Sötétségben a parlament: cirkusszá változtatja a Fidesz

Az Országgyűlés keddi ülésének félbeszakítása első pillantásra jelentéktelen konfliktusból nőtt ki. Fideszes képviselők telefonnal videózták Magyar Péter felszólalását és a kormánypárti padsorokat, közben bekiabálásokkal kommentálták az eseményeket. Amikor a miniszterelnök szóvá tette a történteket, Pócs János hazugsággal vádolta, Németh Balázs és más ellenzéki képviselők pedig bekapcsolódtak a szócsatába. Az ülés féleszakadt, a Tisza-frakció kivonult, a tanácskozást pedig meg kellett szakítani. A jelenet önmagában nem mérhető azokhoz a külföldi parlamenti botrányokhoz, amelyekben képviselők ököllel estek egymásnak, vízzel öntötték le a miniszterelnököt vagy sertésbelsőséget hajigáltak az ülésteremben. A magyar ügy politikai jelentősége mégis nagyobb annál, mint amit néhány előkapott mobiltelefon indokolna. Megmutatja, milyen szerepet szán magának az ellenzékbe került Fidesz, és milyen nehezen áll át a párt a kormányzati erőfölényből az érdemi parlamenti ellenőrzésre. A telefonos felvétel ebben a történetben nem a dokumentálás eszköze. Az Országgyűlés üléséről hivatalos, teljes felvétel készül, az elhangzottakat jegyzőkönyv rögzíti, a nyilvánosság pedig élőben követheti a vitát. A képviselőknek ezért nincs szükségük saját kamerára ahhoz, hogy bizonyítsák, mi történt. A mobil más célt szolgál: olyan képkivágást és hangalámondást lehet készíteni vele, amelyben a felvétel készítője már a helyszínen megmondja követőinek, mit kell látniuk. A közösségi médiára szabott politika nem a teljes eseményt mutatja, hanem néhány másodperces nyersanyagot termel. Elég egy indulatos arckifejezés, egy félbeszakított mondat, egy kivonuló képviselő vagy egy olyan pillanat, amelyhez utólag rá lehet írni, hogy a miniszterelnök elvesztette az önuralmát. Az ok, az előzmény és a folytatás eltűnik. A videó készítője pedig egyszerre szereplője és narrátora a konfliktusnak: előbb kiprovokálja a reakciót, majd bizonyítékként mutatja be a saját felvételét. A mellékelt közösségi hozzászólásokban többen pontosan ezt a módszert ismerték fel. A kommentelők szerint a fideszes képviselők nem azért rögzítik az eseményeket, mert a nyilvánosság másképp nem láthatná őket, hanem azért, hogy saját, párhuzamos valóságot építsenek a Facebookon. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a telefonozás önmagában nem lehet tiltott cselekedet, hiszen kormánypárti képviselők és más ellenzékiek is használnak készüléket, s olykor saját stáb készít róluk felvételeket. A probléma ezért nem a technikai eszköz, hanem a tudatos rendzavarás és a manipulált politikai tartalomgyártás. Ez a különbségtétel fontos. A parlament nem iskola, a képviselők pedig nem gyerekek, akiktől a munkanap kezdetén be lehet gyűjteni a telefont. Egy miniszternek vagy frakcióvezetőnek hosszú ülés alatt kapcsolatban kell maradnia a munkatársaival, sürgős üzeneteket kaphat, dokumentumokat ellenőrizhet. Az általános készüléktilalom mindenkit büntetne néhány ember magatartása miatt. Sokkal védhetőbb volna az ülés menetének zavarását, a demonstratív kamerázást és a másik képviselő zaklatását szankcionálni, pártállástól függetlenül. A házszabály már most is eszközöket ad az ülésvezetés kezébe. A rendreutasítástól a szó megvonásán és az ülésről való kizáráson át a tiszteletdíj csökkentéséig több fokozat alkalmazható, ha egy képviselő sérti a tanácskozás rendjét vagy akadályozza az Országgyűlés működését. A kérdés ezért kevésbé az, hogy szükség van-e újabb drákói szabályokra. Inkább az, hogy a házelnök és az ülésvezetők hajlandók-e gyorsan, következetesen és azonos mércével élni a meglévő jogosítványokkal. A Tisza vezetésének is van felelőssége. Magyar Péter gyakran személyesen reagál a provokációkra, név szerint vitatkozik a bekiabálókkal, és olykor maga is tovább emeli a jelenetek politikai hőfokát. Ez érthető emberi reakció, stratégiailag azonban kockázatos. A fideszes rendzavarók éppen arra építenek, hogy a miniszterelnök figyelmét elvonják a napirendről, és az ország ügyei helyett Pócs János telefonja legyen a parlament legfontosabb témája. A kormányoldal akkor jár el helyesen, ha nem vesz részt a szereposztásban. Az ülésvezető egyszer figyelmeztet, másodszor szankcionál, szükség esetén kizárja a rendbontót. A miniszterelnök folytatja a felszólalását, a frakció pedig nem vonul ki minden provokációnál. A parlamenti rend fenntartása intézményi feladat, nem személyes erőpróba. Amikor a kormányfő maga próbál rendet tenni, akaratlanul is rangot ad azoknak, akik éppen a figyelméből akarnak politikai tőkét kovácsolni. A Fidesz magatartása közben egy mélyebb válságot is leleplez. A párt tizenhat éven keresztül hozzászokott, hogy a parlamenti többség birtokában a törvényhozás főként szavazógépként működik. A viták eredménye előre ismert volt, az ellenzéki módosító indítványok rendszerint elbuktak, a kormány pedig ritkán kényszerült valódi egyeztetésre. Most a Fidesznek kellene alternatív költségvetési, egészségügyi, oktatási vagy szociális javaslatokat kidolgoznia, adatokat kérnie, bizottsági munkát végeznie és szakpolitikai hibákat feltárnia. Ez sokkal nehezebb, mint egy hangos videó elkészítése. A szakpolitikai ellenzékiséghez felkészült képviselők, műhelyek, elemzők és hosszú hónapokon át végzett munka szükséges. A közösségi médiás provokációhoz elég egy telefon, néhány előre kitalált mondat és az a remény, hogy a másik oldal elveszíti a türelmét. A Fidesz egyelőre gyakran a könnyebb utat választja, mert így saját táborának azt mutathatja, hogy harcol, miközben nem kell bizonyítania, hogy kormányképes alternatívája van. Az efféle parlamenti látványpolitika külföldön sem ismeretlen. Tajvan törvényhozásában évtizedek óta előfordulnak dulakodások. A 2024-es parlamenti reformvitában képviselők lökdösték és ütötték egymást, asztalokon másztak át, többen a földre kerültek. A konfliktus hátterében valós hatalmi vita állt: az ellenzéki többség nagyobb ellenőrzési jogköröket akart adni a parlamentnek, a kormánypárt pedig alkotmányellenes hatalomátvételről beszélt. A verekedés nem oldotta meg a vitát, de látványos képekkel jelezte a szavazóknak, hogy képviselőik minden eszközzel küzdenek. Tajvanon 2020-ban ennél is abszurdabb jelenetek játszódtak le. A képviselők sertésbelsőségeket dobáltak egymásra az amerikai sertéshús importjának liberalizálása miatt. A nyers belsőségek az ülésterem padlóján hevertek, a vita pedig teljesen eltűnt a sokkoló képek mögött. A tiltakozás médiatörténeti értelemben sikeres volt, szakpolitikai értelemben azonban aligha: a közvélemény a dobálásra emlékezett, nem az élelmiszer-biztonsági érvekre. Koszovó parlamentjében 2023-ban egy ellenzéki képviselő vizet öntött Albin Kurti miniszterelnökre, majd tömegverekedés tört ki a kormánypárti és ellenzéki honatyák között. Az esetet az észak-koszovói szerb közösséggel kapcsolatos politika és egy kiszivárgott hangfelvétel miatti feszültség előzte meg. Az erőszak képei bejárták a világot, de az ország politikai válságát nem vitték közelebb a megoldáshoz. Grúziában a külföldi ügynökökről szóló, orosz mintájúnak tartott törvény körüli vita többször fajult tettlegességig. Egy ellenzéki képviselő 2024-ben beszéd közben megütötte a kormánypárti frakció egyik vezetőjét, 2026 júniusában pedig ismét verekedés tört ki a miniszterelnök éves beszámolója alatt. A dulakodások ott már egy olyan politikai környezet részei, amelyben a parlamenti intézmények iránti bizalom, az európai irány és a kormány demokratikus elkötelezettsége is vitatott. Törökországban 2024-ben három képviselő sérült meg egy verekedésben, amely az alkotmánybírósági döntés ellenére börtönben tartott ellenzéki képviselő ügyében robbant ki. 2026-ban az új igazságügyi miniszter eskütételekor alakult ki újabb lökdösődés és ütésváltás. Ezekben az esetekben a fizikai erőszak a politikai rendszer mélyebb feszültségét jelezte: az ellenzék úgy érezte, hogy a szabályos parlamenti eszközök elvesztették hatásukat, a kormányoldal pedig erővel védte saját eljárását. A magyar parlament még messze van ettől a szinttől, és fontos, hogy ne is közelítsen hozzá. A telefonos provokáció, a folyamatos bekiabálás és az ülés félbeszakítása azonban ugyanannak a lejtőnek az eleje lehet. Ha a képviselők azt tapasztalják, hogy a rendzavarás több figyelmet, követőt és politikai hasznot hoz, mint egy jó módosító indítvány, egyre többen választják majd a látványosabb módszert. A szankciónak ezért arányosnak, gyorsnak és kiszámíthatónak kell lennie. Nem a véleményt, a kemény kritikát vagy a kellemetlen kérdést kell büntetni, hanem a tanácskozás tudatos akadályozását. A több millió forintos pénzbüntetés is csak akkor elfogadható, ha világos szabály, fokozatosság és jogorvoslat kapcsolódik hozzá. Kövér László elnöksége alatt a rendfenntartás gyakran politikai fegyverré vált, amelyet jóval szigorúbban alkalmaztak ellenzéki akciókra, mint kormánypárti sértésekre. Az új vezetés akkor különbözik ettől, ha ugyanazt a szabályt alkalmazza a fideszes, tiszás és mi hazánkos képviselőre. A Tiszának se szabad kettős mércét állítania. Kormánypárti politikusok is készítenek saját felvételeket, és az ő telefonhasználatuk sem válik elfogadhatóbbá attól, hogy nem ellenzéki provokációt rögzít. Az Országgyűlésnek ezért olyan szabályozásra van szüksége, amely nem pártokat, hanem magatartásokat különböztet meg: a dokumentum ellenőrzése megengedett, a másik képviselő arcába tartott kamera, a célzott zaklatás és az ülés megzavarása szankcionálható.