Az uszoda népe

2026 áprilisában, néhány nappal a Fidesz választási veresége után, egy aktivista nyilvánosságra hozott egy listát: a Nemzeti Kulturális Alap egy alig ismert, ideiglenes testülete, a Kiemelt Kulturális Programok Ideiglenes Kollégiuma 17,6 milliárd forintot osztott szét 1088 döntésben — úgy, hogy erről sem a nyilvánosság, sem az NKA saját felügyelő bizottsága nem tudott. A pénz jelentős része kormányközeli előadókhoz és választókerületi bontásban, pontosan 100 milliós tételekben jutott el. Június óta hat embert vettek őrizetbe, a nyomozók a minisztériumon belüli, kódolt kommunikációt is feltártak, amelyben a résztvevők uszodai szakkifejezésekkel írták körül a pénzosztást. Ez a Füzet két dolgot tesz. Először végigveszi, pontosan mi történt: hogyan halmozódott fel a felszabadított tartalék, ki döntött róla, miért mondott le sorra az NKA Bizottságának több tagja, és hol tart most a nyomozás. Másodszor visszamegy 1993-ig, az NKA alapításáig, amikor a cél kifejezetten az volt, hogy a kultúra finanszírozása „karnyújtásnyira” kerüljön a napi politikától — és megmutatja, hogyan szűkült ez a távolság fokozatosan, jogszabály-módosítások sorozatában, különösen 2015 után, amikor a Magyar Művészeti Akadémia együttdöntési jogot kapott a forráselosztásban. A Füzet gerince egy részletes közép-európai összehasonlítás. Csehországban a döntéshozatal törvény által kötelezően szakértői tanácsokra épül, amelyeket — legalábbis egy friss reform szerint — a parlament, nem a miniszter nevez ki; a rendszer legnagyobb problémája a krónikus alulfinanszírozottság, nem a titkolt pénzosztás — bár 2026-ban, az új Babiš-kormány alatt is felmerült egy miniszteri hatáskörbővítési kísérlet. Lengyelországban a PiS nyolc éven át tartó, rendszerszintű intézményfoglalást hajtott végre, amelyet a 2023 óta kormányzó Tusk-koalíció azóta is csak nehezen tud visszafordítani — jelezve, hogy egy demokratikus helyreállítás sem gyors, sem tökéletes. Szlovákiában a jelenlegi kulturális miniszter, Martina Šimkovičová nyíltan „kultúrharcot” folytat: indoklás nélkül menesztett intézményvezetőket, törvénymódosítással növelte saját kinevezési jogkörét a Művészettámogatási Alapban, és egyoldalúan mondott fel több tucat, már megítélt grantszerződést — az egyik minisztériumi tisztviselő pedig maga is a cseh modellt nevezte meg követendő példaként. Ausztriában és Németországban ezzel szemben a szövetségi, tartományi és önkormányzati szintek közötti alkotmányos megosztottság strukturálisan lehetetlenné teszi, hogy egyetlen miniszteri döntés az egész rendszert átrendezze. A Füzet zárófejezete a Tisza-kormányzat előtt álló dilemmákkal foglalkozik: az elszámoltatás — nyomozás, lemondatás, visszafizettetés — szükséges, de nem elégséges. A régiós tapasztalat egyértelmű üzenete, hogy a valódi védelmet nem a jó szándékú miniszterek, hanem a jól megtervezett intézményi korlátok jelentik — s hogy Magyarországon ezek a korlátok, tizenöt éven át tartó fokozatos kiüresedés után, jelenleg gyakorlatilag nem léteznek.