A háborús nyomás sem dönti meg a teheráni rezsimet

A július közepén összeomlott fegyvernyugvást követően az Egyesült Államok újabb kiterjedt támadási hullámokkal és súlyos politikai fenyegetésekkel próbálja meg visszakényszeríteni Iránt a tárgyalóasztalhoz. A teheráni vezetés azonban a fokozódó katonai és gazdasági nyomás ellenére is megőrizte belső stabilitását, ami jól mutatja az elmúlt időszakban végrehajtott szervezeti és stratégiai átalakítások hatékonyságát. A Washington és Teherán közötti, Pakisztán közvetítésével tető alá hozott keretmegállapodás értelmében eredetileg hatvan napon belül kellett volna megkötni a végleges békeszerződést, ám a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés körüli éles viták miatt július közepén újra kirobbantak a fegyveres összecsapások. Az amerikai haderő azóta folyamatos légicsapásokat mér iráni célpontokra, miközben Donald Trump amerikai elnök újra életbe léptette az iráni kikötők teljes blokádját. Washington ezenfelül polgári infrastruktúrák, köztük hidak és erőművek megsemmisítésével fenyegetőzik, ami a nemzetközi jog alapján háborús bűncselekménynek minősülhet.

Az iráni fegyveres erők válaszul a térségben található amerikai létesítményeket és katonai támaszpontokat veszik célba Bahreinben, Kuvaitban, Katarban, Jordániában, Szíriában és Ománban. Ezekben a csapásokban több amerikai katona is életét vesztette, ami tovább szította a feszültséget. A két ország közötti nyílt katonai konfliktus korábban, még február végén robbant ki, amikor az amerikai és izraeli erők összehangolt támadást indítottak. A háború első napján életét vesztette az Iszlám Köztársaság legfelsőbb vallási és politikai vezetője, Ali Hamenei ajatollah, valamint a politikai és katonai elit jelentős része. A légicsapások súlyos károkat okoztak a katonai infrastruktúrában és az atomlétesítményekben, az iráni légvédelem pedig képtelen volt hatékonyan felvenni a harcot a csúcstechnológiát felvonultató támadókkal szemben. A nemzetközi szervezetek adatai szerint a harcokban több ezer civil veszítette életét Iránban, míg Izraelben és a Perzsa-öböl államaiban is tucatnyi polgári áldozatot követeltek a rakétatámadások.

A folyamatos bombázások tovább rontották az évek óta tartó nemzetközi szankciók miatt amúgy is rendkívül törékeny iráni gazdasági helyzetet. Ennek ellenére az iráni rezsim továbbra is szilárdan kézben tartja a hatalmat, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a döntéshozók levonták a tanulságokat a korábbi katonai összecsapásokból. A közigazgatásban és a gazdaságirányításban végrehajtott decentralizáció révén Teheránból a tartományi székhelyekre delegálták a kereskedelemmel, mezőgazdasággal és a szociális ellátórendszerrel kapcsolatos döntési jogköröket. Ez a lépés lehetővé tette, hogy a központi intézményrendszer bénultsága vagy részleges megsemmisülése esetén is működőképesek maradjanak a helyi közigazgatási struktúrák.

A politikai és katonai túlélési stratégia fontos részét képezi az információs tér feletti ellenőrzés és a propaganda modernizálása. A kommunikációért felelős állami szerveknél végrehajtott generációváltás nyomán az iráni média szisztematikusan alkalmazza a mesterséges intelligenciát a digitális felületeken. A közösségi hálózatokat elárasztják a számítógéppel generált tartalmakkal, köztük olyan szatírikus animációkkal, amelyekben Lego-figurák segítségével gúnyolják ki a washingtoni döntéshozókat, így próbálva erőt és magabiztosságot sugározni a belső és külső közönség felé.

Katonai téren Teherán az elhúzódó, kimerítő hadviselésre rendezkedett be. A szisztematikus rakéta- és dróntámadások elsődleges célja az amerikai és izraeli légvédelmi elfogórakéta-készletek teljes elhasználása a régióban. Az iráni stratégia részét képezte a szomszédos államokban található amerikai katonai bázisok elleni csapások kiterjesztése is, amelynek eredményeként a térség tizenhat amerikai támaszpontja közül több is használhatatlanná vált. Ez a megközelítés súlyos bizalmi válságot idézett elő a Golf-régió országaiban, mivel a helyi vezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok jelenléte háborús övezetté változtatta a városaikat, miközben nem tudta garantálni a létfontosságú infrastruktúra védelmét.

A Hormuzi-szoros blokádja és a tengeri kereskedelmi útvonalak bizonytalansága súlyos megrázkódtatást okozott a világgazdaságban. Az üzemanyagárak globális emelkedése közvetlenül érinti az amerikai fogyasztókat is, ami komoly belpolitikai fejfájást okoz a washingtoni kormányzatnak a közelgő kongresszusi választások előtt. Az amerikai közvélemény-kutatások szerint a választók döntő többsége elutasítja Trump keményvonalas iráni politikáját és a katonai jelenlét fenntartását, miközben az iráni lakosság lakossági támogatottságának pontos mértékét rendkívül nehéz felbecsülni.

A teheráni hatalmi struktúra működéséhez nincs szükség elkötelezett többségi támogatásra a társadalom részéről. Az iráni politikai életben jelenleg három meghatározó áramlat küzd a befolyásért, amelyek közül a legkeményebb vonalat képviselő iráni Hizbollah örvend a legnagyobb hatalomnak. Ez a csoportosulás az 1979-es iszlám forradalom idején alakult ki, és erőszakos fellépésével kulcsszerepet játszott Ruhollah Homeini hatalmának megszilárdításában. Fontos kiemelni, hogy ez a szervezet nem tévesztendő össze a hasonló nevet viselő libanoni síita milíciával, amelyet Irán aktív közreműködésével hoztak létre a nyolcvanas évek elején, és amely Teherán fontos regionális szövetségesének számít.

Az iráni Hizbollah hatalmi központját a Forradalmi Gárda titkosszolgálati ága alkotja, politikai igazodási pontjuk pedig Modzsdtaba Hamenei, a néhai legfelsőbb vezető fia. Beszámolók szerint Modzsdtaba maga is súlyosan megsérült abban a légicsapásban, amely apja életét követelte, és a konfliktus kirobbanása óta nem jelent meg a nyilvánosság előtt. A második meghatározó politikai erőt az 1980-as évekbeli iráni-iraki háború veteránjai alkotják, akiknek egyik legismertebb alakja Mohammad-Bager Galibaf parlamenti elnök, az iráni tárgyalódelegáció vezetője. Ez a csoport nyitottabb lenne a Washingtonnal való megegyezésre, bár külpolitikai tapasztalatuk rendkívül korlátozott. A harmadik áramlatot a reformerők és a mérsékelt politikusok maradékai alkotják, akik jelenleg Masszúd Pezeskián elnök kormányában tömörülnek.

A szakértői értékelések szerint a rezsimet jelenleg nem fenyegeti közvetlen belső megdöntés, sem a tömegtüntetések, sem az etnikai kisebbségek esetleges felkelése révén. A hatóságok januárban rendkívül keményen, több tízezer áldozatot követelő erőszakkal fojtották el a tömeges megmozdulásokat, így a politikai elnyomás továbbra is jelen van a mindennapokban. Ugyanakkor a teheráni vezetés bizonyos fokú kulturális engedményeket tesz a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében: a fővárosi tehetősebb fiatalok körében elnézőbbé váltak a nyugatias életmóddal és a hedonista szokásokkal szemben.

A lakosság általános hangulatát leginkább a fásultság és a beletörődés jellemzi, ám ez az állapot csak addig tarthat fel, amíg a külső katonai fenyegetés egyben tartja a nemzeti kereteket. A háborús helyzet megszűnése gyökeresen megváltoztatná az iráni belpolitikai dinamikát, hiszen a harcok lezárultával azonnal a felszínre törnének a halogatott gazdasági problémák. A magas munkanélküliség, az újjáépítés óriási költségei, az intézményesült korrupció és az államapparátus működési zavarai olyan feszültségeket gerjeszthetnek, amelyek hosszabb távon már érdemben veszélyeztethetik a teheráni vezetés fennmaradását.

A jelenlegi helyzetben a teheráni elit sikeresen alkalmazza a külső nyomást a belső kohézió erősítésére, miközben a regionális hálózatok és a hibrid hadviselés eszközeivel folyamatosan emeli a konfliktus árát Washington számára. A decentralizált közigazgatás és a tartalékok hatékony beosztása révén Irán képes lehet elhúzni a fegyveres szembenállást, ami az amerikai belpolitikai ciklusok és a globális gazdasági hatások miatt végül megadásra vagy visszalépésre kényszerítheti a nyugati szövetségeseket. A háború így a rezsim számára nem csupán veszélyforrás, hanem a hatalommegőrzés legfőbb eszköze a jelenlegi nemzetközi környezetben.

A katonai összecsapások elhúzódása a környező országok gazdaságára és biztonságára is súlyos csapást mér. Az öböl menti államok, amelyek korábban az amerikai védelmi garanciákra alapozták stabilitásukat, most kénytelenek átértékelni biztonságpolitikájukat. A tengeri szállítási útvonalak bizonytalansága és a kőolajárak ingadozása egyértelműen megmutatta, hogy a regionális konfliktusok milyen gyorsan képesek felborítani a globális ellátási láncokat. Teherán ezt a sebezhetőséget kihasználva próbálja elérni, hogy a szomszédos államok gyakoroljanak nyomást Washingtonra a katonai akciók befejezése érdekében.

A teheráni tárgyalási stratégia a katonai ellenállás és a diplomáciai rugalmasság sajátos keverékére épül. Miközben a delegációvezetők készek a tárgyalóasztalhoz ülni, a hátországban folytatódnak a védelmi kapacitások megerősítését célzó intézkedések. A szankciók és a légicsapások által okozott károk ellenére az iráni hadiipar képes biztosítani a drónok és rakéták utánpótlását, ami garantálja, hogy a fegyveres erők a jövőben is képesek legyenek érzékeny csapásokat mérni az amerikai érdekeltségekre.