Ha rosszul döntenek a németek, romba döntik Európát

Németország történelmi kényszerhelyzetbe került, a kontinens legnagyobb és gazdaságilag legmeghatározóbb államának belső útkeresése pedig közvetlen hatással van a teljes európai közösség túlélésére. Az egykori német külügyminiszter, Joschka Fischer az olasz Corriere della Sera napilapnak adott mélyreható interjújában vázolta fel azokat a strukturális veszélyeket, amelyek a berlini politikai paletta átalakulásából fakadnak. A veterán politikus szerint a német társadalom előtt álló választás nem szimpla kormányzati ciklusokról szól, két radikálisan eltérő történelmi szerep között kell dönteni. Az egyik az a biztonságot nyújtó, integrációpárti és európai modell, amelyet a második világháború után Konrad Adenauer kancellár fektetett le, és amely több mint hetven évnyi jólétet, békét biztosított a kontinens szívében. A másik opció egy olyan újbóli nemzetieskedő, poroszos reflexekhez visszanyúló politikai irányvonal, amely a történelem tapasztalatai alapján óriási kockázatokat rejt magában a környező államokra nézve. Az Alternatíva Németországért (AfD) radikális jobboldali párt kormányzati pozícióba kerülése a legfontosabb uniós tagállamban az európai projekt végét jelentené, mivel a bizalom teljes összeomlásához vezetne a nemzetközi partnerek körében.

A német identitás kérdése az elmúlt időszakban drámai módon került újra a felszínre, amit felerősít az a geopolitikai realitás, hogy az Egyesült Államok fokozatosan feladja a kontinentális rend feltétlen garanciavállalójának szerepét. Az olasz lap hasábjain megjelent elemzés rámutat, hogy az európai integrációt összetartó kötelékek meglazulása törvényszerűen a renacionalizáció, a nemzetállami szintű politika újjáéledéséhez vezet. Ez a folyamat nem korlátozódik Berlinre, a kontinens számos államában megfigyelhető, a német történelmi örökség és a múlt terhei miatt azonban itt sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Németország, Olaszországhoz hasonlóan, a tizenkilencedik század folyamán viszonylag későn vált egységes nemzetállammá. Az a történelmi illúzió, hogy Európa földrajzi közepén a többi országgal szemben, azok ellenében lehet felépíteni egy domináns birodalmat, a huszadik században katasztrofális világégésekhez vezetett. Ezt a pusztító dinamikát a második világháború után kizárólag a határozott tengerentúli jelenlét tudta megfékezni, amely megszabadította a kontinenst az agresszív szomszédoktól való állandó félelemtől, és lehetőséget adott a demokratikus Németországi Szövetségi Köztársaság felemelkedésére. Az ankarai NATO-csúcstalálkozó utáni helyzet viszont kísértetiesen emlékeztet az első világháborút követő korszakra, amikor Európa amerikai támogatás nélkül maradt.

A belső feszültségek gyökere jelentős részben a német újraegyesítés lebonyolításának strukturális hibáiban rejlik, amikor a politikai elit elszalasztotta egy közös, modern nemzeti narratíva megteremtését. Az egykori Német Demokratikus Köztársaság és a nyugati szövetségi államok fúziója során a diskurzus szinte kizárólag a gazdasági mutatókra, az infrastruktúra újjáépítésére és a pénzügyi transzferekre korlátozódott, miközben az alapvető önazonossági kérdések tabunak számítottak. A demokratikus centrum félelmei miatt egyfajta ideológiai vákuum keletkezett, amit a radikális jobboldal sikeresen használt fel saját politikai bázisának kiépítésére. A keleti és a nyugati tartományok közötti gazdasági különbségek, a tartósan alacsony növekedési ütem és a társadalmi egyenlőtlenségek kezelése időigényes folyamat, a nemzeti identitás és az európai elköteleződés vitájának elfojtása azonban azonnali politikai instabilitást eredményezett, mutatott rá a volt német külügyminiszter.

Az AfD esetleges kormányzati szerepvállalása azonnali diplomáciai válságot idézne elő a Berlin-Párizs-Róma háromszögben, ami megbénítaná az uniós döntéshozatalt. A francia-német tengely működése nélkül az európai intézményrendszer képtelen a hatékony működésre, a világpolitikai változások sebessége pedig nem teszi lehetővé az elhúzódó belső vitákat. Az amerikai kivonulás alapjaiban változtatja meg a geopolitikai koordinátákat, a hidegháború lezárása utáni időszak mulasztásai, az integráció elmélyítésének elmaradása most bosszulják meg magukat. A kontinentális politikai elit láthatóan most sem méri fel a helyzet súlyosságát, a bővítési stratégiák, az önálló védelmi képességek megteremtése és az európai NATO-pálya kialakítása terén a cselekvés helyett a halogatás dominál, hangoztatta Fischer.

Németország jelenlegi fegyverkezési programja, amelynek deklarált célja Európa legerősebb konvencionális hadseregének létrehozása, komoly aggodalmakat szül a szomszédos államokban. A gondot az jelenti, hogy Berlin ezt a masszív katonai fejlesztést alapvetően nemzeti keretek között, az európai szintű közös projektek mellőzésével hajtja végre. Nemzetközi biztonságpolitikai konferenciákon a külföldi vezetők, köztük Romano Prodi egykori olasz miniszterelnök is nyilatkozatokban adtak hangot azon félelmeiknek, hogy a kontinens első számú gazdasági hatalma egyúttal az első számú katonai hatalommá is akar válni. A nemzeti költségvetési források gyors felhasználása érthető a bürokratikus uniós mechanizmusok lassúsága miatt, a védelmi beruházásokat párhuzamosan meg kellene nyitni a közös európai dimenzió, a kollektív parancsnoki struktúrák és a döntéshozatali láncok integrációja irányába.

A NATO jövőbeli szerepe és esetleges felbomlása történelmi léptékű hibának minősülne, ami védtelenül hagyná a kontinenst a külső fenyegetésekkel szemben. Ha a tengerentúli adminisztráció el bizonytalanítja a kölcsönös védelmi garanciákat, az európai tagállamoknak önállóan kell továbblépniük a védelmi pillér megerősítése érdekében, szorosan együttműködve a megbízható partnerekkel, például Kanadával. Az Európai Unió és az észak-atlanti szervezet közötti strukturális viszonyt tabuk nélkül kell újraértékelni, a stratégiai jelentések és reformjavaslatok asztalfiókba süllyesztése helyett azonnali döntésekre van szükség. A globális versenyben a kontinens nem fog kapni második esélyt a felzárkózásra, tette hozzá a német diplomácia volt vezetője.

A kontinens hatékony védelmének megteremtésében a három nagy európai hatalomnak – Németországnak, Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak – kiemelt, közös felelőssége van, ebből a struktúrából Olaszország szerepe kihagyhatatlan. Róma részvétele a közös védelmi rendszerben mind stratégiai, mind technológiai és ipari szempontból nélkülözhetetlen a vezető olasz hadiipari és technológiai vállalatok magas szintű kapacitásai miatt. Az olasz politikai elit részéről egyelőre hiányoznak a határozott, jövőbe mutató koncepcionális javaslatok a közös európai haderő struktúrájára vonatkozóan, ami gyengíti a mediterrán térség érdekérvényesítő képességét a viták során. Berlinnek gyorsan tisztáznia kell saját pozícióját és elkötelezettségét, mert a nemzeti izoláció és a radikalizmus térnyerése beláthatatlan dominóhatást indíthat el Európában, mutatott rá Joschka Fischer.