Kormányzati játszmák gyengítik a frankfurti jegybankot

Az Európai Központi Bank frankfurti székházában egyre feszültebbé válik a légkör, mivel az intézmény elnöke, Christine Lagarde nyilatkozataival és politikai helyezkedésével komoly hullámokat vet a nemzetközi pénzvilágban és a bank belső életében egyaránt. A francia diplomácia és pénzügyi elit élvonalából érkezett vezető nyíltan beavatkozik a francia belpolitikai diskurzusba, folyamatosan hangsúlyozva, mennyire kulcsfontosságú, hogy Franciaország következő államfője európai elkötelezettségű gondolkodást kövessen. Lagarde hangoztatja, hogy kész minden elnökjelölttel egyeztetést folytatni, de a háttérben ennél jóval összetettebb személyes és strukturális játszmák húzódnak meg. Július elején a Les Echos című francia lapnak adott interjújában arra a kérdésre, hogy tervez-e személyes szerepet vállalni a kampányban valamilyen jelölt támogatásával, vagy esetleg saját maga is elindulna az elnökválasztáson, rejtélyesen úgy fogalmazott, fel fog tenni magának néhány kérdést. Bár néhány nappal később az Euronews csatornának igyekezett tompítani a kijelentés élét, és kijelentette, hogy semmilyen tisztségre nem jelölteti magát, a politikai bizonytalanság magvait már sikeresen elvetette.

Ez az oda-vissza táncolás és a jövőre vonatkozó ellentmondásos kijelentések sorozata teljesen megbénítja a frankfurti jegybank belső működését, és bizonytalanságban tartja a szervezet 4500 munkatársát. A határozatlanság és a ködösítés azért is kelt komoly megütközést, mert Lagarde korábbi miniszteri és nemzetközi tisztségei során kifejezetten a precíz, egyenes és kiszámítható kommunikációjáról, valamint az intézményi kötelességtudatáról volt ismert. Úgy tűnik, a jogászi végzettségű bankvezető nehezen találja a helyét a magas javadalmazással járó frankfurti pozícióban, és a belső fórumokon nemrégiben arra panaszkodott, ha pontosan tudta volna előre, hogy az EuroTowerben nyolc évre szól a szerződése, kétszer is meggondolta volna, hogy elvállalja-e a feladatot. A vezetői elkötelezettség hiánya és a személyes vívódások nyilvánosságra kerülése komoly bírálatokat váltott ki a jegybanki tisztviselők körében, akik szerint az elnök magatartása sérti az intézmény tekintélyét.

A spekulációk felerősödését és a korai lemondás lehetőségét a Financial Times tavaszi értesülései is alátámasztják, amelyek szerint Lagarde kész idő előtt átadni a helyét, hogy a távozó francia elnök, Emmanuel Macron még hivatali ideje alatt beleszólhasson az utódlás kérdésébe. A francia elnökválasztás a tervek szerint jövő tavasszal esedékes, és a közvélemény-kutatások adatai alapján a május másodiki második fordulót követően reális esély mutatkozik a radikális jobboldali Nemzeti Tömörülés győzelmére. Macron minden eszközzel meg akarja akadályozni, hogy az Elysée-palotába esetlegesen beköltöző Marine Le Pen vagy Jordan Bardella dönthessen az Európai Központi Bank következő elnökének személyéről, amely pozíció stratégiai fontosságú Párizs számára. Ahhoz, hogy ezt a forgatókönyvet megvalósítsák, Lagarde-nak államérdekből hamarabb le kellene mondania, teret engedve a brüsszeli és frankfurti személyi alkuknak még az elnökválasztás hivatalos lezárása előtt. Bár a sajtóértesülések megjelenése után az elnök igyekezett cáfolni a pletykákat, kijelentve, hogy kitölti a teljes mandátumát és nem futamodik meg a feladatok elől, a politikai mintázatok és a háttéralkuk kísértetiesen hasonlítanak a korábbi elnöki ciklusok végén tapasztalt válságkezelési technikákhoz.

A banki alkalmazottak és a monetáris szakértők körében a folyamatos bizonytalanság komoly elégedetlenséget szül, mivel az elnök viselkedését sokan az intézmény iránti lojalitás hiányaként értékelik. A jegybank belső felmérései során a munkatársak éles bírálatokat fogalmaztak meg a vezetési stílussal kapcsolatban, közvetlen összehasonlítást téve a korábbi elnök, Mario Draghi tevékenységével. Az egyik névtelenséget kérő tisztviselő sokatmondóan úgy foglalta össze a belső hangulatot, hogy míg Mario Draghi az Európai Központi Bankért élt és dolgozott, addig a jelenlegi korszakban egyre inkább az a benyomás alakul ki, mintha a jegybank létezne kizárólag Christine Lagarde személyes ambícióinak és politikai karrierjének kiszolgálására. Draghi későbbi politikai felemelkedése, amely a jegybanki székből egészen az olasz miniszterelnöki tisztségig repítette, komoly inspirációt jelenthet a francia bankvezér számára, akinek nevét az Európai Bizottság leendő elnökeként is rendszeresen emlegetik a brüsszeli folyosókon.

A személyi ambíciók ütközése azért is komplex, mert a távozó francia elnök, Emmanuel Macron szintén komoly európai pozíciókra áhítozik, és a diplomáciai pletykák szerint magának követeli a bizottsági elnöki széket a jövőben. Macron a második elnöki ciklusa után viszonylag fiatalon, mindössze 48 évesen hagyja el a francia államfői pozíciót, és a brüsszeli körökben köztudott, hogy túl aktív és ambiciózus ahhoz, hogy visszavonuljon a politikai élettől. Az európai integráció elmélyítéséért tett korábbi erőfeszítései megalapozhatják az uniós karrierjét, miközben Ursula von der Leyen jelenlegi mandátuma a bizottság élén a tervek szerint csak később jár le. Lagarde hezitálása a francia elnökválasztási küzdelembe való közvetlen belépéssel kapcsolatban részben arra vezethető vissza, hogy tisztában van azzal, egy kemény politikai kampányban komoly támadási felületet adna a múltja. Miniszteri időszakából, amikor több tárcát is vezetett, egy súlyos pénzügyi botrány árnyéka vetül rá, amelyben egy bírósági eljárás során hanyagság miatt el is marasztalták, amiért jóváhagyott egy indokolatlan, több százmillió eurós állami kártérítést egy büntetett előéletű üzletember számára.

A háttérben meghúzódó személyes dilemmák mellett Lagarde pontosan felméri azt is, milyen rendkívül nehéz időszak vár az Európai Központi Bankra egy esetleges franciaországi hatalomváltást követően. A Nemzeti Tömörülés belső hatalmi harcaiból győztesen kikerülő Marine Le Pen elnöksége alapvető kihívások elé állítaná a monetáris unió működését, még akkor is, ha a párt hivatalosan már nem szorgalmazza a kilépést az eurózónából. A radikális formáció pénzügyi szakértői és képviselői nyíltan hirdetik, hogy tárgyalásos úton rá akarják kényszeríteni a frankfurti jegybankot a francia államkötvények folyamatos és célzott vásárlására. Ez a követelés nemcsak Frankfurtban, hanem a szigorú költségvetési fegyelmet követelő Németországban is komoly riadalmat kelt, mivel a jegybank közvetlen politikai nyomás alá helyezése felszámolná a központi bank függetlenségét, amelyet a nemzetközi szerződések garantálnak. A jegybank hagyományosan kínosan ügyel arra, hogy ne finanszírozza a nemzeti kormányok túlzott költségvetési költekezéseit, bár a közös európai adósságkibocsátást korábban maga Macron is szorgalmazta, amit Berlin következetesen elutasít.

A gazdasági mutatók tükrében a helyzet még kritikusabb, hiszen komoly elemzői kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy Franciaország képes lesz-e a tervezett módon öt százalék alá szorítani a költségvetési hiányát. A vezető közgazdászok által közreadott legfrissebb előrejelzések arra figyelmeztetnek, hogy a deficit akár a hét százalékot is elérheti, ami drasztikus elmozdulást jelent a maastrichti kritériumokban rögzített háromszázalékos határértéktől. Lagarde a nyilvános megszólalásai alkalmával a strukturális reformok végrehajtásának elmaradását nevezi a francia gazdaság legnagyobb strukturális problémájának. Franciaország államfőjeként ezeket a népszerűtlen intézkedéseket és megszorításokat a társadalmi ellenállás dacára kellene átvinnie a törvényhozáson, ami elemzők szerint arra késztetheti a bankvezért, hogy inkább a biztonságosabb frankfurti pozícióban maradjon. Az intézmény élén elért eredményei, a geopolitikai viharok és a válságok sikeres kezelése elismert szakemberré teszik, így a közelgő hetvenedik életévéhez közeledve a korai, elegáns visszavonulás gondolata is reális opcióként jelenik meg a döntéseiben.