Lebontott kordonok az Európai Parlamentben

A szavazást lezáró jelzés elhangzása után azonnal tapsvihar tört meg az ülésterem csendjét, képviselők tucatjai emelkedtek fel a helyükről, hogy magasba tartott ököllel ünnepeljék a voksolás eredményét a parlamenti patkó jobb szélén. Az Európai Parlamentben a közelmúltban fogadták el azt az új kitoloncolási és visszatérítési rendeletet, amely jogi lehetőséget biztosít arra, hogy a menedékkérőket Európa területén kívül létrehozott táborokba szállítsák át az eljárások lefolytatásáig. A döntés meghozatalához szükséges többséget a jobbközép kereszténydemokraták, a liberális frakció és a radikális jobboldali formációk közös szavazatai biztosították az ülésteremben. A német szövetségi gyűlés, a Bundestag politikai kultúrájában az ilyen jellegű együttműködést a demokratikus pártokat elválasztó védőfal, az úgynevezett karantén vagy Brandmauer egyértelmű áttöréseként értékelnék. Az európai uniós intézményrendszerben azonban ez a politikai kordon már hosszabb ideje folyamatosan bomlik le, ahogyan arra a berlini Hertie School kutatója, Thu Nguyen a parlamenti folyamatokat elemző munkájában rámutat. A 2024-es európai parlamenti választások óta a jobboldali és a radikális jobboldali pártok minden korábbinál több mandátummal rendelkeznek a testületben, aminek következtében rendszeres és megkerülhetetlen szereplőivé váltak a jogalkotási többség kialakításának.

Különösen a strasbourgi testület legnagyobb frakciója, az Európai Néppárt (EVP) élt több alkalommal a lehetőséggel, hogy markáns törvénytervezeteket a radikális jobboldal szavazatainak segítségével vigyen át a parlamenten, emlékeztetett a Süddeutsche Zeitung. Manfred Weber, a néppárt bajor elnöke az őt ért bírálatokra reagálva rendszerint úgy fogalmazott, hogy a frakció részéről nincs szó semmiféle strukturált együttműködésről a radikális erőkkel. A néppárti érvelés emellett gyakran utal arra, hogy a parlament többi, baloldali és liberális frakciója ugyanúgy kialakított már közös többséget a jobbszéllel különböző ügyek mentén. A jelenség mélységének és a mintázatok megértésének érdekében a német lap részletes elemzésnek vetette alá az Európai Parlament összes szavazási jegyzőkönyvét a 2024 júliusában indult törvényhozási ciklus kezdete óta. A vizsgálat arra irányult, hogy az elfogadott indítványok és jogszabályok megtalálták-e volna a szükséges többséget a radikális jobboldali erők támogatása nélkül is, az eredmények pedig egyértelmű, rendszerszintű mintázatot mutatnak.

Míg a német belpolitikában lényegében egyetlen jól lehatárolható radikális jobboldali frakció működik az Alternatíva Németországért (AfD) révén, addig az Európai Parlamentben ez az irányzat három elkülönülő képviselőcsoportra oszlik. Ezek az Európai Konzervatívok és Reformerek (EKR), a Patrióták Európáért (PfE), valamint a Szuverén Nemzetek Európája (ESN). Ez a három frakció együttesen a parlamenti mandátumok csaknem egynegyedét birtokolja Strasbourgban. Az EKR számít a leginkább mérsékelt formációnak a három csoport közül, tagjai, köztük a Giorgia Meloni vezette Olasz Testvérek képviselői, túlnyomórészt nemzeti-konzervatív irányvonalat követnek. A Patrióták Európáért frakció tagjai, köztük a Marine Le Pen irányította francia Nemzeti Tömörülés politikusai, határozottan radikális jobboldali programot képviselnek. A legkisebb csoportosulás, az ESN magját a tizenöt tagú német AfD-delegáció alkotja, és a politológiai elemzések szerint a frakció egésze vagy jelentős része a jobboldali extremizmus jegyeit hordozza.

Az első olyan lényeges jogszabály-módosítást, amelyet az Európai Néppárt ezen három radikális frakció támogatásával vitt sikerre, 2025 novemberében regisztrálták a parlamenti naplóba. A jobboldali koalíció közös erővel enyhítette a vállalati átvilágításról szóló uniós ellátási lánc törvényt, amely eredeti formájában szigorú környezetvédelmi normák és emberi jogi garanciák betartására kötelezte volna a nagyvállalatokat a teljes beszállítói hálózatukban. Katharina Dröge, a német Zöldek parlamenti frakcióvezetője a szavazást követően gigantikus hibának nevezzte a kereszténydemokraták és a radikálisok közös akcióját. Bár a mérsékelt konzervatívok és a jobbszél képviselői korábban is szavaztak már együtt, ez volt az első alkalom, hogy egy átfogó uniós törvény tartalmát közvetlenül közös erővel formálták át.

A részletes statisztikai összesítés szerint az Európai Néppárt összesen tizennyolc olyan fontos szavazást nyert meg a ciklusban, amelyeket a három jobboldali frakció voksai nélkül elveszített volna. Ezek az esetek nem mindegyike érintett közvetlenül jogszabályalkotást, több alkalommal kisebb politikai súlyú parlamenti kezdeményezésekről vagy állásfoglalásokról volt szó. Ugyanakkor feltűnő módon a közös többség szinte kivétel nélkül két meghatározott szakpolitikai területre összpontosult: a környezetvédelemre, valamint a migráció szabályozására. A politikai paletta baloldalán elhelyezkedő frakciók lényegesen kevesebb alkalommal alakítottak ki közös többséget a jobbszéllel, és az esetek szórványos jellege miatt náluk nem mutatható ki stabil elvi vagy gyakorlati mintázat. A liberális Renew Europe frakció, amelynek a német szabaddemokraták is tagjai, három alkalommal nyert meg szavazást a radikálisok segítségével, de minden esetben az Európai Néppárttal közösen, így a júliusi kitoloncolási rendelet esetében is. A liberálisok szavazatai ugyanakkor egyik esetben sem bizonyultak matematikailag döntő tényezőnek a többség létrejöttéhez.

A Zöldek és a Baloldal frakciója egyetlen egy alkalommal talált közös nevezőt a radikális jobboldallal a végszavazások szintjén. Ez év januárjában közösen támogatták azt az indítványt, amelynek értelmében az Európai Bíróságnak kötelező jelleggel vizsgálat alá kell vetnie a Dél-amerikai Közös Piaccal, a Mercosur államaival kötendő kereskedelmi megállapodást. Mivel ez a két baloldali képviselőcsoport rendszeresen és hangosan bírálja a néppártot a védőfal lebontása miatt, a Mercosur-ügyben való együttműködésük komoly politikai kritikákat váltott ki a nyilvánosságban. A szociáldemokraták frakciója a statisztikai kimutatások alapján egyetlen olyan szavazást sem tudhat maga mögött, amelyhez szükség lett volna a jobboldali radikálisok voksaira. Az elemzés módszertana ugyanakkor árnyalja ezt a képet. Mivel az Európai Parlamentben a jogalkotási folyamat során gyakran több száz módosító indítványról és bekezdésről szavaznak egyenként, a kutatás kizárólag a sikeresen lezárt végszavazásokat vette alapul. A vizsgálati kör tágítása esetén a szociáldemokraták esetében is kimutathatók lennének részleges együttműködések a különböző parlamenti szakbizottságok szintjén.

A nemzeti parlamentek, így a Bundestag működésével ellentétben az Európai Parlamentben nem létezik klasszikus értelemben vett kormánykoalíció, a többséget minden egyes törvénytervezet esetében újra kell tárgyalni és felépíteni. Az esetek döntő többségében az Európai Néppárt a liberálisokkal és a szociáldemokratákkal működik együtt. Ezt a szövetséget az európai politikai zsargon Von der Leyen-platformnak nevezi, utalva arra, hogy ez a három politikai erő választotta meg közösen Ursula von der Leyent az Európai Bizottság elnökének. Az elemzett ötszázhúsz végszavazásból körülbelül négyszázhatvan a centrista platform egyetértésével született meg, ami azt jelenti, hogy a parlamenti többség közel kilencven százaléka továbbra is a demokratikus középmezőnyben jön létre.

A közel százkilencven képviselővel rendelkező Európai Néppárt a hétszázhúsz fős testületben olyan súlyt képvisel, hogy a többi frakció képtelen többséget kialakítani a támogatása nélkül, hacsak a baloldali erők nem fognak össze a radikális jobboldallal. Ezt a strukturális helyzetet Manfred Weber tudatosan használja ki a politikai mozgástér bővítésére. Amennyiben a néppárt nem talál közös hangot a szociáldemokratákkal, a vezetés sokkal gyorsabban és határozottabban nyit a radikális jobboldali frakciók irányába, mint a korábbi években. Manfred Weber korábbi nyilatkozataiban azzal indokolta ezt a stratégiát, hogy az alternatív többségek révén a párt képes tisztán megőrizni a saját programját, megvalósítva a kompromisszumoktól mentes, tiszta néppárti politikát Strasbourgban.

A taktika mögött egy mélyebb pártpolitikai megfontolás is meghúzódik, a témák átvételével a jobbközép megpróbálja visszahódítani a radikálisokhoz pártolt választókat. A stratégia ugyanakkor komoly politikai kockázatokat hordoz magában, a radikális pártokkal való együttműködés legitimálja és szalonképessé teszi ezeket az erőket a polgárok szemében, ami hosszú távon növelheti a választási hajlandóságukat. Nicolai von Ondarza, a berlini Tudomány és Politika Alapítvány (SWP) munkatársa arra figyelmeztet, hogy a demokratikus középen kívüli többségek rendszeressé válása komoly kormányzati konfliktusokhoz vezethet a tagállamok szintjén is. Amennyiben a néppárt és a szociáldemokraták európai szinten tartósan eltávolodnak egymástól, az a nemzeti koalíciók működését és az Európa-politika egységét is veszélyezteti.

Az Európai Néppárt szóvivője bírálta a szavazási statisztikák értelmezését, és a frakció saját belső számításaira hivatkozva kijelentette, hogy a szociáldemokraták már mintegy harminc alkalommal szavaztak együtt a radikális jobboldallal, vagyis gyakrabban, mint maga a néppárt. A kereszténydemokraták ugyanakkor nem hozták nyilvánosságra a számításaik módszertanát, és azzal érveltek, hogy a részszavazások kihagyása torzítja a valós képet, hiszen a módosító indítványok alapjaiban változtatják meg a záródokumentumok tartalmát. A szakértők szerint ez az érvelés részben megalapozott, ám a részszavazások beemelése a néppárt esetében is arányosan növelné a radikálisokkal közösen kialakított többségek számát.

A jobboldali frakciókkal való kapcsolatot illetően a néppárti vezetés hangsúlyozza, hogy az elsődleges koordináció mindig a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal zajlik. Ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, a néppárt a saját elvei mentén bocsátja szavazásra a tervezeteit, és az együttműködéshez szigorú elvi feltételeket szab meg. A partnereknek egyértelműen Európa-párti, jogállamisági és Ukrajnát támogató platformon kell állniuk, amely kritériumoknak az AfD-t tömörítő ESN frakció nem felel meg, így velük a hivatalos álláspont szerint nincs kooperáció. A Szuverén Nemzetek Európája frakció képviselői a gyakorlatban ugyan jelen voltak a jobboldali többséggel elfogadott döntések nagy részénél, ám huszonöt fős létszámuk miatt matematikailag egyszer sem ők jelentették a mérleg nyelvét a néppárti indítványok sikeres átvitelénél.

A politikai kordon és a védőfal megítélése az Európai Parlamentben jelentős nemzeti különbségeket mutat. A német delegációk képviselik a leginkább merev álláspontot a radikálisok elszigetelését illetően, ami a hazai belpolitikai viszonyok reflexiója, ugyanakkor tény, hogy a parlamenti mezőnyben egyetlen erő sem helyezkedik el annyira a jobbszélen, mint a német AfD. Erik Marquardt, a német Zöldek európai parlamenti társelnöke kijelentette, hogy a frakció semmilyen körülmények között nem tárgyal a jobboldali szélsőségesekkel, nem támogatja az indítványaikat és nem szavazza meg a személyi javaslataikat. A zöldpárti politikus ugyanakkor nem adott egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a jövőben elvileg kizárják-e a közös többség kialakulásának lehetőségét a három jobboldali frakcióval. A szociáldemokraták frakciója mély aggodalmát fejezte ki a néppárt jobboldali nyitása miatt, és emlékeztetett arra az európai választások előtt aláírt közös nyilatkozatra, amelyben a baloldali, zöld és liberális frakcióvezetők elkötelezték magukat amellett, hogy semmilyen szinten nem lépnek koalícióra a radikális és szélsőséges pártokkal. A dokumentum szövege ugyanakkor a gyakorlatban nem zárja ki a közös parlamenti szavazások eseti kialakulását, és a néppárthoz hasonlóan nyitva hagyja azt a kérdést, hogy pontosan hol húzódik a határ a parlamenti munka és a politikai együttműködés között.