Képtelen a győzelemre a mindenható amerikai hadigépezet

Donald Trump korábban határozott ígéretet tett arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok újra győztesen kerül ki a fegyveres összecsapásokból. Az elnök élesen bírálta elődeit, amiért belesodorták az országot a közel-keleti és ázsiai háborúkba, amelyekből képtelenség volt szabadulni. Saját visszatérése után azonban a politikus ugyanolyan stratégiai zsákutcában találta magát az Irán elleni fellépéssel, mint amilyeneket korábban oly hangosan ostorozott. Bár az amerikai emberveszteségek minimálisak maradtak a légi és tengeri hadműveletek dominanciája miatt, a csillagászati mennyiségű lőszer és rakéta elhasználása aggasztó méreteket öltött. Washington hatalma ismét korlátokba ütközött, mivel a Fehér Ház ódzkodik attól, hogy szárazföldi invázióval kényszerítse ki a Hormuzi-szoros megnyitását a nemzetközi hajózás előtt. Az iráni konfliktus kezdeti látványos légisikerei után egy rendkívül frusztráló, eldöntetlen mérkőzéssé merevedett a helyzet, ami komoly kérdéseket vet fel egy olyan katonai gépezet képességeiről, amely szinte minden csatáját megnyeri, ám igazi, mindent eldöntő háborús győzelmet 1945 óta képtelen volt felmutatni.

A választási győzelmet korábban jelentős részben a szeptember 11-i terrortámadások után indított globális háborúk kudarca alapozta meg. Trump az iraki beavatkozást óriási hibának nevezte, első hivatali ideje alatt pedig látványosan korlátozta a külföldi csapásmérő műveleteket. Folytatta az Iszlám Állam elleni légihadjáratot, elrendelte a kiemelt célpontok likvidálását, de óvatosan kitért a közvetlen iráni összecsapás elől, amikor egy amerikai drón lelövése után lemondta a megtorló csapásokat. A hatalomba való második visszatérése után viszont már sokkal inkább ösztönösen, a mélyebb stratégiai tervezést mellőzve nyúlt a fegyveres erők eszközéhez. Az amerikai haditengerészetet először a jemeni húszik ellen vetették be, majd a Karib-tengeren hajtottak végre kisebb kockázatú járőrfeladatokat, Szomáliát és Nigériát pedig robotrepülőgépekkel támadták. Az iráni nukleáris létesítmények elleni sikeres éjszakai légitámadás, valamint a venezuelai elnök, Nicolás Maduro caracasi elrablása után az elnök feladta korábbi óvatosságát.

A teheráni rezsim elleni offenzíva volt az első olyan kiterjedt fegyveres konfliktus, amelyet teljesen Trump irányított. Az izraeli szövetségesek jelzéseire támaszkodva a washingtoni vezetés meggyőződése volt, hogy a perzsa állam a gazdasági és politikai összeomlás szélén áll, így egy gyors, átütő hadművelet térdre kényszerítheti. A masszív légihadjárat azonban elhibázott kalkulációnak bizonyult. Az iráni vezetés a legfelsőbb köröket ért csapások ellenére sem kapitulált, a dróntechnológia fejlődése pedig lehetővé tette számukra, hogy komoly károkat okozzanak a térségben állomásozó amerikai egységeknek és Washington arab öbölbéli szövetségeseinek. A Hormuzi-szoros blokád alá vonásával Teherán kezébe olyan globális gazdasági fegyver került, amellyel sakkban tarthatja a nemzetközi piacokat. Hónapokig tartó, eredménytelen csatározások után az elnök kénytelen volt fegyverszünetet kötni és engedményeket tenni, ami komoly csalódást okozott mind a saját táborában lévő héjáknak, mind a külföldi elkötelezettségeket ellenző izolacionistáknak. A szorosért vívott háború így feliratkozott az elpuskázott amerikai katonai akciók listájára, megerősítve azt a vélekedést, hogy a nyugati haderők már képtelenek klasszikus győzelmeket aratni.

Elliot Ackerman katonai szakértő és egykori tengerészgyalogos tiszt szerint a probléma gyökere abban rejlik, hogy Washington rendszeresen összekeveri a tiszta katonai kapacitást a stratégiával. Attól, hogy egy országnak van a világon a legfejlettebb és legdrágább hadserege, még egyáltalán nem biztos, hogy jó politikai és katonai tervvel rendelkezik a háború megnyerésére. A taktika stratégia nélkül csupán a vereség előtti zaj. A Pentagon jelentései az Iránnak okozott pusztításról kísértetiesen emlékeztetnek azokra a vietnámi statisztikákra, amelyeket annak idején Robert McNamara védelmi miniszter prezentált a Vietkong veszteségeiről. Vietnámot és Afganisztánt sem a csatatéren veszítették el az amerikaiak, hanem a politikai színtéren. Ritka az a történelmi példa, amikor egy korlátozott célokért küzdő hatalom felül tud kerekedni egy olyan ellenfélen, amely totális egzisztenciális háborút folytat. Az iráni vezetés számára a vereség a fizikai és politikai megsemmisülést jelentené, míg a Fehér Ház számára a kudarc csupán egy elveszített kormányzati ciklust és presztízsveszteséget jelent. Ez a motivációs aszimmetria az amerikai technológiai fölény ellenére is alapvetően meghatározza a konfliktusok kimenetelét.

A távoli országokban indított amerikai katonai missziók visszatérő jellemzője a világos és elérhető háborús célok teljes hiánya, miközben a közvélemény és a politika a feltétel nélküli megadást várja el az ellenségtől. Bing West korábbi tengerészgyalogos tiszt és védelmi államtitkár-helyettes ezt a jelenséget Jupiter-komplexusnak nevezi. A második világháború óta az amerikai elnökök úgy viselkednek, mint a római főisten, aki villámokat szór a magasból bárkire, akit meg akar büntetni. Úgy indítanak háborúkat, hogy nem határozzák meg a végső, reális célokat, és nincsenek tisztában azzal, mekkora erőforrást hajlandóak áldozni a sikerért. Emiatt hagyták ott Vietnámot és Afganisztánt is azzal a hamis illúzióval, hogy a kivonulásnak nem lesznek súlyos következményei. A katonai sikerhez nem elegendő a puszta fizikai erő alkalmazása, szükség van a nemzet tartós akaratára is, hogy emberi és pénzügyi erőforrásait éveken át egy adott politikai cél szolgálatába állítsa. Amikor az Irán elleni légicsapások nem vezettek Teherán összeomlásához, Trump válaszút elé került. Vagy szárazföldi csapatokat küld a szoros felszabadítására és elindul az iráni főváros felé a rendszerváltás kikényszerítésére, vagy visszavonulót fúj. Mivel az amerikai lakosság kétharmada határozottan ellenezte a háború kiterjesztését, a katonailag gyengébb, de elszántabb iráni állam stratégiai előnybe került, Washington pedig nyíltan meghátrált.

Peter Mansoor, az Ohio Állami Egyetem hadtörténész professzora rámutatott, hogy az amerikai kormányzatok túl könnyen és gyorsan nyúlnak a fegyveres megoldásokhoz, mert a hadsereg kiválóan képzett, professzionális, az elnök parancsait pedig azonnal végrehajtja. Sokkal nehezebb feladat viszont az amerikai lakosságot felsorakoztatni egy homályos politikai cél mögé. A társadalmi támogatottság rendkívül gyorsan elpárolog, amint a polgárok szembesülnek a háború valós gazdasági és emberi költségeivel. Az iráni rezsimet korábban a nemzetközi szankciók és a diplomácia keretek között tartották, nukleáris programjukra mértek már csapásokat, így nem állt fenn olyan közvetlen veszély, amely indokolttá tette volna a nyílt háború kirobbanását. Az amerikai választók értetlenül figyelik, hogy az az elnök, aki a közel-keleti katonai jelenlét felszámolását és a katonák hazahozatalát ígérte, miért indított hirtelen egy újabb, beláthatatlan következményekkel járó konfliktust a térségben. A szakértelem hiánya nem a katonai parancsnokoknál jelentkezik, hanem a civil politikai vezetésben, amely elutasítja a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia és a történelem tanulságait ismerő szakértők véleményét.