Köd szállt Kanizsára, elmaradt a nagy leleplezés

Április elején úgy tűnt, Szerbia és Magyarország határán olyan ügy robbant ki, amelyből napokig élhet a térség minden biztonságpolitikai rovata. Vučić Aleksandar szerb elnök azt közölte, hogy a vajdasági Kanizsa térségében, Velebit, Trešnjevac és Vojvoda Zimonjić környékén robbanóanyagot találtak a Szerbiát Magyarországgal összekötő gázvezeték közelében. A hivatalos közlés szerint két hátizsákban, néhány száz méterre a csővezetéktől olyan anyag és gyújtószerkezet volt, amely alkalmas lehetett robbantás előkészítésére. A terepet katonák, rendőrök, drónok, helikopterek, keresőkutyák és tűzszerészcsapatok lepték el. A szerb államgépezet teljes riadókészültséget mutatott, a magyar kormány pedig azonnal európai léptékű energiabiztonsági fenyegetésről beszélt.

A történet politikai erejét az időzítés adta. Mindez egy héttel a magyar választás előtt történt, amikor Orbán Viktor kampányának egyik fő üzenete a háborús veszély, az ukrán fenyegetés és az energiaellátás sérülékenysége volt. A Török Áramlat déli útvonala, illetve szerbiai folytatása, a Balkáni Áramlat, a magyar kormány energiapolitikai érvelésének kulcseleme lett az ukrajnai tranzit megszűnése után. Ha valaki valóban ezt a vezetéket akarta volna megrongálni, annak gazdasági, politikai és diplomáciai következményei is súlyosak lettek volna. Pontosan ezért lett volna természetes, hogy a hatóságok gyorsan, részletesen, bizonyítékokkal alátámasztva számolnak be a nyomozás állásáról.

Ez azóta sem történt meg. Vučić a magyar választás előtt még azzal hárította a gyanakvást, hogy Belgrád addig nem beszél részletesen, amíg nem biztos a tényekben, különösen a voksolás lezárulta előtt. Azt is mondta, hogy a szerb hadsereg és a rendőrség nem avatkozik külföldi választásba, és soha nem élne vissza ilyen üggyel Orbán Viktor segítésére. A magyarázat akkor legalább egy időpontot kijelölt: a választás után jönnek a részletek. Csakhogy a választás elmúlt, Orbán Viktor elvesztette a hatalmat, Magyar Péter pedig a győzelme után szintén azt ígérte, hogy az új magyar kormány meg akarja tudni, mi történt Kanizsa mellett. A nagy feltárásból eddig nem lett semmi.

A szerbiai ügyészségi válaszok alapján a helyzet június közepén is ugyanott tartott, ahol áprilisban: a feltételezett elkövetők ismeretlenek, a szakértői vizsgálatok egy része érkezett be, de nincs nyilvános következtetés, nincs ismert elfogás, nincs vádemelés, és nem tudni, hol van az a személy, akiről a szerb katonai elhárítás vezetője azt állította, hogy katonailag képzett migránsként diverzióra készült. Ez a mondat önmagában is súlyos. Ha valódi terrorveszélyről volt szó, akkor egy kiképzett, robbanóanyaggal összefüggésbe hozott ember továbbra is eltűnt. Ha ilyen személy nincs, vagy a róla szóló állítás nem bizonyítható, akkor a hatalom olyan félelemkeltő történetet adott el a nyilvánosságnak, amelyhez azóta nem tudott tényeket rendelni.

Az ellenzéli Danas napilap és az N1 Srbija televízió is próbált utánamenni annak, hol tart a nyomozás, de nem sok érdemit tudtak kideríteni. A szerb független sajtó nem azt állította, hogy a robbanóanyag ügye megrendezett akció volt. Azt kérdezte, miért viselkednek úgy az intézmények, mintha egy valódi terrorügy után is megengedhető volna a csend. Ha a szolgálatok előre tudták, hogy valaki merényletet készít elő, miért nem követték a feltételezett elkövetőt a helyszínig? Miért nem akkor fogták el, amikor a robbanóanyaggal dolgozott? Miért nem láthatott a közvélemény olyan fotókat, amilyeneket drog- vagy fegyverfogásoknál rendszeresen bemutatnak? Miért a katonai elhárítás került a kommunikáció középpontjába egy polgári energetikai infrastruktúrát érintő ügyben, miközben a rendőrség és a BIA szerepe homályban maradt?

A kanizsai ügy körül kezdettől sok volt a kérdés. A helikopterek, a lezárt utak, a terepen mozgó egyenruhások és a válsághangulat jól mutattak a kamerák előtt. A jogi és szakmai rész ezzel szemben lyukas maradt. A szabadkai felső ügyészség diverzióval összefüggő robbanóanyag-ügyként kezelte a történetet, ám ez még nem bizonyítja, hogy szervezett terrorakció készült. A nyomozás minőségét az mutatja meg, hogy van-e gyanúsított, van-e rekonstruált eseménysor, van-e bizonyított megbízói háttér, és tudni lehet-e, miért éppen ott, miért éppen akkor kerültek elő a hátizsákok.

A hivatalos szerb változat egyik leggyengébb pontja a feltételezett elkövető története. A katonai elhárítás azt közölte, hogy egy migránscsoporthoz köthető, katonailag kiképzett személyt keresnek, aki terrorakciót akart végrehajtani. Vučić később arról beszélt, hogy az illetőnek katonai rendfokozata volt abban az országban, ahonnan Szerbiába menekült, és egyes regionális telefonokról nagykövetségeket is hívtak. Ezek olyan állítások, amelyek egy normális nyomozásban vagy gyorsan konkrét irányba visznek, vagy hamar összeomlanak. Három hónap elteltével egyik sem látszik. Nincs név, nincs ország, nincs mozgási útvonal, nincs elfogás, nincs magyarázat arra, hogyan kerülhetett volna a feltételezett végrehajtó ilyen közel egy stratégiai jelentőségű infrastruktúrához.

A magyar oldal is sokat mondott, majd elhallgatott. Orbán Viktor azonnal összehívta a védelmi tanácsot, a határ közelébe ment, Szijjártó Péter pedig terrorcselekmény meghiúsításáról és a magyar gázellátás védelméről beszélt. A kampánylogikába tökéletesen illeszkedett a kép: Ukrajna veszélyt jelent, Brüsszel rossz irányba viszi Európát, Oroszország energiája nélkül Magyarország sebezhető, a kormány pedig megvédi a családokat és a rezsit. A probléma az, hogy a magyar választás után a történet elvesztette politikai hasznosságát. Ha valóban közvetlen veszély fenyegette a magyar energiaellátást, a magyar államnak elemi érdeke lett volna önállóan is tisztázni a részleteket. Ehhez képest nem látszik magyar nyomozás, nem ismert hivatalos magyar jelentés, és a történet kiesett a politikai napirendből.

A legkényelmesebb magyarázat az volna, hogy a szerb hatóságok egyszerűen lassan dolgoznak. Csakhogy ez nem közlekedési kihágás vagy egy helyi bűnügy. A hivatalos kommunikáció terrorfenyegetést, stratégiai infrastruktúrát, nemzetközi energiabiztonságot és külföldi szálakat emlegetett. Ilyen ügyben a hallgatás maga is információ. Azt üzeni, hogy vagy nem volt a kézben annyi bizonyíték, amennyit a politikusok sugalltak, vagy az intézmények nem képesek végigvinni egy kiemelt biztonsági nyomozást, vagy a történet kommunikációs értéke fontosabb volt a jogi lezárásnál.

Ezért válhatott a kanizsai robbanóanyag-ügy a szerb ellenzéki és független nyilvánosság szemében a Vučić-rendszer egyik ismerős mintájává. A szerb elnök körül az elmúlt években több nagy drámaként tálalt biztonsági történet indult erős állításokkal, majd bizonytalan vagy láthatatlan lezárással. A politikai funkció világos: veszélyérzetet kelteni, a hatalmat védelmező szerepbe állítani, a kritikus kérdéseket hazaárulásként vagy külső érdekek szolgálataként bemutatni. A kanizsai ügyben ehhez hozzájött Orbán Viktor érdeke is, aki a kampány finisében pontosan ilyen energiabiztonsági riadóra építhette volna fel a háborús félelem utolsó hullámát.

Mindez nem bizonyítja, hogy az akció megrendezett volt. A bizonyítás az ügyészség, a rendőrség és a szolgálatok feladata lenne. A közvéleménynek viszont joga van kételkedni, amikor a hivatalos állítások súlya és a nyilvánosság elé tárt bizonyítékok mennyisége ennyire távol kerül egymástól. Ha négy kilogramm robbanóanyagról, gyújtózsinórról, katonailag képzett elkövetőről, nagykövetségi hívásokról és nemzetközi szálakról beszélnek, akkor nem lehet hónapokkal később annyival elintézni, hogy a szakértői vizsgálatok folynak. A bizalom ellenőrizhető tényekből épül, nem sajtóközleményekből.

A történet magyar szempontból különösen kellemetlen örökség. A Fidesz-kormány a kampányban azonnal felnagyította az állítólagos veszélyt, miközben a magyar közvélemény máig nem kapott pontos képet arról, mennyi kockázatot jelentett az eset a hazai ellátásra. Ha a kanizsai ügy valóban komoly fenyegetés volt, akkor ki kell kérni a szerb iratokat, diplomáciai csatornán nyomást kell gyakorolni Belgrádra, és nyilvános összefoglalót kell adni arról, mi tudható. Ha pedig a történet politikai lufi volt, azt is ki kell mondani, mert a magyar választók biztonságérzetével és Magyarország energiafüggésével senki nem játszhat következmények nélkül.

A legfontosabb kérdés ma már nagyon gyakorlatias: hol van az elkövető, ha volt elkövető? Ki vitte a hátizsákokat a gázvezeték közelébe? Mi derült ki a robbanóanyag eredetéről? Mi lett a telefonhívásokkal? Miért nem fordultak a magyar hatóságok a szabadkai ügyészséghez, ha a vezeték magyar ellátást érintett? Miért nem tárgyalta érdemben a szerb parlament illetékes bizottsága az ügyet? És miért tűnt el a történet a hivatalos kommunikációból abban a pillanatban, amikor a magyar választási kampány véget ért?

A kanizsai ügy ezért ma hatalmi hitelességi teszt, nem robbanóanyag-szakértői részletkérdés. Szerbia és Magyarország kormányzati kommunikációja áprilisban olyan súlyú állításokat tett, amelyekhez a mai napig nem kapcsolódott arányos bizonyítás. A csővezeték működik, a gáz jön, a katonák visszavonultak, a hírfolyam továbblépett. A meg nem válaszolt kérdések viszont ott maradtak. Egy valódi terrorfenyegetés eltussolása éppoly súlyos lenne, mint egy politikai célból felfújt fenyegetés. A különbséget csak a nyilvános, ellenőrizhető nyomozati eredmények mutathatnák meg. Ezek nélkül Kanizsa neve egyelőre azt idézi, hogyan válhat egy állítólagos merényletből nyomtalanul elpárolgó kampánytörténet.