A zavarodott hatalom veszélyesebb Amerikát teremt
Washington vezetése egyre gyakrabban cseréli fel a kormányzást látványos ideológiai mutatványokkal. Az iráni háború, a választási álhírek és a tesztoszteron-politika ugyanannak a kapkodó, felelősséget kerülő rendszernek a tünetei.
Az El País a minap pontos diagnózist adott Donald Trump második elnökségének jelenlegi állapotáról: a lendületből kapkodás, a stratégiai rombolásból irányvesztés lett. Az elnök továbbra is képes felborítani szövetségeket, intézményeket és egész térségek biztonságát, ám egyre kevésbé látszik, hogy tudja, mit akar elérni. A Fehér Ház működését ma a rögtönzés uralja. Minden kudarcra új ellenségkép, minden kellemetlen kérdésre új kulturális háború, minden felelősségi helyzetre harsányabb előadás jut.
Iránban ennek már emberéletekben, olajárban és geopolitikai károkban mérhető következményei vannak. Trump olyan konfliktusba vitte országát, amelyről azt ígérte, gyorsan lezárja, majd tűzszünetet hirdetett, végül ismét támadásokat rendelt el. A Hormuzi-szoros körüli vita közben a háború célja is elmosódott. A nukleáris fenyegetés visszaszorítása, a hajózás szabadsága, a rezsim megbüntetése és az amerikai erő demonstrálása egymásra torlódó indokokká váltak. A világ legerősebb hadserege így egy olyan elnök parancsait követi, aki naponta új magyarázatot talál a tegnapi döntésére.
Eközben Washingtonban Pete Hegseth védelmi miniszter a harminc év feletti katonák kötelező tesztoszteronszűrésével foglalkozik. Önmagában egy egészségügyi vizsgálatból aligha következne politikai válság. A bejelentés körítése azonban mindent elárul: a férfiasság színpadias kultusza, a „halálos hatékonyság” nyelvezete és a katonai erő esztétizálása elfedi, hogy a Pentagon vezetésének éppen a közel-keleti hadműveletek kockázataival kellene számot vetnie. A kormányzat a hozzáértés hiányát keménységet utánzó gesztusokkal próbálja pótolni.
Marco Rubio külügyminiszter ugyanezt a módszert emelte nemzetközi szintre, amikor több mint hatvan ország képviselőit hívta Washingtonba a „szélsőbaloldali terror” elleni összefogásra. A politikai erőszak minden formája komoly veszély, ám az esemény nyelve és időzítése azt mutatta, hogy a kormány nem biztonságpolitikai rangsort állít fel, hanem választási díszletet épít. Miközben Iránnal ismét háború zajlik, Venezuela demokratikus jövője bizonytalan, Kuba társadalma pedig a rezsim és az amerikai szorítás között fuldoklik, a külügyminiszter a hidegháború régi kellékeit porolja le.
Trump közben újra elővette a 2020-as választás állítólagos elcsalásáról szóló történetet. Ez már nem személyes sérelem, és nem is egy idős politikus képtelensége a vereség elfogadására. Tudatos előkészítése annak, hogy hívei eleve gyanúsnak tekintsék a novemberi félidős választás eredményét, amennyiben az kedvezőtlenül alakul a republikánusok számára. Az elnök a demokratikus eljárást ismét saját politikai túlélésének alárendelt eszközként kezeli. A bírói fékek egyelőre működnek, de az intézmények ellenálló képessége véges, ha naponta támadják őket az állam csúcsáról.
A zavarodottság tehát nem ártalmatlan szétszórtság. Rendszerré vált, amelyben az elnök ösztönei helyettesítik a döntés-előkészítést, a lojalitás a szakértelmet, a propaganda pedig az eredményeket. Trump politikája azért kiszámíthatatlan, mert nincs benne olyan állandó mérce, amelyhez szövetséges, ellenfél vagy saját minisztere igazodhatna. Egyik nap béketeremtőként ünnepli magát, másnap bombázást rendel el. Egyik beszédében az olcsó energia korszakát hirdeti, miközben háborúja felhajtja az üzemanyag árát. Az államgépezet feladata már nem a következetes végrehajtás, hanem az elnöki hangulat követése.
Mindez választási bajokat okoz a republikánusoknak. A megélhetési költségek, a benzinár és az iráni háború népszerűtlensége olyan témák, amelyeket nem lehet korlátlanul elfedni tesztoszteronnal, kommunistaveszéllyel és régi összeesküvés-elméletekkel. A kongresszusi képviselők egy része érzi, hogy Trump személyes háborúi az ő mandátumukat sodorják veszélybe. Ettől az elnök aligha lesz óvatosabb. Korábbi pályája azt mutatja, hogy gyengülésre fokozott támadással válaszol, kompromisszum helyett árulókat keres, vereségveszély esetén pedig magát a játékszabályt teszi vitatottá.
Ezért félrevezető megnyugvást keresni abban, hogy Trump most kevésbé magabiztos, mint egy évvel ezelőtt. A bizonytalan vezető, aki hatalmas katonai, gazdasági és intézményi eszköztár fölött rendelkezik, súlyosabb kockázatot jelenthet, mint az, aki legalább világos célt követ. Az Egyesült Államok és a világ számára a következő hónapok tétje az lesz, képesek-e a bíróságok, a kongresszus, a szakapparátus és a szövetségesek korlátozni egy olyan elnököt, aki saját zűrzavarát újra és újra mások válságává változtatja.