Föld alatti atomláz: Teherán titkos válaszlépései

Az ideológiai és vallási dogmák mögött meghúzódó reálpolitikai érdekek ritkán mutatnak akkora eltérést, mint az iráni nukleáris ambíciók esetében. Ali Hámenei, az ország legfőbb vallási vezetője korábban többször kijelentette, hogy a tömegpusztító fegyverek birtoklása ellenkezik az iszlám alapelveivel, és még vallási rendeletet, úgynevezett fatvát is kibocsátott a tilalmukra. Az élet és a geopolitikai valóság azonban gyorsan felülírta a teológiai kinyilatkoztatásokat, különösen azután, hogy az iráni vezetésben a hatalmi fókusz fokozatosan áttevődött a legfőbb vezető fiára, Mojtaba Hámeneire. Bár a külvilág számára Teherán sokáig békés célú energetikai fejlesztésekről beszélt, a nemzetközi ellenőrök elől elzárt föld alatti folyosók mélyén zajló tevékenység egészen más irányt mutatott. Az amerikai és izraeli légierő összehangolt precíziós csapásai ugyan súlyos károkat okoztak az ismert nukleáris központokban, a felhalmozott elméleti tudást és a mélybe rejtett infrastruktúra jelentős részét nem tudták megsemmisíteni. Elemzők egyöntetű véleménye szerint az iráni atomprogramot ért komoly csapások ellenére a rendszer szívósan reagált, és a romok eltakarításával párhuzamosan szinte azonnal megindult az újjáépítési folyamat.

Az iráni nukleáris törekvések egyik legfontosabb bázisának számító Natanz feletti légtérben végrehajtott támadások során a bunkereket is átütő bombák elsősorban a felszíni kiszolgáló létesítményeket tarolták le. Ebben az urándúsító üzemben a háborús eszkaláció előtt közel húszezer centrifuga pörgött folyamatosan, ám a robbanások keltette lökéshullámok és a hálózati áramellátás teljes összeomlása a rendkívül érzékeny berendezések döntő többségét használhatatlanná tette. A szakértők figyelme éppen ezért fordult a romos felszíni épületekről a közeli Pickaxe Mountain felé, amely mindössze két kilométerre délre található a natanzi komplexumtól. Ezen a területen a műholdfelvételek tanúsága szerint egy ezerhatszáz méter magas hegy gyomrában, több száz méteres mélységben vájtak ki új folyosókat. Az építkezés intenzitását jól mutatja, hogy az elmúlt időszakban új, széles aszfaltozott utak épültek a hegy lábához, és folyamatos a nehézgépek, valamint a munkásokat szállító járművek mozgása. Mivel a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, vagyis az IAEA ellenőrei soha nem jutottak be ezekbe a mélységi járatokba, megalapozott a gyanú, hogy Teherán ide mentette át a megmaradt centrifugagyártó kapacitásait, hogy a hegy természetes védelmét kihasználva indítsa újra a dúsítási folyamatot.

Hasonlóan feszült a helyzet a Teherántól délkeletre fekvő, hivatalosan a védelmi minisztérium alá tartozó parchini katonai komplexumban is, amelynek Taleghan–2 nevű egysége kiemelt szerepet játszott a nukleáris robbanófejek kifejlesztéséhez szükséges robbantási kísérletekben. Az izraeli légicsapások ezt a területet is súlyosan megrongálták, a legfrissebb műholdas elemzések szerint azonban az iráni hadmérnökök valóságos betonszarkofágot húztak a sérült létesítmények fölé, miközben gőzerővel zajlik az épületek rekonstrukciója és megerősítése. A nemzetközi elemzőcsoportok egy nagyméretű, hengeres tárgy megjelenését is rögzítették az egyik újonnan felhúzott csarnokban, amely alkalmas lehet nagy erejű robbanóanyagokkal végzett tesztek biztonságos végrehajtására. A védelmi intézkedések rendkívüli szigorítása arra utal, hogy az iráni vezetés a katonai célú kutatások folytonosságát mindenáron biztosítani kívánja, még a folyamatos fenyegetettség ellenére is.

A híres szent város, Kom közelében, egy hegy gyomrában kilencven méter mélyen elhelyezkedő fordoi dúsítóüzem szintén a támadások célpontjává vált. Fordo méreteiben ugyan elmarad Natantól, de elhelyezkedése miatt sokkal védettebbnek számított, és itt folyt az urán hatvan százalékos tisztaságúra történő dúsítása, ami már rendkívül közel áll a fegyverminőségű szinthez. Bár a bunkerromboló bombák a bejáratokat beomlasztották és a felszíni struktúrákat megsemmisítették, a föld alatti termek pontos állapota továbbra is rejtély a külvilág számára. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség hosszú ideje nem tudott ellenőröket küldeni a helyszínre, miközben az iráni hatóságok birtokában lévő, több mint négyszáz kilogrammnyi, magas szinten dúsított uránkészlet sorsa komoly aggodalomra ad okot. Ez az alapanyag ugyanis politikai aduként szolgál Teherán kezében a háttérben zajló, de a harcok miatt jelenleg megrekedt diplomáciai egyezkedések során.

Iszfahán hatalmas kutatóközpontja, amely a nukleáris üzemanyag-ciklus kulcsfontosságú elemeit tömöríti, szintén komoly károkat szenvedett, és a felszínen alig láthatóak az újjáépítés jelei, ami arra enged következtetni, hogy a tevékenységet itt is megpróbálják a föld alá telepíteni. Az iszfaháni alagútrendszer északi bejáratánál tapasztalható aktivitás arra utal, hogy az urán átmeneti tárolására és konverziójára szolgáló csarnokokat a mélyben igyekeznek biztonságba helyezni. Eközben a korábban centrifugákat gyártó karaji üzem végleg használhatatlanná vált a csapások következtében, ami jelentősen lelassította a pótlási folyamatokat, bár a gyártóberendezések egy részét még a támadások előtt sikerült más, kevésbé ismert helyszínekre menekíteni. Érdekes módon a Yazd tartományban található saghandi uránbánya és az ardakani dúsítóüzem kimaradt a katonai akciókból, így az alapanyag-ellátás bázisa sértetlen maradt, biztosítva a program hosszú távú túlélését.

Az IAEA júniusi jelentése sötét képet fest a helyzetről, rávilágítva arra, hogy a szervezet és Teherán közötti kapcsolatok történelmi mélypontra süllyedtek. Mivel az iráni kormány megtagadja a kulcsfontosságú adatok megosztását és korlátozza a belépést, a bécsi székhelyű ügynökség már nem képes garantálni az iráni nukleáris tevékenység kizárólagosan békés jellegét. Bár a színfalak mögötti tárgyalásokon felmerült, hogy a dúsított uránkészlet egy részét külföldre szállítanák vagy felhígítanák, a fegyveres konfliktus elhúzódása és az iráni védelmi doktrína megkeményedése miatt ezen forgatókönyvek megvalósulása egyre távolibbnak tűnik.