Közös kultúra kötötte össze a korai emberfajokat

Az emberi evolúció történetét kutató szakemberek számára az elmúlt évtizedek számos olyan felfedezést hoztak, amelyek fokozatosan lebontották a Homo sapiens kizárólagos szellemi felsőbbrendűségére épített elméleteket. Sokáig élt az a feltételezés, hogy a modern ember megjelenése előtt a többi emberféle durva, kognitív szempontból elmaradott és kulturális kifejezésmódra képtelen lény volt. A legfrissebb régészeti és paleoantropológiai vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy a különböző emberfajok közötti szellemi szakadék jóval keskenyebb volt, mint azt a korábbi tudományos konszenzus feltételezte. A kutatók új módszerekkel vizsgálták felül a délkelet-ázsiai és a közel-keleti lelőhelyek leletanyagait, az eredmények pedig rávilágítanak arra, hogy a mindennapi túlélési stratégiák és a szimbolikus tevékenységek terén a különböző fajok osztoztak egymás gyakorlatában, vagy éppen a környezetükben élő csúcsragadozók zsákmányszerzésére utaltan tartották fenn magukat.

Az egyik leginkább zavarba ejtő fejezet az indonéziai Flores-szigeten kétezer-háromban felfedezett Homo floresiensis története. A köztudatban csak hobbit-emberként elhíresült, apró termetű faj fosszíliáit a kutatók jelenleg nagyjából hatvanezer évesre becsülik. A Flores-szigeti őslakosok körében generációkon át öröklődtek olyan antropológiai történetek, amelyek apró, az arcot leszámítva teljesen szőrös lényekről szóltak, akikkel a mítoszok szerint az ősök még találkozhattak. Amikor a Thomas Sutikna által vezetett expedíció feltárta a maradványokat, a szakma megdöbbent a csontok méretén. Bár a Homo floresiensis agytérfogata rendkívül kicsi volt, az első elemzések meglepően fejlett kognitív képességekre utaltak. A hobbit csontjai mellett ugyanis kőeszközöket, valamint egy kihalt őselefánt, a Stegodon maradványait találták meg. Mivel a nehézcsontú állat maradványain vágásnyomok látszottak, a kutatók gyorsan arra a következtetésre jutottak, hogy ezek a kis termetű lények szervezett vadászatok során képesek voltak elejteni a náluk lényegesen nagyobb vadakat. A barlangban talált égett rétegek alapján azt is feltételezték, hogy a tüzet is használták a hús megsütéséhez, ami a magasabb szintű intelligencia bizonyítékának számított.

Elizabeth Grace Veatch paleoantropológus és munkatársai a Science Advances című folyóiratban megjelent tanulmányukban azonban cáfolták ezt a képet. A kutatócsoport mikroszkopikus vizsgálatoknak vetette alá az őselefántcsontokat, az eredmény pedig teljesen átrendezte a Flores-szigeti táplálékláncot. Kiderült, hogy a Stegodon azon testrészein, ahol a legtöbb hús volt található, szinte kizárólag a komodói sárkányok, vagyis a komodói varánuszok fognyomai azonosíthatók. A hobbitok által készített kőeszközök nyomai ezzel szemben elenyésző számban, és szinte kizárólag a hústól mentes, csontos részeken jelennek meg. A leleteken a kétféle sérülés sehol sem fedte egymást. Ebből a tényből a kutatók arra következtetnek, hogy a hatalmas hüllők voltak azok, amelyek a zsákmányt elejtették és nagyrészt elfogyasztották. A hobbitok nem vadászok, hanem dögevők voltak, akik a hüllők lakomája után megmaradt, rágós cafatokat tisztították le a csontokról, és azokat nyersen fogyasztották el. A barlangban azonosított szénmaradványok ugyanis a pontosabb kormeghatározások szerint egy sokkal későbbi időszakból származnak, amikor a Homo sapiens már megjelent a szigeten. A Homo floresiensis tehát a közhiedelemmel ellentétben nem bonyolult vadászati stratégiákkal tartotta fenn magát, hanem a környezet veszélyes ragadozóinak tevékenységére épített.

Miközben Ázsiában a hobbitok a túlélésért küzdöttek, a Közel-Keleten és Európában a modern ember egy másik rokonával, a neandervölgyi emberrel került szoros kapcsolatba. A neandervölgyiek megítélése az elmúlt években alapvető változáson ment keresztül. A tudomány mára elismerte, hogy a Homo sapienshez hasonló szintű vadászati technikákkal, eszközhasználattal és barlangművészettel rendelkeztek. Egyetlen területen létezett még éles elválasztás a két faj között: ez a mindennapi túlélésen túlmutató kultúra, a szimbólumok és a dísztárgyak készítésének kérdése volt. Azt feltételezték, hogy az absztrakt gondolkodás és a presztízstárgyak viselése kizárólag a modern ember sajátossága.

Ismail Baykara régész csoportja a PNAS folyóiratban közzétett tanulmányában bemutatta az észak-levantei régióban, a mai Törökország földközi-tengeri partvidékén található Ücağizli II barlang feltárásának eredményeit. A lelőhely különlegessége, hogy hetvenhétezer és ötvenkilencezer évvel ezelőtti időszakban neandervölgyi emberek lakták, majd a későbbi rétegekben, negyvenhétezer évvel ezelőttig már a Homo sapiens maradványai jelennek meg. A két faj jelenléte a fosszilis fogak morfológiája alapján egyértelműen elkülöníthető. A rétegek vizsgálata során kiderült, hogy mindkét emberfaj ugyanazokat az állatokat vadászta, azonos növényeket fogyasztott és nagyon hasonló kőeszközöket készített. A legnagyobb meglepetést azonban a barlangban talált tengeri puhatestűek vázai okozták.

Bár a barlang a tengerpart közelében található, ahol rengetek kagyló és csigafaj él, a feltárás során óriási mennyiségben találták meg egy meghatározott faj, a galambcsiga fosszilis házait. Ezeket a kisméretű héjakat a barlang lakói távolabbi területekről szállították a helyszínre. A mikroszkópos és nyomelemzési vizsgálatok igazolták, hogy a Homo sapiens nem táplálkozási céllal gyűjtötte ezeket a csigákat, a puhatestű húsát nem fogyasztották el. A szétválogatott, esetenként mesterségesen átfúrt héjak kizárólag díszként, ékszerként vagy szimbolikus jelentéssel bíró talizmánként szolgáltak. A sokatmondó felfedezés lényege, hogy ezek a kagylóhéjak a neandervölgyiek által lakott legalsó kőzetrétegektől kezdve a modern ember rétegeiig minden szinten jelen vannak.

Ez az adat egyértelműen bizonyítja, hogy a csigaházak gyűjtése, perforálása és díszként való használata a teljes időszakban jelen volt a barlangban. A neandervölgyi ember és a Homo sapiens ugyanazt a tárgyi kultúrát és esztétikai mintát követte, vagyis egyfajta megosztott kulturális örökség élt a két közösségben. Ez a jelenség arra utal, hogy a szimbolikus viselkedés nem a Homo sapiens hirtelen felbukkanó genetikai mutációjának vagy kulturális innovációjának az eredménye, hanem egy olyan mélyebb, közös evolúciós gyökérből táplálkozik, amelyben mindkét faj osztozott a Közel-Keleten való együttélésük során. Az Ücağizli II barlang leletei alapján a kulturális és szimbolikus tevékenység határai elmosódnak, a neandervölgyiek pedig nem csupán anatómiailag, szellemi és rituális igényeiket tekintve is egyenrangú partnerei voltak a modern embernek. Az evolúciós kutatások új adatai így fokozatosan egy olyan múltat tárnak fel, ahol a különböző emberfajok közötti kapcsolatok sokkal összetettebbek és integráltabbak voltak, mint azt a korábbi korok merev, elkülönítő elméletei feltételezték.