pierre Corneille megírta híres drámáját, a Le Cid-et, Franciaország éppen nyílt háborúban állt az osztrák és spanyol Habsburgokkal, a katonamozgások pedig a pestisjárványt is elterjesztették a településeken, aminek következtében a halottak száma országosan elérte a több százezer főt.

A klíma a Napkirály, XIV. Lajos uralkodásának utolsó évtizedében is kíméletlen csapásokat mért a lakosságra. Az 1705-ös év nyarán kialakult hőhullám a becslések szerint kétszázezer ember, elsősorban kisgyermek halálát okozta a dehidratáció és a szennyezett vizek terjesztette fertőzések miatt. A spanyol örökösödési háború harcai miatt a közigazgatás képtelen volt segítséget nyújtani. Erzsébet Sarolta rajnai palotagrófnő, a király sógornője augusztus tizenharmadikán kelt levelében arról számolt be, hogy két hónapja egyetlen csepp eső sem esett, a hőség napról napra növekszik, a fák levelei pedig úgy elszáradtak, mintha tűz marta volna végig az erdőket. Ugyanebben a hónapban Giovanni Domenico Cassini csillagász Párizsban elhelyezett hőmérője egyszerűen tönkrement, elpattant a harmincnyolc Celsius-fokot meghaladó hőség intenzitásától. Tizennégy évvel később, 1719-ben, Orléans-i Fülöp régenssége alatt egy újabb tartós forróság újabb négyszázezer áldozatot követelt az országban.

A tizennyolcadik század második felében a felvilágosodás hatására a közvélemény már nem isteni csapásként vagy elkerülhetetlen végzetként tekintett a klímaváltozások humán katasztrófáira. A megerősödő polgári nyilvánosság a problémákért és az ellátási nehézségekért már nem az uzsorásokat vagy a gabonafelhalmozókat tette felelőssé, hanem közvetlenül a király minisztereit vádolta alkalmatlansággal. Ernest Labrousse történész szerint a franciák ekkor szoktak rá a bajok politikai kontextusba helyezésére, annak ellenére, hogy a királyi államapparátus ebben az időszakban már aktívabb intézkedéseket tett a válságok enyhítésére. A közegészségügy kezdetleges állapota miatt az 1779-es hőhullám ismét több mint kétszázezer áldozatot követelt a vérhasjárvány terjedése miatt. Brest kikötőjében a haditengerészeti flotta legénysége körében a dokumentált orvosi feljegyzések szerint a fertőzés a harmadik napon bélgyulladást okozott, a betegek pedig a tizedik napot már nem élték túl.

A francia forradalom legvéresebb időszakában, 1793 nyarán ismét elviselhetetlen hőség nehezedett Párizsra. Miközben a girondi képviselőket sorra guillotine alá küldték, börtönbe zárták vagy menekülésre kényszerítették, a főváros lakossága szó szerint fuldoklott a melegben. Amikor Jean-Paul Marat radikális vezért július tizenharmadikán Charlotte Corday felkereste és a fürdőkádjában meggyilkolta, a politikus nemcsak súlyos bőrbetegsége miatt ült a vízben, hanem a nyomasztó, fojtogató hőség elől is oda menekült. A klíma a későbbi politikai eseményekben, így az 1848-as februári forradalom előkészítésében is szerepet játszott. Egy szokatlanul enyhe tél után, amely kedvezett a kártevők és a gyomok elszaporodásának, az 1846-os esztendő az elmúlt ötszáz év egyik legforróbb nyarát hozta el az északi féltekén. Júliusban a hőmérő higanyszála Párizsban elérte a harminchat Celsius-fokot, ami teljesen tönkretette a gabonatermést. Az őszi hónapokban a gabonaárak drasztikus emelkedésnek indultak, az ezt követő éhínség és a legyengült szervezetek között taroló járványok hatvanezer ember halálát okozták Franciaországban. A gazdasági válság gyorsan átterjedt a textiliparra, az általános elégedetlenség pedig politikai fegyverré vált. Paul Thureau-Dangin történész kiemelte, hogy az ellenzék szisztematikusan kihasználta a lakosság rossz hangulatát, és minden egyes gazdasági tünetet a kormányzat elleni vádként fogalmazott meg. Ez a folyamat vezetett a híres reformbankettek megszervezéséhez, ami végül Lajos Fülöp király trónfosztását és a júliusi monarchia bukását eredményezte. Ezzel szemben az 1859-es és az 1868-as nagy hőhullámok nem tudták megrendíteni a Második Császárságot, bár az áldozatok száma ekkor is elérte a több tízezer főt. Később, 1870 augusztusában pontosan egy ilyen tikkasztó, aszályos hőség közepette tört ki a háború Franciaország és a Poroszország köré tömörülő német államok között.

A szakértők által kis jégkorszaknak nevezett, hűvös, csapadékos és kemény telekkel jellemezhető időszak, amely nagyjából 1300 körül kezdődött, 1860-tól kezdődően végleg lezárult Európában. Ezt követően egy lassú, de folyamatos felmelegedési ciklus vette kezdetét, ami 1910-től vált igazán szembetűnővé, amikor az alpesi gleccserek tartós és jelentős visszahúzódása megkezdődött. A felmelegedés kezdeti, mérsékelt szakaszában csapott le az 1911-es nagy hőhullám. Július huszonegyedikén és huszonkettedikén az ország szinte minden pontján harmincöt Celsius-fok feletti értékeket mértek, Lyonban, Bordeaux-ban és Châteaudunben a csúcsérték elérte a harmincnyolc fokot. Az 1911-es augusztus a francia meteorológia történetének egyik legforróbb hónapja lett, a fővárosban tizenhárom egymást követő napon haladta meg a hőmérséklet a harminc fokot. Augusztus ötödikén Toulouse-ban harminckilenc fokot rögzítettek. A hőség és a szárazság egészen szeptember elejéig kitartott, a demográfiai statisztikák szerint a halottak száma elérte a negyvenezer főt, aminek a felét az egy évnél fiatalabb csecsemők alkották. Ez volt az utolsó olyan nagy franciaországi egészségügyi katasztrófa, ahol a hőség tömeges gyermekhalált okozott, a csecsemőtápszerek tisztaságának és a hűtési technológiáknak a fejlődése a későbbiekben megváltoztatta a statisztikákat.

A huszadik század folyamán 1921-ben, 1947-ben és 1976-ban alakultak ki hasonlóan kritikus időszakok. Érdekes módon 1950 és 1970 között egy átmeneti, kismértékű lehűlési periódus volt tapasztalható az ország középső és déli területein, ami egészen az 1980-as évek elejéig éreztette a hatását. Ezt követően indult el az a modern felmelegedési hullám, amely a huszonegyedik század elejére jelentősen felgyorsult. Az 1980-as évtizedben három komoly hőhullám vonult le: 1982-ben kétezer-háromszáz, 1983-ban a júniustól szeptemberig tartó extrém melegben hatezer-négyszáz, míg 1990-ben ezernyolcszáz ember veszítette életét. A folyamat a kilencvenes évek közepén is folytatódott, az egymást követő évek forró időszakai átlagosan kétezer feletti áldozatot követeltek, míg végül elérkeztünk a modern kor legnagyobb megrázkódtatásához, a 2003-as augusztusi katasztrófához, amely végleg megváltoztatta a hatóságok hozzáállását a hőségriasztásokhoz.

A múltbéli hőmérsékleti adatok és az éghajlati viszonyok pontos rekonstrukciójára a modern tudomány komplex módszereket alkalmaz. A kutatók a sarki gleccserekből és a magashegységekből mélyfúrással jégmagokat emelnek ki, amelyek gázbuborékai és rétegei pontos információt hordoznak a korabeli atmoszféra összetételéről. Európa mérsékeltebb övezeteiben az alpesi gleccserek, mint a Chamonix vagy a svájci Aletsch-gleccser terminális nyelveinek történelmi mozgását tanulmányozzák. A dendrokronológia, vagyis a fák évgyűrűinek vizsgálata szintén kulcsfontosságú forrás: az évgyűrűk vastagsága és sűrűsége hűen tükrözi az adott év csapadék- és hőmérsékleti viszonyait. Le Roy Ladurie kutatásai során kimutatta, hogy az 1473-as nagy hőség évéből származó tölgyfa-évgyűrűk rendkívül sűrűek, kemények és minimális víztartalommal rendelkeznek, ami a sejtstruktúra szintjén konzerválta az akkori aszályt. A pollenanalízis és az erdőhatárok változásai szintén alátámasztják a történeti hipotéziseket. Párizs esetében ráadásul egyedülálló módon 1670 óta folyamatos, megszakítás nélküli műszeres hőmérséklet-mérési adatsorok állnak rendelkezésre a Párizsi Obszervatórium jóvoltából, a hivatalos országos meteorológiai állomáshálózat pedig 1855-ben kezdte meg működését. A dijoni szüretkezdetek 1370-ig visszanyúló pontos regisztrációja szintén értékes indikátor a mezőgazdasági vegetációs időszakok hosszának és melegségének követéséhez. A történelmi források, a korabeli naplók és az egyházi anyakönyvek halálozási adatainak összevetése a természettudományos eredményekkel világossá teszi, hogy a hőség és az aszály állandó, visszatérő eleme az európai történelemnek. A történelmi adatok tükrében egyértelmű, hogy a felkészülés hiánya és az infrastrukturális elmaradottság a múltban minden esetben humanitárius katasztrófához vezetett, a kormányzatok felelőssége és a preventív intézkedések fontossága a klímaváltozás korában alapvető fontosságú a jövőbeli áldozatok számának radikális csökkentése érdekében.