Kolumbusz tévedésétől a jogi harcokig: az indián mítosz

A történelem egyik legnagyobb földrajzi és kulturális tévedése alapozta meg azt a fogalmi rendszert, amellyel Európa évszázadokon át leírta az amerikai kontinens eredeti lakosságát. Kolumbusz Kristóf élete végéig abban a hitben élt, hogy az ázsiai kontinenst, India partjait érte el, s ennek nyomán nevezte el a talált népeket indiánoknak. Ez a gyűjtőnév azonban egyáltalán nem tükrözi a valóságot. Christian Feest osztrák etnológus professzor rávilágít arra, hogy az a kép, amely az európaiak fejében él az indiánokról, nagyrészt irodalmi fikció és utólagos mítoszteremtés eredménye. Karl May Winnetouja létezik ugyan a fejekben és a popkultúrában, de a valóságban soha nem létezett egyetlen, egységes indián kultúra vagy nemzet. Az amerikai kontinens északi részét a gyarmatosítás előtt rendkívül színes, egymástól nyelvben, életmódban és társadalmi felépítésben gyökeresen eltérő közösségek lakták.

A tudományos konszenzus szerint az első embercsoportok körülbelül harmincezer évvel ezelőtt, a Szibéria és Alaszka között létező szárazföldi hídon keresztül érkeztek meg az amerikai kontinensre. Míg Közép- és Dél-Amerikában hatalmas, centralizált birodalmak jöttek létre, mint az inkák, maják és aztékok államai, addig Északon a törzsek és konföderációk elképesztő sokszínűsége alakult ki. Ma több mint négyszáz különböző etnikumot ismer a tudomány, és az Egyesült Államok kormánya jelenleg is több mint ötszáz törzsi önkormányzatot ismer el hivatalosan. A közös elnevezés legsúlyosabb hibája éppen az, hogy elnyeli ezt a hatalmas kulturális gazdagságot. Egységes masszaként kezeli a földművelő irokézeket, a bölényvadász lakotákat vagy az arizonai sivatagban élő hopi közösségeket. Olyan sztereotípiákat alakít ki, amelyek a mai napig meghatározzák az európaiak félreértéseit.

A politikai struktúrák éppolyan változatosak voltak, mint maguk a nyelvek. Egyes közösségek szigorú hierarchikus rendben, monarchikus jelleggel működtek, mások fejlett, demokratikus szövetségi rendszereket hoztak létre, s voltak olyanok is, amelyek teljesen hierarchia nélkül, a személyes szabadság maximális tiszteletben tartásával éltek. Európában ezzel szemben kezdetben a vad barbár, később a nemes vadember romantikus képe terjedt el. A tolldísz, a kínzócölöp, a totemoszlop vagy a Manitú mint egyetemes indián isten mind olyan elemek, amelyeket a fehér ember emelt ki egy-egy specifikus kultúrából, majd vetített rá általánosan az összes törzsre. Christian Feest hangsúlyozza, hogy indián vallás vagy indián kultúra mint egységes entitás nem létezik. Mindig konkrét történelmi korszakokról, konkrét emberekről és specifikus élethelyzetekről kell beszélnünk. Még a törzsfőnök fogalma is sokszor külső kényszer hatására alakult ki, az európai bevándorlóknak ugyanis szükségük volt egyetlen, megnevezhető tárgyalópartnerre, akivel szerződéseket köthettek a földek kisajátításáról.

A fogalomhasználat mögött valójában az európai önkép és a világban elfoglalt pozíció keresése áll. A német nyelvterületen, s részben Közép-Európában az indián szóhoz pozitív, természetközeli, szabadságszerető romantika társul. Ezzel szemben Észak-Amerikában a kifejezés évszázadokon át egyet jelentett azzal a társadalmi státusszal, amelyet el kellett nyomni, s amelyet maguk az érintettek sem akartak büszkén vállalani a diszkrimináció miatt. A hódítók fegyverei, a behurcolt európai betegségek, a folyamatos elűzetés, a területszerző háborúk és a kényszerasszimiláció következtében a teljesen különböző származású és nyelvű csoportok végül egy közös sorsközösségben kovácsolódtak össze. A külső nyomás, az elnyomás közös tapasztalata tette végül valósággá az indián identitást.

Ez a történelmi sorsközösség teremti meg a jogi alapját annak, hogy a fogalom a mai napig használatban maradt. Peter Schwarzbauer, az 1981-ben alapított Észak-amerikai Indiánok Munkaközössége nevű osztrák egyesület vezetője rendszeresen szembesül azzal a kérdéssel, hogy a modern, politikailag korrekt világban miért használják még mindig ezt a megnevezést. Elmondása szerint a túlzott európai PC-nyelvezet olykor visszájára fordul. Előfordult, hogy egyesületüket kizárták egy rendezvényről pusztán azért, mert a nevükben szerepelt az indián szó, miközben ők évtizedek óta az őslakosok jogaiért harcolnak. A nyelvi vitákat nem lehet az érintett emberek nélkül lefolytatni.

Az Egyesült Államokban a hivatalos közigazgatási nyelvben a Native American vagy az American Indian kifejezés használatos, míg Kanadában a First Nations megnevezés az elfogadott. Ezek azonban jogi kategóriák. Ha megkérdezzük a törzsek tagjait, ők elsősorban a saját nemzetükhöz tartozóként definiálják magukat. Michael Paul Hill jogvédő aktivista, az arizonai San Carlos apacs törzs tagja rámutatott, hogy egymás között használják az indián szót, s nincs ezzel problémájuk. Saját nyelvükön az apacsok Ndee-nek vagy Nnee-nek nevezik magukat, ami egyszerűen embert jelent. A vita jogi oldala azért is bonyolult, mert az Indian kifejezés szerepel az összes korábbi állami szerződésben, törvényben, az alkotmányban és a földjogokat rögzítő dokumentumokban. A fogalom eltörlése jogi vákuumot teremtene, ami veszélyeztetné a törzsek szuverenitását és kárpótlási igényeit.

A statisztikák szerint az őslakos lakosság az egyik leggyorsabban növekvő csoport Amerikában. Ez részben demográfiai folyamat, részben viszont társadalmi változás. Míg korábban a népszámlálások során sokan eltitkolták származásukat a megbélyegzéstől tartva, ma már egyre többen vállalják büszkén a gyökereiket. Ezzel párhuzamosan megjelent egy új jelenség is: egyre több fehér bőrű amerikai fedezi fel magában a vélt őslakos ősöket. A modern, felgyorsult világunkban élő ember vágyakozik a tiszta, természetközeli, autentikus életmód után, s ezt a romantikus indián képben véli megtalálni. A közösségi médiában megjelentek az önjelölt gyógyítók és sámánok, akik komoly összegekért árusítanak tradicionálisnak mondott rituálékat.

Milo Yellowhair, a dél-dakotai Pine Ridge rezervátumban élő oglala lakota törzs tiszteletbeli tagja szerint a Karl May által teremtett Winnetou-képpel lehet dolgozni. Úgy véli, el kell fogadni azt a gondolkodásmódot, amely ezt a pozitív mítoszt megteremtette, majd hozzá kell tenni a valós őslakos nézőpontot. Ez a megközelítés talán elindíthat egy olyan megértési folyamatot, amely arra készteti a döntéshozókat a kormányzatban vagy az iparban, hogy változtassanak a jelenlegi kizsákmányoló gyakorlaton. A tisztán elméleti és nyelvi viták helyett a jelen valós kihívásaira kell koncentrálni, a szegénységre, a földjogok védelmére és a kulturális autonómia biztosítására.