Alkut kötött az unió a szennyező iparágakkal

Hatalmas felzúdulás előzte meg az Európai Bizottság legújabb klímavédelmi reformterveinek bemutatását, a politikai és társadalmi közegben ugyanis felerősödtek azok a félelmek, amelyek szerint Brüsszel felvizezi a korábbi környezetvédelmi vállalásokat. A bírálók és a zöldpárti politikusok azzal vádolták a döntéshozókat, hogy a jövő generációk érdekeit áldozzák fel a gazdasági lobbi kedvéért. A hivatalosan bemutatott javaslatcsomag azonban rácáfolt a legsötétebb forgatókönyvekre. Az európai szén-dioxid-kibocsátási kereskedelmi rendszer átalakítása várhatóan mérsékelten gyengíti a klímavédelmi célokat, a folyamat igazi vesztesei a tagállamok pénzügyminiszterei lesznek, akik jelentős költségvetési bevételektől esnek el a következő időszakban.

A tervezet szerint a 2030-as évekre némileg magasabb üvegházhatású gázkibocsátást engedélyeznek a kontinensen a korábban rögzített merev menetrendhez képest, ám az Európai Bizottság hangsúlyozza, hogy az új szabályozás továbbra is szigorúan az Európai Unió hosszú távú klímacéljain belül marad. A kibocsátáskereskedelmi rendszert ráadásul egyidejűleg ki is terjesztik, így a szabályozás hatálya alá vonják a hulladékégető műveket, valamint azokat a légi járatokat, amelyek ugyan az unió határain kívül szállnak le, de földrajzilag a közösség közvetlen közelében találhatók. Brüsszel rendkívül szűk mezsgyén mozgott a reformok kidolgozásakor, mivel egyszerre kellett korlátoznia az energiaintenzív iparágakra nehezedő pénzügyi terheket, miközben meg kellett őriznie az európai klímapolitika és a kvótapiac nemzetközi hitelességét.

A kibocsátáskereskedelem 2005 óta az Európai Unió központi környezetvédelmi eszköze. A működési elv lényege, hogy ha az áramtermelők vagy az ipari üzemek üvegházhatású gázokat bocsátanak ki, ahhoz hatósági engedélyre, úgynevezett kvótára van szükségük. Ezeket a tanúsítványokat az állam bocsátja ki, az aukciókból származó bevételek az elmúlt két évtizedben több mint kétszázhetvenmilliárd eurót hoztak a nemzeti költségvetések konyhájára. A rendszer fenntartja azt a gyakorlatot, hogy a vállalatok kibocsátásuk egy része után ingyenesen kapnak ilyen jogosultságokat, a fennmaradó részt pedig egymás között adhatják és vehetik a nyílt piacon. Környezetvédelmi szempontból a legfontosabb tényező nem a kvóták mindenkori ára, hanem az a tény, hogy a tanúsítványok száma felső korláthoz van kötve. Csak annyi engedély érhető el, amennyit az unió klímavédelmi pályája megenged, ezáltal garantálható, hogy a tényleges kibocsátás nem haladja meg a tervezett szintet.

A piaci alapú szabályozás mögött meghúzódó elmélet szerint a légkör szempontjából teljesen mindegy, hogy a káros anyagok kibocsátását melyik gyárban vagy melyik szektorban csökkentik. Éppen ezért a folyamatot ott érdemes elkezdeni, ahol a klímavédelmi beruházások költségei a legalacsonyabbak. Egyetlen politikus vagy központi hivatal sem képes annyi adatot beszerezni és feldolgozni, hogy ezt tervutasításos alapon, központilag irányítsa. A piaci mechanizmus révén azok a vállalatok, amelyek olcsón képesek csökkenteni a kibocsátásukat, eladják feleslegessé vált kvótáikat azoknak a cégeknek, amelyeknek a technológiai átállás túl nehéz vagy túl drága lenne. A környezetbarát technológiák alkalmazói így közvetlen anyagi elismerésben részesülnek a piacon keresztül.

A rendszer indulásakor sok bírálat érte Brüsszelt amiatt, hogy a szén-dioxid-kvóták ára túl alacsony volt, ennek ellenére az érintett ágazatokban az unió minden időszakban teljesítette a környezetvédelmi vállalásait. Az unió kihasználta az alacsony árak időszakát, és a tervezettnél gyorsabban csökkentette a piacon elérhető tanúsítványok mennyiségét. Az elmúlt húsz évben a kibocsátáskereskedelmi rendszer alá tartozó szektorok felére csökkentették a károsanyag-kibocsátásukat, ami sokatmondó eredmény a többi ágazathoz képest. A kvótapiac bizonyult az elmúlt évek leghatékonyabb európai klímavédelmi eszközének, miközben a szabályozáson kívüli területeken alig történt előrelépés. A Potsdami Éghajlatváltozás-kutató Intézet korábbi átfogó vizsgálata rámutatott, hogy a különböző kormányok által bevezetett mintegy ezerötszáz alternatív klímavédelmi intézkedés közül mindössze 63 hozott mérhető és felmutatható sikert.

A rendszert a kezdetektől fogva bizonyos fokú bizalmatlanság kísérte a piaci szereplők részéről. A fő aggodalom arra irányult, hogy ha az engedélyezett kibocsátás mennyisége folyamatosan szűkül, a szűkös kvóták ára csillagászati magasságokba emelkedik, ami óriási politikai nyomást helyez a kormányokra. A korábbi elemzések azt mutatták, hogy a vállalatok nem bíztak a politika kitartásában, mára azonban megváltozott a helyzet. A cégek jelentős mennyiségű szén-dioxid-kvótát halmoztak fel tartalékként, mivel arra számítanak, hogy ezekre a jogokra a jövőben még nagyobb szükségük lesz. Ez a felhalmozás lehetőséget adott az Európai Uniónak arra, hogy további felesleges kvótákat vonjon ki és semmisítsen meg, felgyorsítva a környezetvédelmi menetrendet a korábbi tervekhez képest.

A gazdasági realitások és a politikai nyomás hatására az Európai Bizottság 2025 végén elhalasztotta a kereskedelmi rendszer kiterjesztését. A tervek szerint a közlekedés és az épületek fűtése a meglévő minta alapján saját, különálló kibocsátáskereskedelmi rendszert kap, ám a növekvő energiaáraktól való félelem miatt a program indulását 2028 januárjára halasztották. Addig ezen a téren Németországban a nemzeti kibocsátáskereskedelmi rendszer működik, amelynek legutóbbi aukciói a törvényi felső határon, hatvanöt eurós tonnánkénti áron zárultak. Az unió eközben vizsgálja annak a lehetőségét, hogy a légi közlekedés esetében a kerozin mellett a repülés közvetett, magaslégköri klímarontó hatásait is bevonja a kötelező elszámolási rendszerbe.

A húszéves működés után elérkezett az idő a jövőbeli irányok meghatározására. Az eredeti menetrend szerint mindössze tizennégy év maradt volna addig, amíg az érintett iparágak szén-dioxid-kibocsátásának el kellett volna érnie a nullát. Ezzel a szigorral szemben azonban széles körű ipari lobbi szerveződött a kontinensen. A nagy áramtermelő konszernek és a vegyipari szakszervezetek vezetői közösen követelték, hogy a nehézipari üzemek hosszabb ideig részesüljenek az ingyenes kvótakiosztásban. A gazdasági szereplők érvelése az ukrajnai háború kirobbanása, majd az iráni konfliktus feszültségei miatt még sürgetőbbé vált, mivel a fosszilis tüzelőanyagok világpiaci ára tartósan magas maradt, az energiaigényes németországi nehézipar pedig komoly strukturális válsággal küzd.

A klímakutatók megértik a nagyvállalatok aggodalmait, különösen a vegyipar helyzetét illetően. Ha az energiaárak túl gyorsan emelkednek, a hazai ipar nemzetközi versenyképessége forog kockán, ami megalapozott gazdaságpolitikai aggály. Ugyanakkor látni kell azokat a modern acélipari vállalatokat is, amelyek az elmúlt években hatalmas összegeket fektettek a termelésük környezetbarát átalakításába, és joggal várják el, hogy a beruházásaik miatt ne kerüljenek hátrányba a piac halogatást kérő szereplőivel szemben. Brüsszeli gazdaságkutatók számításai szerint a nagy acélipari konszernek az elmúlt időszakban részben azért kapták ingyenesen a tanúsítványokat, hogy a megtakarított összegeket zöld beruházásokra fordítsák. A becslések szerint a vállalatok ezen a mechanizmuson keresztül több milliárd eurós burkolt támogatáshoz jutottak.

Az ingyenes kvótakiosztást a korábbi tervek szerint 2034-ig teljesen ki kellett volna vezetni az uniós piacról, mivel a vállalatoknak elegendő idő állt rendelkezésre a felkészülésre, és csökkent a veszélye annak, hogy a termelés áttelepül olyan külföldi országokba, ahol nincsenek környezetvédelmi kötelezettségek. Az unió ráadásul bevezette a szén-dioxid-vámot, így az energiaigényes termékek külföldről csak akkor léphetnek be a közösség piacára, ha a gyártó igazolja, hogy a kibocsátás után megfizették a megfelelő környezetvédelmi díjat.

A közhiedelemmel ellentétben az ingyenes kvótakiosztás önmagában nem károsítja a klímavédelmi célokat. Mindaddig, amíg a piacon elérhető tanúsítványok összekapcsolt összkvótája nem változik, a környezet szempontjából lényegtelen, hogy az engedélyeket elárverezik vagy ingyenesen osztják szét az üzemek között. Az egyes vállalatoknak így is megmarad az ösztönzésük a termelés korszerűsítésére, hiszen ha csökkentik a kibocsátást, a feleslegessé vált ingyenes kvótáikat magas áron értékesíthetik a piacon. Az ingyenes kiosztás a klímavédelmi hatékonyság szempontjából közömbös, ám alapvető fontosságú a vállalatok és az állam közötti pénzügyi viszonyban, hiszen meghatározza, hogy a milliárdos források a magánszféránál maradnak vagy az államkasszába folynak be.

A most elfogadott reformok értelmében az államok lényegesen kevesebb pénzhez jutnak a vállalati szektorból. A megnövelt ingyenes elosztás értéke 2030-ig eléri a hatmilliárd eurót, és a zöld átállásba fektető cégek a határidő lejárta után is tarthatnak igényt ingyenes engedélyekre. Németországban például a klíma- és transzformációs alapot szinte teljesen a kibocsátáskereskedelmi aukciók bevételeiből finanszírozzák, a pénzügyminisztérium pedig legutóbb ebből a keretből pótolta a központi költségvetés hiányát. A jövőben nemcsak kevesebb forrás áramlik be az alapba a tervezettnél, de az Európai Bizottság azt a kötelezettséget is előírja a tagállamoknak, hogy a bevételeik felét közvetlenül az érintett nehézipari ágazatok szerkezeti átalakítására kell fordítaniuk.

A szakértők szerint az ingyenes kiosztás részleteinek módosítása és a kvótamennyiség lassabb ütemű csökkentése nem hoz drasztikus változást a piaci árakban. Komolyabb lehetőséget rejt magában az a tervezett lépés, amely szerint a jövőben a külföldön végrehajtott kibocsátáscsökkentéseket is be lehet majd számítani az európai elszámolásokba. Ha a vállalati kötelezettségek egy részét, például öt százalékát unión kívüli, olcsóbb környezetvédelmi projekteken keresztül teljesíthetik a cégek, az hatékony biztonsági szelepként működhet a belföldi árak elszabadulása ellen.

A kérdés az, miként működik majd a kereskedelmi rendszer hosszú távon, amikor az elérhető tanúsítványok száma megközelíti a zéró szintet. Az első lépést már megtették a döntéshozók, a jövőben a szén-dioxid légkörből való kivonását és technológiai megkötését is integrálják a közös rendszerbe. Azok a létesítmények, amelyek képesek gázokat kivonni a levegőből, jogosultak lesznek kvóták értékesítésére a piacon. Erre a mechanizmusra szükség is lesz, hiszen a jövőben is működnek majd olyan specifikus gyárak, amelyek technológiai okokból képtelenek teljesen megszüntetni a szén-dioxid-kibocsátást, számukra a mesterséges szén-dioxid-kivonás jelenti majd az egyetlen elérhető beszerzési forrást a piacon.